Békés Itala nevével is, pályájával is kilóg a sorból. Amikor erről esik szó, visszakérdez: „Mi az, hogy sor? Kik sorakoznak benne? Nem biztos, hogy kilóg a sorból, aki azt mondja, amit gondol. Az is lehet, hogy csak mást, többet kínál, mint amit várnak tőle, másképpen, mint társai és elődei… Vagy éppen csak nem fér bele a neki felkínált skatulyába… Több évtized tapasztalata alapján azt szoktam mondani, hogy nincs rubrikája.”

 Hogyan lettem valaki?

Az alcímet felesleges korrigálni: Békés Itala hívei, nézői és olvasói még véletlenül sem vétik el a sokarcú művész 1993-ban megjelent, kirobbanó sikerű önéletrajzi kötetének frappáns címét, hogy Hogyan lettem senki? Ebből tanultuk meg, no meg Micimackótól: senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek kell lennie.

Amikor Békés Itala, a tündérszép olasz színésznő, Rita Furlani s a színházi dramaturgnak és anekdotagyűjtő krónikásnak egyaránt jeles, vérbeli színházi ember, Békés István lánya, a későbbi pantomimpartner és operarendező, Békés András ikertestvére ezt a frappáns identitást vállalta, már nagyon is valaki volt. Szerényen és merészen hivatkozott is Jászai Marira, aki azt vallotta, hogy mivel senki volt, azért tudott a színpadon mindenki lenni. Mindenki azonban akkor lehet Thália szolgálólánya, ha a színházában ráosztják a kamaszlány, a kurtizán és a királynő szerepét is... Italával azonban nem rögtön és nem is folyamatosan volt ennyire kegyes a sors.

Bekes Itala 3

Főiskolásként kapta meg élete első sikeres kisfiú szerepét, és nyomában sorban a többit. Alakításait túláradóan lelkes kritikák fogadták. Nemecseket és Nyilas Misit is – vesztére? – olyan hitelesen és megrendítően játszotta, hogy az Úttörő, az Ifjúsági, majd a Honvéd Színház tagjaként is sokáig benne maradt – mert benne tartották – a színpadi kamaszok, úttörők skatulyájában. Előfordult, hogy ifjú rajongói levelüket Nemecsek Ernő néninek címezték. Hogy szakmabeliek is szóvá tették, egyáltalában nem volt fiús a hangja. Élete egy kurta, átmeneti periódusában a remekül táncoló, éneklő színésznő a Vidám Színpad rutinos együttesében kiváló mulattatónak bizonyult. Ám az évek teltek, és csak 1958-ban nyitotta meg előtte kapuit az akkor fénykorát élő Madách Színház…

 Óriási kihívás, kiváló iskola, nagyszerű partnerek. Volt kitől tanulni. Békés Itala egész pályáján jó diák volt: gátlásait akkor küzdötte le, amikor tapasztalt partnerének „elhitte”, hogy a nézőtéren csupa káposztafej figyeli. Apáthi Imrétől megtanulta, hogy a színpadon nem neki kell sírnia, hanem a közönségnek. Uray Tivadartól leste el a szereptanulás azóta is alkalmazott sajátos módszerét, és kitapasztalta, hogy a próbák idején milyen hasznos kézzel leírni a szerep teljes szövegét…

De ezúttal mégsem A vihar Arielje, az Ármány és szerelem Millernéje, Italának a színházi adattárban feltüntetett 101 szerepe, külföldi meghívásokban, vendégszereplésekben és díjakban is gazdag pályája, hanem évtizedeken átívelő „specialitása”, máig is kirobbanó sikerű, nyomtatott változatban is népszerű egyszemélyes színháza a témánk.

Valahol már olvastam róla, miért született meg évtizedekkel ezelőtt ez a műfaji kategóriába sehogy sem sorolható, egyre népszerűbb vállalkozás… De érdekelne a hogyan is.

– Büszke vagyok rá, hogy Kurtág György volt a múzsám.

A zeneszerző? 

– Jó barátként, személyesen.  Amikor már úgy éreztem, hogy hiába tanulmányozom a rám osztott kamaszfigurák modelljét, és hiába veszem a lehető legkomolyabban az ismétlődő – mellesleg nagyon is sikeres – kisfiú szerepeket, némileg belefáradtam, s ő figyelmeztetett, hogy a színésznek soha nem szabad beérni azzal, amit a színháza szerepekben nyújtani tud, magának kell megkeresnie a feladatot. Saját személyes mondanivalójához a megfelelő kifejezési eszközöket. Ez teszi a színészi pályát folyamatos megújulást kínáló és követelő alkotó munkává. De sokat köszönhetek Örkény Istvánnak is, aki a Senkihez végzett kutatómunkám és az elkészült vázlat ismeretében, kételyeim hallatán biztatott, hogy igenis képes vagyok magam megszerkeszteni, megírni a gondolataimat.

Az egyszemélyes színháznak ma már története, történelme van. A legelső, a női lét lényegét, sikerét, dilemmáit körüljáró A Nő 1969-ben az előítéletek, hazugságok ellen született, és tíz év alatt 1000-szer került előadásra. Ekkora sikert akkoriban az Egyetemi Színpadon csak Mensáros László merészen politikus, megindító huszadik századi irodalmi estje aratott. A Nőt követte a többnyire szabad téren, illetve sátorban játszott, főként fiatalok körében népszerű Disco Itala, a Békés szülők társadalmi életének emlékét őrző Piknik, a szakmai vallomást sejtető Lenni vagy látszani, és most a legújabb, az Égi játszótársak.

