Miután a megvilágított bársonyfüggöny parázsvöröse tudatta érzékeinkkel, hogy itt most igazi színház-színház következik, kicsi időre megképződik, majd gyorsan elvillan és vissza sose tér az előadás legszebb vizuális eseménye, egy kapálódzó figurákkal megrakott, óriási méretű, fényképbarna látomásos vízió a hemzsegő, magát világvárossá fogalmazgató Budapestről. Aztán beszöknek a színek a térbe, s dramaturgiai kirakósjáték következik, hogy 1909 őszének jeles eseményeit egy ide-oda csúszkáló, vagyis a hírhedett eseményeket begyűjtögető sűrű nap összeszedje, s előttünk mindez megelevenedjék. 

Jönnek és mennek, egymásba marnak, merni és nyerni és akarni akarnak az adott időszak neves és névtelen szereplői. A kiválasztott figurákat starthelyzetbe állítják az alkotók a cselekmény nekik megfelelő bejáratánál, és zeneszóra összeeresztik őket. 

Nem lehet nem emlékezni a szavak nélküli, Az óra, amelyben semmit nem tudtunk egymásról című Handke-játékra. Ahogyan ott, itt is zúdulnak oda meg vissza a népek egy történelmi téren fel s alá, de ezek itten, Budapesten – bár szintén alig tudnak valamit egymásról – helyből s azonnal mindent el tudnak képzelni a másikról. 

Jön Hamrák János (Csőre Gábor), nemzeti szélhámosunk, hogy eladja a Rottenbiller utca köveit Székesfehérvárnak. Beszüfrazsettkedik, de csak úgy takaréklángon Szendrői Marianne (Réti Adrienn), a grófkisasszony, akinek a nyakát rögvest ki is nézi magának Kiss Béla (Fesztbaum Béla), a szállodai sorozatgyilkos. Rémes ruhákban ide-oda vonaglik s áldozatot keres Karola Cecília, a varietédíva és jasszkirálynő (Járó Zsuzsa), minden létező hímek jogos büntetése.

De hogy valakit azért szeretni is lehessen, az első szabályos kávéházi jelenetben megismerkedünk Babinszky hírlapíróval (Mészáros Máté), akivel, ha jól látjuk, még az a pech is megtörténik, „ami tulajdonképpen mással akart megesni”. Újságírónk egy 120 koronát érő – no, persze jelzett – nyerő kártyalapot, egy zöld kilencest veszít szem elől, s ennek indul üldözésére, begyújtva ezzel a Labiche Olasz szalmakalapjának dramaturgiai gépezetéből kölcsönzött hajsza rakétácskáit. Már áll a bál, vagyis pörög az alcímben jelzett „pesti cécó”, amikor megjelennek Fehérvár polgármesterének (Hegedűs D. Géza) adjutánsai (Varju Kálmán és Karácsonyi Zoltán). Borostyánvillogású szemmel beleng a történetbe Abbasz Hilmi, a Rejtő Jenő stílusában megrajzolt egyiptomi alkirály (Gyuriska János), lemond Wekerle, a miniszterelnök (Kerekes József), s Liliom című darabjának friss bukásán busong Molnár, a színdarabíró (Géczi Zoltán). 

20-22 vig - zoldkilences 26Csőre Gábor, Varju Kálmán, Hegedűs D. Géza és Karácsonyi Zoltán (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Londínerek, jasszok, kártyások és kéjnők, hölgyek és hírlapírók, kocsisok és pincérek képében jelenik meg Józan László, Molnár Áron, Péter Kata, Varga Klári, Hay Anna, Dolmány Attila, Papp Dániel, Gere Dénes, Viszt Attila és még egy teljes tánckarra való kiválóan mozgó fiatal. Koreográfus Bodor Johanna, jelmeztervező Tihanyi Ildikó, díszlettervező Menczel Róbert. A Budapest Folk Jazz Band muzsikusait halljuk, zenei vezető Dinyés Dániel. Egymásba ér az utca és a kávéházi beltér, gyanús plüssökkel csábít a gyilkos hotelportás forogni képes szállodája, kellően levetkezett asszonyok asszisztálnak az alkirályi fogadáshoz. A legmaradandóbb motívum mégis a második részt kezdő, keménykalaposokat szállító hajnali konflis hátulról nézett, egyszerű jelzete. 

