Az előadás utolsó, csaknem hihető gesztusa az első. Baranyi Péter narrátor a később Akhilleuszt játszó Horváth Zoltán közreműködésével demonstrálja, mennyire képtelenség lenne korhűen előadni egy görög tragédiát. A demonstráció meggyőzőnek látszik, valóban elrettentő. De már ebben is van némi csúsztatás. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy csakis így lehet maszkban, koturnusban megjelenni és mozogni. Talán lehetne másként is, nemcsak amatőr ügyetlenkedéssel, hanem archaikus darabossággal, ősi erővel, súlyos, szuggesztív nehézkességgel. Ráadásul az egész jelenet csak pedagógiai célt szolgál, semmi szükség rá azonkívül, hogy a rendező, Szinetár Miklós tudatni akarja közönségével, hogy milyen is lehetett egy korabeli görög színjáték. Nem előadást rendez ugyanis Euripidész utolsó remekéből, hanem tanórát, illetve még inkább ismeretterjesztő előadást. A beszélő hölgyeim és uraimnak szólítja a publikumot, pedig alighanem életszerűbb, elfogadhatóbb lenne az egész szituáció, ha mondjuk kis- vagy legfeljebb középiskolásokként kezelne minket, életkorunktól függetlenül. Szívesen éreznénk magunkat tanulóknak egy érdekes, izgalmas és főképp igaz tanórán.

A rendező azonban csak dupla alibiként használja az ismeretterjesztő attitűdöt. Az ismeretterjesztő szituáció felmenti a darab tisztességes eljátszása alól, a színpadi helyzet meg az alapos, átgondolt ismeretterjesztés alól. Az előadás csak illusztráció, a narrátor közbeszólásai meg legfeljebb széljegyzeteknek foghatók fel. Elöljáróban természetesen ismerteti a cselekmény mitológiai előzményeit és utótörténetét is. Elég felszínesen, vázlatosan, fontos mozzanatokat elhallgatva. És persze nem olyan szellemesen-játékosan, mint például a Stúdió „K” Rettentő görög vitéze, vagy a kaposvári egyetemisták Helenéje (Volt egyszer egy Helené… – K2 Színház) előtt teszik. Ez utóbbi darabra az utalás egyébként is nagyon hiányzik az utótörténetből. Igaz, Aigisztosszal és Elektrával sem terhelik a publikumot. Egyáltalán, mintha a legfontosabb szempont a gyors, könnyű befogadhatóság lenne. Ez azonban visszaüt. A történet igazán izgalmas, pikáns részletei, érdekességei sikkadnak el, éppen azok, amelyek valóban érdeklődést válthatnának ki. 

6 MZS_2470Gál Benjamin, Kéri Kitty, Szalma Tamás és Trokán Anna (fotó: Melczer Zsolt)

De a tragédia lényege sem mutatkozik meg sem a játékban, sem a kommentárokban. A legfelszínesebb, legkézenfekvőbb asszociációkon túl semmi sem jut a beleíró rendező eszébe. Azon kívül, hogy az ember mit sem változott két és fél ezer éve, nem sok derül ki. Pedig Euripidész valóban nagyon mélyen belelátott az emberi lélekbe, de a társadalmi mechanizmusok működésébe is. Azt a részt például, amikor Meneláosz Agamemnón nagyravágyását, a hatalom utáni sóvárgását jellemzi, a narrátor megismételteti, hangsúlyozva, hogy lám, ma is így viselkednek sokan, ám amikor a lánya feláldozását megakadályozni képtelen király a kényszerre, a közvélemény nyomására hivatkozik, azt álságos alibiként, a felelősség alóli kibújásként állítja be. Nem kétséges, ilyen is van, ez is nagyon ismerős viselkedés, csakhogy Euripidész drámájában ebben a hivatkozásban semmi álság nincs. A vezérek, a politikusok, köztük az időnként hőzöngő, de végül mindenbe beletörődő Akhilleusz is, a vérszomjas tömeghisztéria foglyaivá válnak. Tehetetlenek a valójában általuk, politikai céljaik, ambícióik, nagyravágyásuk által keltett harcias közhangulattal szemben. Ám ezt a csavart nyilván már túlságosan komplikáltnak, követhetetlennek ítélte az Euripidészt értelmezni kívánó rendező. Arról pedig még csak ábrándozni is nyilván erős túlzás volna, hogy ha már a trójai háború hátterének magyarázatába fog valaki, akkor akár azt is megemlíthetné legalább néhány szóval, hogy a mítosz mögött alighanem közönséges gyarmatosító háború lapul, amihez a nőrablás puszta ürügy is lehetett.

