Mi legyen a palackban?

Elhivatott, magukban bízó generációk, ha tollat ragadtak, azért tették, hogy a nemzedékük számára fontos dolgokat utódaikra hagyományozzák. Palackpostát küldtek a jövőnek, hogy megmentsék mindazt, amit megfogalmazással, lejegyzéssel, a változások őrlő fogai közül ki lehet menekíteni. Hittek abban, hogy amire az életüket tették, hasznos volt a világnak. Arra biztatták a következő generációkat, hogy sértetlenül adják majd tovább, jól sáfárkodjanak a vagyonnal, amit eleik gyűjtögettek. Joggal hihették, hogy írásaikkal mentséget és garanciát szereznek maguknak, előzetest az örökéletből. Ezért készült a tengernyi üzenet az „itt maradókhoz”. 

2005-ben Alan Macfarlane kultúrantro-pológusként, történészként és tanárként összegez. Saját, Lily nevű unokájához címzett kérdésére: „‒ Miért írok neked?”,  így felel: „‒ Nagyapádként szeretnék segíteni abban, hogy megértsd ezt a zavaros és zavarba ejtő világot. Mivel nem leszek itt örökké, fontos, hogy egyet-mást most papírra vessek számodra.” Mivel nem lesz itt örökké, rendszerez és megmagyaráz. Egzakt fogalmakkal teremt rendet világunkban, segít meghatározni, kik is vagyunk valójában. Én se szeretnék kevesebbet, mint átadni azt, amit fontosnak érzek, azoknak, akik fontosak számomra. Akik túlélhetnek, a hozzám tartozók, a lányaim, feleségem, unokám, testvérem és a fia. Nekik írnék. Pedig lehet, hogy pont nekik fölösleges. Az együtt megéltek példája nem írható fölül magyarázatokkal. Egyáltalán, van-e okom azt gondolni, hogy amit az én életemben ma fontosnak gondolok, valamikor még jól jöhet nekik? Fontos? Nem fontos? 

Itt van apám példája, aki történeteivel, meséivel körbefont minket, gyerekeket. Ezekből merítek ma is. Az elmúlt húsz évben mégse volt lelkierőm végighallgatni magnószalagjait, amire fölmondta, amit örökségül hagyott. Pedig nekem fontos. Az élete tele volt érdekes, mesébe öntött emberpróbáló eseménnyel: a gyerekkori elszegényedés, a felkapaszkodás, az orvosi diploma és a cselló, a háború, a Don-kanyar, a hadifogság, a MÁV-kórházi szamárlétra, a párttagság, szakszervezeti bizalmiság, a kamarazenekar orvosokból, a családalapítás, gyermekek, unokák, 56, 68, az audiológia és a nyugdíjas évek példával és tanúsággal szolgálnak. Elmondható ez az én életemről? Aligha. A velem megesett történések nagyságát és fontosságát nem érzem.

Novak Janos_di_2aNovák János, a Kolibri Színház igazgatója

Mégis, mivel magyarázom ezt a most fölhorgadó közlésvágyat? „Tudom, hogy én sem leszek itt örökké, ezért egyet-mást papírra vetek számotokra.” Ha úgy kezdeném is, mint Macfarlane, a folytatáson változtatnom kell, mivel az én történeteim, az én képzeletbeli leveleim a nem fontos dolgokról szólnak.

Nem az egzakt módon igazolható nagy eseményekről és igazságokról, inkább olyan ízekről és gondolatokról, melyeket a kis és a nagy események előtt, után, esetleg közben éreztem. „Nézd a világ apró rebbenéseit!” ‒ írja Radnóti.

Egy kor jelenségei közt nem lehet válogatni: ez fontos, ezzel foglalkozom, ez nem fontos, ezzel nem. Nagy költők olykor jelentéktelennek tűnő verseikbe rejtették el lelkük kulcsát, s halott korokat olykor jelentéktelennek tűnő műveken át lehet megérteni – írja 1929-ben a Debreceni Disputában Németh László. 

Az életem apró rebbenései, ízek és gondolatok talán felidézhetővé válnak, ha leírom őket. Elővehetitek, mikor eljönnek a ti életetek nagy pillanatai. Közben, előtte, vagy egyszer, valamikor később szükségetek lehet arra a csomagra, amit én gyűjtögettem. Akkor bontsátok majd ki, amikor szeretnétek jobban megérteni, mi történik veletek. Ráértek. Én is csak most fogom meghallgatni apám magnókazettákra vett történeteit.

 

Termek

Nyolcadikos házibulin, mikor osztálytársaimmal a földön ülve komoly gondolatokba mélyedve korlátolt lehetőségeinken és a bizonytalan jövőn gondolkodtunk, lépett be hozzánk a házigazda, Bea édesapja, az ismert orvostudós. Átérezve világmegváltó hangulatunkat, az agyról mesélt. 

‒ Jelenlegi tudásunk és tapasztalataink alapján nem lehet biztos képünk arról, hogy mit hoz a jövő. Azt sem tudhatjuk igazán, hogy mire képes a saját agyunk, mert félelmeink és a gátlások megakadályozzák, hogy teljes kapacitással kiaknázzuk a lehetőségeinket. 