A megkezdődött zsizsegés időről időre mintha leállna, üresen maradt kis csöndek csúsznak a körülbelül azonos hőfokon tartott jelenetek közé. Példaszerűek a színpadképek, érezni a gépezet zümmögő működését, Heltai Jenőt megszégyenítő három-négy szótagos rímek (tunya test–Budapest, norvég nők–orrvédőt, sőt: oroszlánok–poroszkálok) fickándoznak Varró Dániel versszövegeiben, Darvas Benedek dallamai is fölkészültek a fülbemászáshoz, némelyik tercett lebonyolítása egyenesen káprázatos, de nincs egyetlen ember a színpadon, akibe bele lehetne szeretni, vagy akinek a varázsát hessegetni kéne. Képregénytechnika vezeti a mesét, bármikor le lehet tenni a cselekmény fonalát, s lehet folytatni azt vagy valami mást. Lehetséges, hogy vannak nézők, akik veszik, hogy Hamrák úrban szerelem ébred az alkirálynak odaadott és eladott grófkisasszony iránt, de ez jelentős képzelőerőre vall, mert ezt a kapcsolatot se egyik, se másik oldalról nem indítja el senki. 

Mi hiányzik a saját varázzsal rendelkező nagyvadszínészeken kívül? Először is és elsősorban ők hiányoznak, ők, akiket egyedül lehetne hagyni egy-egy történetgubanc hervadtabb pillanatában is, mert az is érdekes, ahogy oldalra billentik a fejüket. Nos, ők nincsenek, vagy nincsenek feladattal ellátva (Hegedűs D. Géza), vagy még nincsenek a csúcson, bár erősen közelednek (Járó Zsuzsa, Fesztbaum Béla, Mészáros Máté). 

Pedig ez a műfaj nélkülük hamar megroskad. Lenne még a zene. Mivel úgy döntöttek, hogy teljesen önálló dallamvilág uralja a játékot, nem lehet segítségül hívni bombabiztos kuplékat a múltból. Darvas Benedek dallamait viszont nem elég egyszer hallani. Ha az előadás reklámfelelőse lennék, biztosan rábeszélném a dramaturgiát, hogy a vezérdallamok egyikét-másikát, a legegyszerűbb kottával együtt, tegyék a távozó nézők keze ügyébe. Hamarabb jönnének vissza újra meghallgatni azt. Ezeket a számokat csak az ismétlés viszi be a fülekbe, de ahogy a mostani rádióműsorok készülnek, rájuk aligha lehet számítani. A műfajtól nem idegen az efféle írásbeli „hosszabbítás”, annak idején Párizsban is meg itthon is népszerűek voltak a dalos füzetek. 

20-22 vig - zoldkilences 14-1Gere Dénes, Péter Kata, Mészáros Máté, Papp Dániel és Molnár Áron

Nem véletlenül jutunk el Párizsig. Az a fajta színházi nyersanyag, amiből ez az előadás készült, a XIX. század közepén Henri Meilhac és Ludovic Halévy urak kezén ment volna keresztül, vagyis belőlük verte és imádkozta volna ki Jacques Offenbach a szövegkönyvet, mint ahogy az 1866-os Párizsi élet bemutatója előtt is tette azt. A zöld kilences alkotói gárdája magasra tartott összes kezével jelzi, hogy nem szándékszik a jelen sarával bekenekedni, s efelől megnyugtatja, és ettől megkíméli a nézőket is. Ha már kikerülhetetlen egy-egy poén, elnéznek a fejünk felett, s mint lepöccentendő pihét kezelik a halmozódó utalásokat. Így azonban hiába Hamvai Kornél dramaturgiai tudása, Varró Dániel verselő tehetsége és Darvas Benedek könnyed muzikalitása. Hiányzik mind az alapanyagból, mind az előadásból, tehát rendezői oldalról is, az a karcos irónia, ami egyrészt a bemutatott kétes értékű örökség megbocsátó birtoklásából, másrészt tagadásából állhatna össze. Csakhogy hiába rendelkezik a vendégül hívott rendező, Ascher Tamás azzal a tapasztalattal, ami hasznára vált volna ennek a játéknak, ha odafönt a színpadon nincs kire rábízni a közösen hordott „rejtett tudás” poénjait és grimaszait. Egyetlen próbaidőszak erre nem elegendő. Ha a játék sokáig színpadon tud maradni, meglehet, belenőnek a feladatba a Vígszínház játékosai is. 

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1