A havazással fenyegető előrejelzés ellenére csikorgóan hideg, de száraz, világos, téli vasárnap volt. És hogy ne lett volna eleve szép, amikor a figyelmesen vendégszerető Vaskakas Bábszínház három produkcióját is meg lehetett tekinteni egyetlen nap alatt, megfejelve a programot a Győri Nemzeti Színház Finito-bemutatójával.
A Vaskakas Bábszínház, amely tavaly ünnepelte születésének 20. évfordulóját, az aprók színházának nevezett csecsemőszínházzal nem olyan régóta foglalkozik. Novák János, a műfajt már hosszabb ideje gyakorló, budapesti Kolibri Színház igazgatója biztatta a győri társulatot, hogy próbálkozzanak meg vele. Az első produkciók létrejötte után rögtön kiderült, hogy a dolog működik, és keresletben sincs hiány. Határozott nézői igény mutatkozott arra, hogy háromévesnél kisebb gyermekeiket színházba vihessék a szülők. A Vaskakas tehát csatlakozott öt évvel ezelőtt a norvég szakemberek által elindított „Művészet a legkisebbeknek” elnevezésű programhoz, s az elmúlt években bemutatta a Szivárványhintát, az Icurka-Picurkát, a Cinege, cinege, kismadárt, a Ba-ba-bát, a Cini-cini muzsikát, legújabban pedig a Dödöllét. Az utóbbi két produkció láttán meggyőződhettem a csecsemőszínház életképességéről, erényeiről, ésszerű korlátairól és jól felfogott érdekeiről.
Dödölle –Gergely Rozi és György Zoltán Dávid
A Vaskakas épülete úgy áll Győr belvárosában, mint egy családias méretű kis játszóház. A színházi tér gyerekjátszótérrel kombinálódik: a „foyer”-ban párnák, szőnyegek, játékok: az aprók színháza előadást megelőző tíz perc vagy negyedóra nem várakozással, hanem máris aktív jelenléttel és játékkal telik. A csecsemőszínházi előadás eleve játékba ágyazódik, a pöttöm nézők önálló játszódása bevezetésként és levezetésként is szolgál. Maga a produkció a színházteremben mindössze húszperces; időtartamban is pontosan igazodik ahhoz, hogy a még karonülőnek mondható gyerekek figyelme mennyit bír. Ha egy apró nézőnek épp rossz napja van – nyűgös, fáj valamije vagy megharagudott odakint a hintaszékre –, akkor könnyen sírva fakad, ami aztán járványszerűen elterjedhet a nézőtéren, de ez nem gyakori. A szülői társaság biztonságában ülő 20‒30 kisgyerek szinte mozdulatlanul, odaszögezve koncentrál a színpadi térben zajló eseményekre.
A csecsemőszínházi produkciók nagyon élénk, figyelemfelkeltő, barátságos színekkel, finom, bársonyos anyagokkal és puha tárgyakkal dolgoznak. A színházvezető Kocsis Rozi által rendezett Dödöllében a bohócruhás, bájos szereplők – Gergely Rozi és György Zoltán Dávid egyetemi hallgatók – szivacsból készült almákkal, szilvákkal, dinnyékkel gurigáznak és dobálóznak. A Cini-cini hegedűben – amelyben, mint azt már a cím is ígéri, fontos a zenélés, nem véletlenül a társulat fő muzsikusa, Rab Viki az egyik szereplő, Szúkenyik Tamás mellett – a díszletfüggönyöket tartó álló ruhafogasok is színes papírokba vannak bugyolálva. Az előadások vége átmenet a játszásba: a nézők birtokba vehetik a díszletet, a kellékeket. (A taps itt még nem része az üzemmenetnek.) A produkciók szövege gondos válogatás olyan mondókákból, versecskékből, dalokból, rigmusokból, amelyekkel a kisgyerek már magánpraxisában vagy a bölcsődei foglalkozáson is találkozhatott. Az előadás fontos eleme tehát a visszacsatolás: ráismertetés olyasmire, amivel a nézőnek vagy volt már dolga, vagy még lehet. (Értelmezésemben épp ez a lényege a felnőttszínháznak is.)