De nem a kommentárok, magyarázatok elégtelensége, lapossága, a művet félremagyarázó volta az igazán bosszantó. Ezeket menthetné az idő szűkössége, lehetne azzal is érvelni, hogy maga a mű hossza sem bírna el többet, és megfontolandó lehet az is, hogy mai műveltségi állapotaink mellett mennyit képes a nézőtér befogadni. Ám mindez nem adhat felmentést a darab átgondolt, alaposan elemzett eljátszása alól, sőt éppen hogy megkövetelné azt. Ha már szóban nem megy, legalább játékban illenék feltárni a szöveg mélyebb rétegeit, lényeges tartalmait. 

Az előadás azonban az elnagyolt szöveges elemzés hányaveti illusztrációjára korlátozódik. Perlaki Róbert díszlete eleve nem lép túl az ismeretterjesztésen: fehér palotakaput vázol fel, amilyenek előtt általában játszhattak a görögök, és melléhelyez egy korlátos szónoki dobogót a narrátor számára. Tordai Hajnal jelmezei általános klasszicizálással jelzik, hogy múltbeli előkelőségeket, királyokat látunk. Kötözködés persze, hogy ezúttal a cselekmény nem palota, hanem Agamemnón sátra előtt játszódik, minthogy katonai táborban vagyunk. Ámbár ha már terjesztik az ismeretet, magyarázzák a darabot, az előadást, erről is eshetett volna néhány szó. De ez még mindig apróság. Az igazi csapás a színészi játék. Hogy a rendező szabadjára engedi a játszókat, azt Szinetártól megszokhattuk. Ám most ennél is sokkal többről van szó. A játék sok esetben nemcsak színvonalában, de jellegében is önképzőköri. Még azok a színészek is, akik nyilvánvalóan képesek lennének professzionális teljesítményre, illetve általában képesek is rá, ezúttal azt a képzetet keltik, hogy szánt szándékkal úgy ágálnak, beszélnek, mintha diákszínjátszók illusztrálnák a tanár úr előadását Euripidész tragédiájáról, és azok szerepelnének, akik az osztályból egyáltalán ki merik nyitni a szájukat közönség előtt. Az Agamemnónt alakító Szalma Tamás feltétlen érdeme, hogy gesztusait, beszédmódját legalább a jó ízlés határai között tartja, a király gyötrődését ha nem is próbálja meg minden rétegében kidolgozva adni, de legalább belül tartja, lelki folyamatként mutatja. Csak mintha zavarná valami, mintha küzdene valamivel, mintha nem érezné egészen jól magát. Lehet, hogy a foga fáj, de lehet, hogy csak az előadás. Kéri Kitty fölösen drámázik és fölöslegesen kokettál Akhilleusszal, akit Horváth Zoltán előadásában nagy jóindulattal szeszélyesen változékony kisfiúnak láthatunk. De valószínűbb, hogy csak a harcias kakaskodáshoz talált igazán hangot az apró termetű, mitológiai hősnek csöppet sem látszó, amúgy helyes fiatalember. Trokán Anna címszereplőként a reményteli menyasszonyhoz még csak-csak talál hangot, mozgást, ám a felmagasztosuló, profánabbul fogalmazva, a szükségszerűségeket belátó, az áldozatot, a halált önként vállaló hősnőhöz közelíteni sem képes. Keresztes Gábor Meneláosz magatartásának változásaival alig tud kezdeni valamit, Máté P. Gábor a darab végén feltűnő hírnök nagyon fontos szerepét túlszínezi, Iphigeneia eltűnésének, lehetséges „mennybemenetelének” szenzációjellegét hangsúlyozza, ezzel a hír darabzáró drámai súlyát jelentősen csökkenti. Nyirkó István öreg szolgája korrekt alakítás, Módri Györgyi és Dominek Anna kórusként két igen eleven, érdekes asszonyt hoz színre, anélkül persze, hogy a kórus különféle szerepeit a rendező tisztázná. Ugyanez a helyzet a színpad bal oldalán dobszekciót működtető Figula Jánossal is.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1