 

Pajtások, cimborák, bajtársak, játszótársak és barátok

Ami közös bennük, hogy immáron mind az égből figyelik: hogyan látta őket Békés Itala. Akinek ezzel a frissen megjelent színházi anekdotagyűjteményével és az ebből komponált színpadi produkcióval ünnepelték – ünnepeltük – a Rózsavölgyi Szalonban  nyolcvanötödik születésnapját.

 Ő az a színésznő, aki soha nem titkolta a korát, iker lévén, sokszor még meg is szorozta évei számát kettővel. Most is állítja, hogy „bármely életkor addig tűnik soknak, amíg el nem éri az ember”. Az idén sem torpant meg az elért határkőnél: ellenkezőleg. Színházában, az Örkényben végre a helyére került. Kevesebbet játszik, de jókat. Most éppen Cs. Bruckner Adelaidát a Macskajátékban. De a születésnapi estén, dobogón állva és az asztalok közti szűk ösvényeken sétálva egy lányosan karcsú, fiatalosan mozgékony szólistát látunk, aki bordó, fehér blúzzal derített bőr együttesében, mikrofonnal a kezében, szinte egyenként szólítja meg vendégeit. Szemünkbe néz, ránk mosolyog, semmi kétség – nekünk énekel. Égi játszótársairól, tegnapi kollégáiról mesél: rendezőkről, partnerekről, barátnőkről és szerelmekről. A szálat, amire történeteit fűzi, akár lírai színháztörténetnek is nevezhetnénk. A legszomorúbb anekdotákból pedig megcsap a nemzedék átélte történelem füstje. Édesapja igazgatótársát, debreceni gyermekkorának kedvelt Árpád bácsiját, Horváth Árpádot a nyilasok kivégezték. Főiskolás éveinek sokra hivatott kollégáját, a társai népnevelőjeként is kimagasló Földes Gábort – unokabátyámat – 1956 után kivégezték. A gyűjtemény gerincét alkotó vidámabb történetek inkább csattanóval ellátott, már-már novellává kerekített pletykák. 

Sokan ülünk a nézőtéren, kávét kavargatva, sütit kóstolgatva a Szalon kis terített asztalkáinál, akik Itala megidézett hőseiben vagy a vetített fotókon elővarázsolt figurákban időnként saját nézőtéri emlékeinkre ismerünk. Szerencsés szerkesztői fogás, hogy az előadó számít is hallgatósága aktivitására. Tudósításomban egyszemélyes színházról beszéltem, holott az előadónak ezúttal társa is van: rajtunk kívül Örkény színházbeli földi játszótársa, kollégája, Csuja Imre az, aki partnerként rokonszenves empátiával kíséri, követi az anekdotafolyamot.

Az Argumentum kiadónál megjelent, tetszetős vékony kötetet a legtöbben csak a szünetben vásároltuk meg, és szokás szerint a könyv hátsó borítójánál kezdtük tanulmányozni. Bárányfelhős, kék égben csupa szép emlékű, a fotóművészek jóindulatából és a nézők szeretete által megszépített játszótárs: a szinte mosolytalanul is mosolygó partner, Pécsi Sándor, a lányszíveket évtizedeken át rabul ejtő, éjfekete Gábor Miklós. A Júliának és Blanche-nak egyaránt felejthetetlen Tolnay Klári, a fájdalmasan fiatalon, a Vígszínház tagjaként elbúcsúztatott drága testvér, Békés Rita.

 A kötet tartalomjegyzékét, sőt tartalmát ki-ki maga egészítheti ki: üresen hagyott lapok teszik lehetővé, hogy saját személyes emlékeinket hozzáfűzzük, toldjuk az égi játszótársak portréihoz, történeteihez. Feltéve, hogy győzzük memóriával, humorral vagy éppen az Italára oly jellemző öniróniával. Énekelnünk szerencsére nem kell… énekel helyettünk a színésznő, aki egykorú slágerekkel, közkedvelt sanzonokkal teszi színházi élménnyé is a maga komponálta produkciót.

 Békés Italától tudom, hogy elkészült műveit baráti köre legszigorúbb kritikusainak szereti bemutatni, mindig izgalommal várja András bátyja tárgyilagos bírálatát. Ezért érzem tisztemnek, hogy megkockáztassam, akad azért egy-két, szerintem korrekcióra szoruló momentum is a kötetben. Az még csak hagyján, hogy Tolnay Klári mindvégig becézve, Klárikaként szerepel, de „lábacskáinak” említése alighanem túlzás. Mint ahogy javítandónak vélem az olyan, a történetbe applikált, félig kimondott utalásokat, mint amilyen a Tolnay Klári viharos szerelmi életére tett, sokat sejtető, semmit el nem áruló, ezért feleslegesen bizalmaskodó megjegyzés.

Kifogástalan, lenyűgöző Békés Itala sokrétű, változatos előadói stílusa.

Mégis állítom, hogy szerencsésebb, közvetlenebb és talán még hatásosabb is lenne, ha az előadók nem olvasnák az élő szó varázsát kívánó és sugárzó szöveget.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1