A Wiener Festwochen, a Bécsi Ünnepi Hetek ez évi gazdag kínálatából három előadást tudtam megnézni: a korábban már recenzeált csodálatos Les Naufragés du Fol Espoir – Aurores (Az Őrült Remény hajótöröttei), a Théâtre du Soleil előadását Ariane Mnouchkine rendezésében, a Back to Back Theatre-t, ausztrál fogyatékkal élők ismert színházát, akik a Ganesh versus the Third Reich (Ganesha a Harmadik Birodalom ellen) című művet adták elő, valamint Christoph Marthaler rendezésében Ödön von Horváth darabját, a Glaube Liebe Hoffnung. Ein kleiner Totentanz in fünf Bildern (Hit, remény, szeretet) címűt.
A Ganesha a Harmadik Birodalom ellen, Bruce Gladwin rendezése rokonszenves előadás volt a hindu istenségről, aki a Harmadik Birodalomba utazik, hogy visszakövetelje az ősi jelképet, melyet horogkereszt formájában bitorolnak. Az Ünnepi Heteknek fontos magyar vendégei is voltak, Mundruczó Kornél rendezése J. M. Coetzee darabjából Szégyen címmel, illetve Schilling Árpád rendezésében a Krétakör Krízis-trilógiájának harmadik darabja, A papnő.
Ödön von Horváth Hit, remény, szeretet című drámája a Bécsi Ünnepi Hetek egyik jelentős színházi eseménye volt. Két évvel ezelőtt Avignonban már láttam az ismert svájci rendező, Christoph Marthaler egy pompás rendezését: a Papperlapappról annak idején a Criticai Lapokban is hírt adtam. Marthalernek Ödön von Horváth kedves szerzői közé tartozik, először a Kasimir és Karoline-t állította színpadra 1996-ban, a mostani immár a negyedik Ödön von Horváth-rendezése. Akkori munkájáról a neves színházesztéta, Marvin Carlson is nagy elismeréssel írt, hangsúlyozva a rendező affinitását a komikus és drámai elemek Horváth műveire jellemző különös elegyéhez.
Az 1932-es darab előszavában Ödön von Horváth Lukas Kristl nevű ismerősére hivatkozott, aki bírósági tudósítóként működött, s az író a tőle hallottak alapján mintázta meg a darab szereplőit, ebből az „élményanyagból” született a dráma. Ödön von Horváth, mint más műveiben is, az apró emberi butaságok, gonoszságok, érzéketlenségek alapján mutatja meg a tragédiák születését, a nácizmus egyre fenyegetőbb rémének közeledtével a társadalom embertelenségét, a lét elviselhetetlensége miatt elkövetett kicsiny emberi botlásokból születő végső tragédiát. A bornírt kispolgári előítéletek és közöny, a társadalmi megbélyegzés, a kisstílű haláltánc végül mindenkit elsodor.
Marthaler még jobban felerősítette a drámát: az író más műveiből vett részletekkel, némajátékokkal is kiegészítette a darabot, így lett a rövidnek tűnő szövegből mintegy három és fél órás előadás, amelynek köznapi szereplői az általános emberi helyzetek, sorsok megtestesítői. A hangsúly az általánosságon van, s nem a karakterek egyéni vonásain. Új szereplő a „karmester”, aki időnként narrátorként is funkciót kap: a zenekari nyílásban a székeken hangszórók s egyéb eszközök „ülnek”, őket vezényli időnként. Máskor a szereplők felé közvetít. Az énekszámokat zeneszerű zörejek egészítik ki. Marthalernek közismert a zene iránti vonzalma, már csak képzettsége miatt is, hiszen ezen a területen kezdte pályáját – zenei tanulmányait követően Párizsban Jacques Lecoq tanítványa lett –; az elmúlt években több jelentős operarendezése is volt.
A darab, mely az emberi elesettség, kiszolgáltatottság örökké aktuális kérdéseiről szól, logikusan építi fel egy fiatal lány egyre kilátástalanabb kálváriáját. Nincs munkája, ahhoz, hogy ügynökösködhessen, pénzre volna szüksége, ezért indul el az Anatómiai Intézetbe, hogy saját magát árusítsa. A kölcsönpénzt nem tudja visszafizetni, s egyre nehezebb helyzetekbe kerül. A paragrafusok embertelen érvényesítése miatt lesz börtönviselt, amiért is a kasztokra osztott, hierarchikus társadalom kiveti magából. Ödön von Horváth tragikusan groteszk ábrázolásmódjára jellemző, hogy a kilátástalan helyzetben lévő Elisabeth, miközben saját leendő holttestét árulja némi pénz reményében, elmondja, hogy bízik a jövőben.
