Amikor a nyár már kezd kifáradni, s a színháztalan hónapok jól kiéheztették a közönséget, augusztus utolsó napjaiban rendre megkezdődik a Zsidó Nyári Fesztivál, hogy programjai közt kedvére válogathasson mindenki, s pénztárcájához mérten megfizetve egy-egy széket, előre görnyedve vagy hátra dőlve várja, hogy jöjjön valaki, akit nézni és hallgatni érdemes. Így van ez évek óta, s így volt ez most is, amikor telt ház fogadta a Fáy Miklós által szerkesztett dalestet, a nem szűnő ragyogású, aranybelsejű Urániában.
A mozi keskeny játékterén nem sok néznivaló akad. Inkább elrettenti a várakozókat a kottaállványok, hangfalak és monitorok rendezetlen, bár kétségkívül szükséges, fekete sokasága. Az est megtervezetlen vizuális síkján érzik leginkább, hogy egyszeri vállalkozásról van szó. Pedig ez az egyetlen alkalom is megért volna annyit, hogy a narrátori szerepet ellátó Száraz Dénes arcát legalább ne egész idő alatt takarja ki a rögzített mikrofon. Ám ezzel elő is soroltam mindent, ami zavaró tényezőnek és sutaságnak mondható. Szólni is csak azért szólok róla, mert nagy kár lenne, ha ez az est nem ismétlődhetne meg, s nem válna sokak által elérhetővé.
Falusi Mariann mindig érdekes, bármerre mozdul is, bármit csinál is. A jelen produkciót illetően engem most mégis inkább a szerkesztő szándéka hozott izgalomba, a sóvárgó kíváncsiság vitt oda, hogy megtapasztaljam, miként próbálja megközelíteni és érinthetővé tenni a Szerb Antal-i létet az énekes díva meg a zenekritikus. A legfontosabb, hogy jó társakkal szövetkeztek: kiváló zenészek ülnek a hangszerekhez. Sárik Péter, Berdisz Tamás, Frey György, Cserta Balázs és Schneider Zoltán muzsikusi teljesítménye szükséges ahhoz, hogy méltó legyen tárgyához a vállalkozás. Ugyancsak fontos, hogy igen egyszerű formát választottak az irodalomról író író megidézésére: „Dalokkal eredünk a nyomába, elénekeljük azt, amit ő hallott vagy amit mi hallunk, ha az élete történeteit vagy a könyveit olvassuk. Megérteni nem lehet, ami vele történt, de nem is akarjuk.”
Örkény egyperces az est mottója: Dr. K. H. G., miközben a lódögöt ásta el, beszélgetett a német őrrel a német irodalomról, („mert nagyon szeretett magyarázni”) . Hölderlint említette, meg Heinét, s aztán megkérdezte: „Schiller nevét sem ismeri? – De ismerem – mondta a német őr. – És Rilkét? – Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”
Bach Airje hangzik, jazzben elbeszélve, s szinte végig követi a történéseket. A tizennégy éves piarista diák lelkiismeret-vizsgáló naplórészlete után a fölfelé törekvő, vággyal teli erőt indítja el egy tágas, ismert dallam, Falusi Mariann énekli Harold Arlentől az Over the Rainbow-t. Cher egyik dala következik, majd két korabeli kuplé, s már 1901-ben járunk. A szerelmes kamasz hangulatát a Time After Time refrénű dal idézi, melyet bátortalanul kezdve, de egyre lelkesebben dúdol az énekesnő által vakmerően fölkért, meglepett közönség.
Hallatlanul finoman, biztos arányérzékkel érinti az est összekötő szövege az életrajz főbb szereplőit, tanárokat és diáktársakat. Elérkezünk az Utas és holdvilág motívumaihoz, s már föl is hangzik a rejtelmes La Mer, Nagykovácsi Ilona által A szél címmel fordítva. Lakner Klára, Lakner Lili, Bálint Klára, a személyes élet meghatározó alakjai után a világ főszereplőit hozza elénk a Mussolinire utaló Cole Porter-dal. Az Itália-élményt az Il canto röpíti és ringatja. (Aki nem ismerné, annak szíves figyelmébe ajánlható a You Tube-ra 2007 nyarán feltöltött Pavarotti-klip.) A sötétkék ruhás, almazöld sálas énekesnő hangja betölti a teret, s nincs erre jobb szó, átható és álszemérem nélküli boldogság van jelen, akárcsak később, a Faustot olvasó, Goethe zsenije által elvarázsolt Szerb Antalt elénkbe hozó, dúdolt Margit-áriában Berlioz Faust elkárhozása című operájából.
Falusi Mariann Lloyd Webber-, Cole Porter- és Jerry Herman-musicalszámokat énekel, szokatlanul erős, remek prozódiájú magyar szövegekkel. Mint később kiderül, ezeket a dalszövegeket Fáy Miklós írja. Fölmerül a kérdés, ha van valaki, aki ezeket a fordításokat és/vagy átköltéseket ezen a szinten produkálja, miért nem tudnak erről döntésképes színházi emberek, hogy a nehezen viselhető, rémes musicalszövegek helyett inkább ilyenek kerüljenek közönség elé.
Eljön a vég. Szó esik arról is, hogy Szerb Antalt honfitársai verték agyon, de arról is, hogy más honfitársai meg egy abroncsot illesztettek teste köré, hogy ha eljön az idő, fölismerhető legyen, ki nyugszik ott, sárral keveredve. Száraz Dénes korrektül, pontosan olvas, szépen teljesíti feladatát. Alkata, az ő szép, hercegi formája kevéssé hajaz az esendőbb küllemű, nagy irodalomtudósra. Itt a közönséggel kialakítható, erősebb, moderátori jellegű kapcsolat is elképzelhető lenne. Egy már érettebb, karakteresebb, de hasonlóan mértéktartó színész még erősebbé tehetné az emlékezést.
Weöres Sándor Holdbeli csónakosának Sebő Ferenc által megzenésített szárnyaló dala zárja az estet. Nincs kísérő hangszer, csak Falusi Mariann hangja hallik:
Sej, elaludtam, / sej, elaludtam, / állóvíz partján, / állóvíz partján.
Füvön fektemben, / ottan álmomban / nőtt liliomszál, / nőtt liliomszál.
Le kéne tépni, / mellemre tűzni, / az én rózsámat kéne / csókolni.
Sej, ellankadok, / lassan bágyadok,
holnap meghalok…
S utána csönd.
Lehet, hogy valaki vegyesnek érzi mindezt. Kell egy ilyen összeállításhoz valami belülről vezéreltség, valami kicsire nem néző, személyes bátorság, s a főalak iránt érzett, hódoló elragadtatás. Itt többekben megvan. Ha volna még, ha lenne valahol egy Egyetemi Színpad, az biztosan befogadná Falusi Mariannék estjét. Ha volna még.
GABNAI KATALIN
