Tanulom a toleranciát. A külhoni nagy színházi városokban is békésen, sőt magától értetődően él egymás mellett a West End, a grand boulevard-ok, a Broadway és a művészszínházak meg az alternatív (fringe, off- és off-off Broadway stb.). Nálunk is formálódik ez az együttélés, elvi akadályok már nincsenek. Nagy igény van rá. Jelentős rétegekben, amelyek játszi könnyedséggel szoktak le a túlzott mennyiségben rájuk tukmált magas kultúráról, az Olcsó Könyvtár filléres klasszikusairól, az olcsón ontott művészfilmekről, a „minden színház nemzeti színház” korszakának igényes-veretes és párszáz forintért kínált repertoárjáról, maradtak kulturális és még inkább szórakozási igények: nem csak piacgazdasági megfontolás, hogy ezek teljesítését kár volna megtagadni. Színészeink többsége bulvárul is tud; nem ártana viszont, ha több jelentős rendező kirándulna időnként a lakkozott deszkákra (Ascher Tamás már példát mutatott).

A Centrál Színház újdonsága, László Miklós Illatszertár című kesernyés vígjátéka elsőrangú szakiparos munka. Szerzője nemcsak első felvonást tud írni, hanem másodikat és harmadikat is. Hibátlanul szerkeszt: a színpad általában nem marad üresen (ha mégis, annak is dramaturgiai súlya van), a bejövetelek és kimenetelek egyszerre logikusak és hatásosak, minden fellépés eleve némi induló feszültséget hordoz. Kerek, épkézláb a cselekmény, egyszerűek, színesek, hitelesek a figurák (vagy inkább szerepek), és miközben peregnek a szellemesen is közérthető dialógusok, az egésznek a műfaj korlátain belül bizonyos gondosan adagolt embersége, romantikája, filozófiát pótló bölcselkedése is van. És ami a fentebb jelzett közönségnek alapvető: semmi modernkedés, semmi metafizika, az élményhez munka nélkül lehet hozzájutni, mint kulináris élvezethez a jó vendéglőben. Vendég rendel, pincér kihozza. László Miklós szövege ízig-vérig sikerszagú forgatókönyvnek számított Hollywoodban a harmincas–negyvenes években (nem csoda, hogy három film is készült belőle), és helyt áll magáért 2013-ban a Révai utcában is.

19 iillatszerta_eloadas 20Pokorny Lia és Szemenyei János (fotó: Centrál Színház)

Az előadásból, Puskás Tamás rendezéséből Zappe László kedves kollégám – akivel többnyire egyet szoktam érteni –, a rendezői színházat, a szöveg kreatívabb értelmezését hiányolja, ha jól értem. Szerintem félő, hogy az ilyen megközelítésnek a darab értékei látnák kárát, és cserébe nem biztos, hogy új értékeket kapnánk. (Molnárt sem érdemes kreatívan értelmezni.) Ezzel szemben nekem az előadás igenis mondott valamit. A színháznak persze igaza van, amikor az előcsarnokban a keletkezés évének, 1937-nek a sötét oldalaira, készülő borzalmaira is felhívja a figyelmet, ám darabból és előadásból mégis valami komfortérzés, harmónia, jó közérzet árad, amely nem téveszti el hatását a sokféleképpen hányatott mindennapokból menekülni vágyó közönségre. És persze tévedés ne essék: ez nem 1937, nem a Horthy-rendszer. Ez egy elképzelt, rendezett polgári társadalom. László Miklós, a maga részéről, ebben is ügyesen, a műfajhoz illő könnyedséggel adagol. Szereplői ugyanis krízisről krízisre botorkálnak, szenvednek is kellőképpen, van szerelmi csalódás, házassági válság, öngyilkossági kísérlet, szívroham, verekedés, állásvesztés, intrika, mardosó kétségek, és halványan a recesszió kísértete is felidéződik – és mégis egy rendezett, harmonikus társadalmat érzékelünk a bonyodalom mögött, amelyben mindenki tisztában van a helyével, a szerepével, a perspektíváival, és szenvedve, panaszkodva, privát válságokban vergődve is mindent elkövet, hogy magatartása, fellépése, de még az öltözködése, ápoltsága, nők esetében a frizurája és a sminkje is megfeleljen ennek a közös megegyezéssel elfogadott rendnek, amely ugyanilyen stabilan szabályozza a főnök‒beosztott, főnök‒segéd‒küldönc, de még a férfi‒nő viszonyt is. Ráadásul a szerző karácsony köré időzíti a cselekményt, ami ugye az öröm, a megbocsátás, a külső-belső békesség időszaka; a kirakatban elhelyezett helyre kis karácsonyfa mindezt szimbolizálja. Magam, túl azon, hogy Puskás Tamás profi módon adagolja a kitörések, pillanatnyi megnyugvások, újabb válságok, végső, kesernyés happy end dinamikáját, ennek a mögöttes közérzetnek a megteremtését tartom a rendezés legfőbb érdemének. (Ránk fér, hajaj, de mennyire.) És itt kell említenem Horesnyi Balázs impozáns, fehér, plafonig érő illatszerboltdíszletét, amely még a szomszédos szép házból is felvillant valamit, és ugyancsak a rend, a stabilitás, a harmónia benyomását kelti.

Az illatszerbolt személyzete – hiszen jórészt belőlük áll a szereplőgárda (plusz a majdnem néma vevőkör, a magándetektív és az illemtudó rendőr) – heterogén, több színházból összeválogatott csapat, és szembeszökő, hogy Puskás Tamás (mint direktor is) minél több adu ászt akart begyűjteni, Kern Andrással és az egyik szereposztásból Stohl Andrással az élen; de már Pokorny Lia is közelíti az ász-státust, Bereczki Zoltán pedig a magánéletéről is elhíresült celeb. Kern (Hammerschmidt úr, a tulaj), mint mindig, ha „házon kívül” van, sokkal finomabb, árnyaltabb, és komolyan is veszi a dolgot. Házassági drámáján már-már elérzékenyülünk, de a mértéktartó alakítás kordában tartja könnyzacskóinkat. Stohl (Asztalos úr, az egyik segéd) a patvarkodó nebáncsvirág eladót váltogatja a bumfordi szerelmessel, élvezetesen gazdag mimikával. Pokorny Lia (Balázs kisasszony) rokonszenves, de kissé halványabb játékot nyújt; úgy gondolom, a happy end felé közeledve megérdemelt volna egy jelmezben és/vagy sminkben-frizurában megnyilvánuló kivirulásjelzést. Cserna Antal mint Sipos úr, a másik segéd erős, jól elhelyezett hangsúlyokkal kiemelt karakterábrázolást nyújt; a harmadik segéd, a nőcsábász Kádár úr szerepében Bereczki Zoltán külsőleg teljes illúziót nyújt, de a rutinja még igencsak hiányos. Kisebb, jól megoldott szerepeikben jólesik viszontlátni Borbás Gabit, Uri Istvánt, Papp Jánost, és örülnénk a kiváló Szabó Évának is, ha nem tudnánk, hogy statisztaszerepnél jóval többet érdemel. Az előadás végén a legnagyobb, legharsányabb tapsot (amely talán a felfedezés örömét is kifejezi) az Árpi küldönc ziccerszerepét játszó Szemenyei János, nemzedékének egyik legnagyobb tehetsége kapja; jó lenne őt minél gyakrabban és Budapesten is ennél komolyabb és tartalmasabb szerepekben látni.

Summa summárum: éljen s viruljon a bulvár, ha legalább ilyen!

SZÁNTÓ JUDIT

 

NKA csak logo egyszines

1