Mindjárt a kezdetkor némajátékot látunk a színpadon. Talán éppen a slamposságot bizonyítandó, az Anatómiai Intézet feliratának leesett betűit próbálja egy munkás igen ügyetlenül kipótolni, azonban előbb törnek le falétrájának fokai, mint hogy sikerülne a feladatát megoldania. Az Anatómiai Intézet elülső része lesz a díszlet: ez inkább régimódi hivatalnak tűnik, ott játszódik a cselekmény jelentős része. Az iratszekrényeken átsejlenek a próbababák (abból a varrodából ismerősek, ahol a főszereplő Elisabeth ügynökösködni próbál, hogy megélhetést találjon), melyek mellé alkalmasint beállnak szereplők is. A színpadkép telitalálat, hiszen a mű a bíróságon, a hivatalon keresztül mutatja be az élhetetlen világot.
Miután kiderül, hogy az Anatómiai Intézet nem vásárol leendő hullákat, Elisabeth mellé szegődik a Boncnok: felajánlja segítségét, pénzt kölcsönöz neki. Úgy érti, a lány apja vámellenőr, jóllehet ez nem hangzott el. Ezért segít a lányon, ám amikor kiderül, hogy apja „csak” biztosítási ellenőr, feljelenti, amiért nem adta vissza a pénzét. A második férfi, aki rövid idillként együtt él vele, a Rendőr azért dobja el magától, hogy karrierje töretlen legyen, hiszen a lány a 14 nap börtönnel büntetett előéletű lett. A férfiak soha nem őt magát nézik, hanem vélt társadalmi státusát. Egy embertelen, értelmetlen társadalom pitiáner, nevetséges kasztjai kivetik magukból a még náluk is szerencsétlenebbet. Mind megannyi jellegzetes karakter: a fiatal áldozat Elisabeth (2 példányban is), a kissé avítt, idősödő úriasszony, a Járásbíróné, a harsányul ízléstelen Kereskedőasszony, a cseppet sem vonzó férfiak, akik hatalmuk és fontosságuk tudatában ítélkeznek, majd a kis haláltáncokba ők is elpusztulnak.
A rendezés érdekessége, hogy a főhősnőt, Elisabethet, aki az apró vétségeket a nyomora, munkanélkülisége miatt követi el, két szereplő alakítja. A megkettőzést az előadás vége indokolja igazán: a magát végül vízbe ölő Elisabethet kimentő bátor férfi megkapja önzetlensége csodálatát, s akár az eredeti műben, a hősies férfiú rögtön felhívja édesanyját, hogy kérje tőle az ígért ajándékmotort. A feltehetőleg negatív válasz hallatán anyját vén dromedárnak titulálja. Az előadás befejezése a dráma tragikusan groteszk elemeit tovább erősíti, a helyzet egyetemességét szimbolizálja: az életmentő egymás után húzza ki, hozza be a színpadra a „vízbe fúlt” fiatal nőket. A végén öt nő fekszik a földön – a továbbiakban már rájuk sem hederítenek. A két eredeti Elisabeth magától feltámad, majd „végleg” meghal. Utoljára a haláltánc részeseként a többi szereplő is a földre zuhan és „meghal”. A rendezés a jellegzetes alakokra fókuszál, miközben a férfi szereplők többségét kevéssé vonzó öregembernek ábrázolja (a 24 éves rendőrt is): a szerencsétlen fiatal nőnek reménye sem marad pozitív kapcsolatra: a Boncnok és a Rendőr egyaránt csúnyácska öregemberek, még inkább az a Főboncnok, s az egyazon színész alakította Járásbíró is.
A lakásbelsőket, ahol Elisabeth rövid idilljei játszódnak, a rendezés igen szellemesen, a színpad egyik falának eltolásával teremti meg (Anna Viebrock, Blanka Radoczy díszlettervei alapján), a Rendőrrel való „idillhez”, a szekrényből tolja ki az ágyat, a rajta fekvő férfival együtt. Ebbe a térbe lép be a Főnyomozó, aki azonos a cselekmény szerint immár halott Főboncnokkal, illetve a Járásbíróval – s itt tartóztatja le ismét a lányt „nem megfelelő viselkedése” miatt.
A szöveg játékos kétértelműségeit, különös tragigroteszk mozzanatait, a telitalálat dalbetéteket a helyzetkomikum, illetve a díszletek, jelmezek komikuma, a női, illetve a férfi szerepek pitiáner abszurditásában rejlő embertelenséget teszik teljessé.
Egészében véve egy világ összeomlását, a vágyak és remények, az emberi kapcsolatok teljes csődjét látjuk a színpadon. A színészek kitűnőek, látszólag eszköztelen természetességgel varázsolják elénk a helyüket kereső mindenkori Elisabethe(ke)t ellehetetlenítő, rosszindulatú kispolgári karaktereket: megmarad emlékünkben a pletykaéhes Járásbíróné, az öntelt Kereskedőasszony, vagy a hasonlóan beképzelt, visszataszító ordináré Főboncnok-Járásbíró, Klostermeyer, a Rendőr és a többiek. Ödön von Horváth groteszk, minimalista világát hálás feladat megjeleníteni, azonban az általa megfestett világ szürreális rémségét is színpadra vinni egy következetesen végiggondolt, s a kitűnő színészek által végigvitt koncepció szerint komoly teljesítmény, s az előadást igazi nagy élménnyé tette.
FRIED ILONA