Dödölle – Gergely Rozi (fotók: H. Baranyai Edina)
Az eggyel nagyobb korosztály számára készült a januárban bemutatott Csillagszedő Márió. Kiss Ottó gyerekversei (pontosabban: versek gyerekhangra) Pallai Mara dramaturg és Tengely Gábor rendező keze nyomán állnak össze egységes anyaggá, sőt egész világgá a színpadon. Az utóbbiban, a kiteljesedésben persze jelentős az érdeme a bábokat tervező Sipos Katalinnak és Sisak Péternek, valamint a zeneszerző Kákonyi Árpádnak is. És akkor a játszókról még nem is beszéltünk. De fogunk.
Kiss Ottó Csillagszedő Márió kötete 2003-ban nemcsak az év gyerekkönyve címet kapta meg, hanem a „svéd gyerekversekszerű” jelzőt is. Ez a legnagyobb dicséretszámba megy. (A következő Kiss Ottó-kötet, az Emese almája a Bélyegek című versével a maga módján vissza is utal a svéd előzményekre.) Harmadikként A nagypapa távcsövét kell felemlegetnünk, mert a Csillagszedő Márió-előadás voltaképp e három könyv verseiből áll össze érzelmileg is színes gyerekuniverzummá. Megtalálható benne Márió, meg Márió barátnője, aki történetesen Emese, és még más gyerekek is, egy egész csapat. Egy szitakötő lebbenékenységével száll végig a játék a felnövés felé vezető úton, a kisgyerekkori vásottságtól a kamaszkor lírájáig. Az előadás emlékezetes, emblematikusnak mondható képe, ahogy a díszlet mászókájának rácsai között fekszenek a kis szereplők, mint óvodában a gyerekek az ebéd utáni alvás idején.
Maguk a bábok voltaképp inkább valamiféle állatkölykök, mint embergyerek-figurák. Ámbár állatként nem tudnám meghatározni a fajukat vagy osztályukat. Színes, girbegurbán rajzolt arcú, formátlan manók. Kedvesek és suták. Vannak barátaik, szomszédjaik, szüleik, elvált apukájuk, örökre távozó nagypapájuk, kérdéseik, örömeik, problémáik. Minden összesűrűsödik bennük, ami ott motoszkál a Kiss Ottó gyerekvers-gyerekeinek agyában. Az előadás bábnak és élőszínháznak különleges egységét, teljes összefonódását mutatja. A zsöllyében (vagy a párnákon) ülve egyszerűen egybelátjuk például a halványan csíkos fülű, pink színű, szemüveges Emesét és az őt játszó, izgalmas orgánumú Rácz Pannit. Máriót, Emese barátját György Zoltán Dávid kelti életre, de az is lehet, hogy fordítva történik: talán ez az oroszlánra emlékeztető Márió-szerzet kelti életre azt a fiút, aki a mászóka tetején, a csillagok alatt romantikusan randevúzik Rácz Pannival. Gergely Rozinak egy helyes, kaján kis óvodáson kívül még más feladatok is jutnak, akárcsak Somodi Rékának, az ötödik színészt pedig eleve Csillag Botondnak hívják.
Csillagszedő Márió – György Zoltán Dávid és Rácz Panni (fotók: H. Baranyai Edina)
A produkció egyéni kedvessége, hogy a születése kapcsán bábok, állatfigurák tervezésére hirdetett rajzpályázatot a Vaskakas, s a beérkezett 1500 (!) körüli gyerekrajzból egyrészt utcai kiállítás látható a színház közelében, másrészt a legjobbakat a rendező vetített formában ügyesen beleapplikálta az előadásba. Minden értelemben teljes és körültekintő a kiszolgálás.
