Vidnyánszky Attila ezúttal a művészkedés és a politikai pamflet kettős présébe szorította Georges Feydeau pompás bohózatát. Az előbbivel már az Új Színházban is kísérletezett 2001-ben (sőt valószínűleg Kijevben is ezt tette – de erről az előadásról csak a rendezőtől magától van tudomásunk). Az Új Színház előadását nem láttam, de ha láttam volna, akkor is inkább bíznám magam az egykori tudósításokra, mint az emlékezetemre. Ezekből az derül ki számomra, hogy a mostani debreceni bemutató részben megismétli az akkorit. Szergej Maszlobojscsikov díszlete valószínűleg azonos. Fejre állított szecessziós ablakháttér előtt mintha csillárdarabok lennének a földön, bár ezeket nemigen sikerült azonosítanom, de bizonyára csökött felfogóképességemben van a hiba. Karcsú hajlított vázakat hordoz a forgó, ezek képezik a tereket, mögöttük bújnak meg, mögülük bukkannak elő a szereplők. A feydeau-i bohózati mechanizmus precíz működtetésére nem a legalkalmasabb módszer, ironizálására, kigúnyolására talán jó lenne, ha annak értelme lenne. De az előadás ilyen szándékot nem mutat. A rendező egyszerűen fittyet hány a klasszikus bohózat főszabályára, hogy tudniillik szigorú logikából bontakozik ki az abszurditás. Egyszerű, ártatlan, legfeljebb szokványos, köznapi vétkek, hibák, félreértések vonnak maguk után katasztrófával fenyegető következményeket. Vidnyánszkyt a logika nem érdekli, a cselekmény precíz levezénylésére fütyül. Az abszurditást evidenciaként kezeli. Nála e szereplők összevissza beszélnek és cselekednek. Így lényegében lehetetlen Feydeau-t játszani, lehet persze a feydeau-i motívumokból valami egészen mást létrehozni. Képtelen káprázatot, esztelen kavargást, röhejes apokalipszist, hatalmasan transzcendens látomást. Ha nem puszta öncél, ha értelme van, ez is lehet magával ragadó.

17 004_bolha_12_10_05_matheSzalma Noémi és Mercs János (fotó: Máthé András)

Vidnyánszky ezúttal politikai közlendő szolgálatába állította évtizedek alatt kicsiszolt művészi eszköztárát. A lényegétől, logikai pontosságától megfosztott cselekményt Párizsból Brüsszelbe helyezte át. Bár arról, hogy a szereplők valójában hol élnek, nem szól. De a garni, ahová légyottra járnak, hangsúlyozottan Brüsszelben van. Mindig elmondják, ha oda indulnak, hogy Brüsszelbe megyünk. A szereplőgárdában pedig nem két idegen van, mint az eredetiben, hanem rengeteg. A féltékeny spanyolon és a verekedős angolon kívül mások is külföldiek: az orvos német, az udvarló skót (szoknyája alól húzza elő a rózsát és a dudáját), a beszédhibás unokaöcs olasz, az időnként beforgatott alibiember görög, a lányok a kuplerájban oroszok. A lakájt Bohumilnak hívják, csalfa felesége Hildike – bizonyára hogy minél nagyobb távolságot fogjon át a házaspár. Ha ennyiből nem jönnénk rá, hogy ez a kiadós nemzetközi kavalkád az Európai Unióra céloz, akkor segítségünkre siet az Örömóda olykori gunyoros felidézése. Magyarok azonban, úgy látszik, nem látogatják ezt a vidám örömtanyát, pedig akkor lenne teljes a kép, ha a rendező arról is tudósítana kiadós tablójában, hogyan lát minket ebben a társaságban. Mondjuk járhatnánk a Kállai kettőst. (Fiatalabbak kedvéért: Kodály híres művének címével jellemezték a kortársak a második világháború idején Kállay Miklós hintapolitikáját, amivel a németek és a szövetségesek között próbált egyensúlyozni.) Találó lenne mai kormányunk se kint, se bent, illetve kifelé és befelé erősen eltérő viselkedésére. Ennyire azonban nem terjed ki Vidnyánszky politizálása. Éppoly felszínes, mint művészkedése.

Az utóbbinak egyébként most is vannak szép eredményei. A zenei idézetek használata olykor frappáns, néha a közhelyek is hatásosak. Természetes ötlet, nyilván még a korábbi verziókból való a Carmen gyakori idézése. Bár nem éppen eredeti lelemény az őrült spanyolt, Carlos Homenides de Histanguát Escamillóval, a torreádorral azonosítani, de látványos berobbanása a torreádordallal biztos poén. Offenbach a Hoffmann meséivel is okkal bukkan föl gyakran, az Aidából Radames diadalmas megszólaltatása ellen sem lehet kifogásunk. És most is nagyszerű Trill Zsolt, bár nem a szerelmes lovagot, az asszony iránt hiába sóvárgó esetlen fiatalembert játssza, mint 2001-ben, hanem a kettős főszerepet. Bár valószínűleg – az egykori leírások alapján úgy tűnik – most is azt a figurát folytatja. Legalábbis az egyik szerepben. Chandebise-ként érzékeny, törékeny, félénk, szemérmes kis emberke, elveszetten csodálkozik az eszeveszett világra. Legjobban bizonyára hasonmásán csodálkozna, ha nem ő maga lenne. Poche-ként már nem ennyire érdekes, de ez a derűs, humoros fickó is messze kiemelkedik a produkcióból. A két remek alak feltehetőleg a színész magánteljesítménye, nincs sok köze hozzá rendezői értelmezésnek, a többi figura ugyanis a politikai célzatú átkeresztelésen és nemzetcserén kívül semmiféle egyéni, eredeti vonást nem mutat. Kóti Árpád képes néha még félig takarásból is karakteres epizodistaként megszólalni. A színészek többsége korrekten, szakszerűen teljesíti feladatát. Ráckevei Anna finoman elegáns, Szűcs Nelli is az, de kibuggyan a szerepből és a jelmezből. Tóth László, Varga József, Szalma Noémi színvonalasan izgalommentes, Mercs János váltakozó szerencsével küzd az érthetően érthetetlen beszéd nehéz szakmai feladatával. Garay Nagy Tamás ritka érdektelen szállodás, Oláh Zsuzsa nem különben a feleségeként. A máskor remeklésekre képes Mészáros Tibor semmit sem tud hozzátenni a skótszoknya-humorhoz, a Nyíregyházán még nagyszerű Olt Tamás meg az őrült spanyol közhelyeit nem tudja egyéníteni, hibás beszéde csak a megértést nehezíti. Egyáltalán, nemigen mutatkozik kísérlet sem arra, hogy a neveken és Balla Ildikó jelmezein kívül más is utalhatna a különböző népek képviselőire. 

A rendező nyilvánvalóan a jelenlegi politikai kurzust próbálja színpadra tenni, amikor az Európai Unióval felszínesen kötözködik. Nem biztos ugyan, hogy pontosan érti kormánya szándékait, de bizonyára kormánypárti humort szeretne művelni. Nagy művészi árat fizet érte. 

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1