‒ Úgy kell elképzelni, mintha egy nagy palotában bolyonganánk, ahol minden huszadik teremben ég csak egy szál gyertya. Elgondolni sem lehet a mai eszünkkel, mit látunk majd akkor, ha minden tizedik szobában pislákol a fény. Mostani tudásunk kevés ahhoz, hogy elképzeljük, merre indulunk, ha végre világos lesz a szobákban! – Mehr Licht! – Több fényt!

 

A fény, amelyik nem fáj

Kamaszkorom egyik kedvenc albumában, a Modern Festészetben láttam egy képet: Roberto Sebastián Antonio Matta Echaurren: Fény, amely nem okoz fájdalmat.  A kép is, a címe is elvarázsolt. Sokszor eszembe jutott, mikor a Fiatal Művészek Klubjából a Bajza utcától a Csengery utcáig hajnalban, bódult fejjel mentem hazafelé. Ha köd volt, a ködön át puhán, mint a képen, szétmaszatolva villogtak a kikapcsolt közlekedési lámpák sárgára váltott fényei, és a még itt-ott üzemelő pirosak és zöldek. „Ködből labdát gyúrok, Ködbe utat lépek, ‒ dúdoltam ilyenkor saját versem. – Mindent mi hozzád köt, Eldobok, széttépek” – folytatódott Ködjáték című zsengelményem, némi drámai ízt csempészve a hajnali botorkálásba. Hozzátenném, teljesen alaptalanul, mert ha túl is voltam már egy-két fájdalmas szakításon, azokat legtöbbször nem én kezdeményeztem. Az Andrássy út fölött akkor még összeértek a platánfák lombjai. Ezen a zöld alagúton át a kivilágított millenniumi emlékmű kontúrjai is elmosódtak, megszépültek. 

A fény, amelyik nem fáj. 

Arra gondoltam, nem is lehet olyan rossz az öregedés. Ha érzékelésem tompulni fog, a világ tündérmesévé változik, és nem fáj többé a valóság.

Kamaszkori önmagam, szerencse, hogy nem látta, mekkora zűrzavart kavart, mikor szembesülnöm kellett érzékem tompulásával, vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy nekem is szemüveget kell hordani az olvasáshoz! 

Először csak annyit vettem észre, hogy egy-egy oldalt félrenyomtak az újságokban. Az egyik oldal olvashatatlan, míg a másik jól olvasható. Milyen slendrián nyomdai munka! Aztán tévedésből eldobtam a beszállókártyám, és amit annak hittem, azt hiába mutogattam a repülőtéren, nem engedtek fel vasárnap reggel a Stockholmból hazainduló gépre. Minden fillérem ajándékokra költöttem már, és akkor még bankkártyám se volt. Egész nap a repülőtéren rostokoltam, nézelődtem, koplaltam és telefonálgattam. Még szerencse, hogy a mobilom működött, és hogy a töltő is kéznél volt. Az utazási iroda csak hétfőn tudott igazolást küldeni a jegyemről. A stockholmi hotel kisegített volna még egy éjszakával, de visszajutni a városba pénz nélkül lehetetlen volt. Estefelé egy bizonytalannak látszó egzisztencia – normálistól nem remélhettem segítséget – pártfogásba vett, és felajánlotta, hogy taxijával visszavisz a városba. Még egy sörre és egy szendvicsre is meghívott. Szerencsémre jóságát nem kellett meghálálnom. A hotel, az utazási iroda, a színházi titkárság és a svéd intézet kelet-európai referensének összmunkája hétfőn végre följuttatott egy hazainduló gépre. Otthon a kofferből az igazi beszállókártya is előkerült, de ezt már nem mertem elmondani senkinek. Jobbnak láttam eltitkolni, hogy még annál is nagyobb a zavar, mint amiről tudnak. 

Rá kellett jönnöm saját tapasztalatomból: a történelmi filmeken a hírnökök nem azért tartják távol maguktól a felolvasandó papirusztekercset, hogy még méltóságosabbnak látsszanak, hanem azért, mert rossz a szemük. Távollátók. Másnap elmentem egy szemészhez, és megvettem első olvasószemüvegem. Mikor hordani kezdtem, az arcomon keletkező dudorokból kiderült, a baj nem jár egyedül, mert nem csak rosszul látok, de fémallergiám is van. 

Ha egykori önmagam tudta volna, milyen nehéz még másfél dioptriaromlást is kiviselkedni, szembesülni képességeink megváltozásával, a leromlással, a nevetés biztosan kizökkentette volna bódult szépelgéséből. Még egy tanúság. Összegezhetsz bölcsen a múltba tekintve, mágikus képességek birtokában előre láthatod a jövőt, de döntened ma kell. A saját korodból adódó kérdésekre mindig most kell megtalálni a megfelelő választ! Ahogy Chamfort írja: 

Az ember újoncként érkezik életének minden korszakába.

NOVÁK JÁNOS

 

NKA csak logo egyszines

1