A bábszínházat elhagyva, a Nemzeti Színházba beülve néhány korosztállyal ismét feljebb jutunk. Ezt már abból is lehet tudni, hogy Tasnádi István műve, a Finito premierjén sok trágár szó hangzik el a színpadon. De mielőtt bárki bármit mondana, máris látjuk, hogy Bátonyi György díszlettervező precízen odatette a Blondin Gáspár portáját a színpadra. S mivel a győri színpad igen nagy, főleg igen széles, ezért Blondinék tekintélyes méretű családi házra tettek szert (amelyből kinéz a Barkas), fákkal, elhanyagolt udvarral. Különösen nagyvonalú megoldásnak látszik, hogy a ház nem pusztán kitámasztott díszletfal, amelyet szemből látunk a síkban, hanem felépítették a hátulját is, mivel a színpadot megforgatják egyszer-kétszer. Bár ennek nincs lényeges funkciója, azt leszámítva tán, hogy egyszer elénk tárják a darabban szereplő tévés dolgozók szerelmi légyottját a ház mögött.
No, tehát öngyilkos kedvű főhősünk, Blondin Gáspár a háza méretei alapján mindenesetre tehetősnek látszik. De az is lehet, hogy Blondinék többgyerekes családként laktak itt, csak mostanra a gyerekek már kirepültek a fészekből. (Tasnádinál nincs szó arról, hogy a főszereplő házaspárnak vannak-e gyerekei, vagy miért nincsenek, és ez a hiány engem voltaképp zavart az eddigi Finito-bemutatók esetében is.) A játéktér naturalizmusa mutatós ugyan, de nem tesz jót a darabnak. Tasnádi művének komédia jellegét legalább részben az adja, hogy a sötét valóság, a vaskos kifejezések és a verses forma közötti feszültség minimum ironikus felhangot teremt. A Győrben tapasztalható nyers színpadi realizmus azonban a kínos klapancia szintjére viszi le a szöveget. (Nyilván Tasnádi sem vétlen abban, ha a mondatai ennyire lehúzhatóak.) Ezenközben Forgács Péter rendező igyekezete arra irányul, hogy a helyszínről jelentkező Pál show-t látványos esztrádműsorrá fényesítse, tánckarral, koreográfiával. Abba megy a muníció, amihez semmi szükség nincs a gondosan felépített Blondin-ház díszletre. A produkció alighanem pont azt célozza meg, hogy nézői számára egy az egyben kínálja az élményt – a Pál show-t –, amelyet a mű szerzője, mondhatni, pellengérre tűz. Ennek megfelelően történetesen az a Tóth Gabi válik az előadás legautentikusabb szereplőjévé, aki nem színész, hanem egy Tigris Niki. Természetesen ő is játszik – sőt elrajzol, túloz –, de önazonosságával és öniróniájával a legfigyelemreméltóbb jelenség a színpadon.
Csillagszedő Márió – György Zoltán Dávid és Rácz Panni (fotók: H. Baranyai Edina)
A szerény ambíciójú és invenciójú előadás színész résztvevői a maguk módján gondoskodnak a túlélésről. Ungvári István a főszerepben színpadi magabiztosságát, rutinját tartja készenlétben. Szina Kinga energiát nem sokat mozgósít, viszont szépen elbíbelődik avval, hogy Blondin feleségeként bánatos elvágyódással töltse ki figurája szép lelkének körvonalait. Posonyi Takács László szabatosan karakterizál: Bicke B. László költőt mint jellegzetes művészértelmiségit rakja össze zöld hajból és ellilulásokból, nyiklő-nyakló mozdulatokból és sompolygásokból. Járai Máté ugyancsak pontos munkát végez el. Nyafka, affektált Pálja a színész komikusi vénáját bizonyítja.
Finito – Járai Máté és Ungvári István (fotó: Fehér Alexandra)
A győri Finito legérdekesebb jelenete az utolsó, amelyben – mint oly sok régi, klasszikus műben a deus ex machina – megérkezik a hivatalos személy. Felmentést, feloldozást, sőt felemelkedést hoz a főhősnek. A szöveg, amely itt elhangzik adómentes hitelről, céges kocsiról, tőkeinjekcióról, hitről, reményről, együttműködésről s egyebekről, az több, mint ismerős. Egyenesen aktuálisnak hangzik. Érthető is, ha az előadás a hivatalos úr váratlanul archaikus, keménykalapos jelmezével igyekszik tőlünk eltolni az alakot a távolba, a múltba. De azért jól látjuk, hogy idevalósi.
STUBER ANDREA
