A színpadon hangulatos miliő: kavarog az élet az egy évszázaddal korábbi főváros utcáin. Megidéződik Molnár Ferenc, az akkor nem egészen másfél évtizedes Vígszínház, és – sok minden más között – a finnugor nyelveredet kérdése. A tág tereket kínáló, visszafogott díszlet (Menczel Róbert), a karakterekhez annyira maguktól értetődően illeszkedő jelmezek (Tihanyi Ildikó) és a maszkok-frizurák finoman harmonizálnak a megidézett korral, anélkül, hogy panoptikummá alakítanák a közeget. A színészi játék friss és jókedvű, ami engedékenyebbé teszi a nézőt az énekes teljesítmények változó színvonalát illetően. 

A fordulatokban és zenés betétekben bővelkedő vígjáték Budapest egyik színes, ígéretes korszakának történetét idézi – a műfajhoz illeszkedően: alulnézetben. Az utcai, kávéházi, tárgyalótermi forgatagban szélhámosok, politikusok, primadonnák, zsurnaliszták, a legalitás határán innen és túl ügyeskedő vállalkozók, provinciális politikusok, gyilkos- és áldozatjelöltek útjai keresztezik egymást. Pezseg az élet a születőben lévő modern világvárosban, pár évtizeddel a három nevezetes település egyesülése után. 

Hogy a kettővel ezelőtti századforduló Budapestjének al- és félvilága milyen remek közege, kiindulópontja lehet egy ma is érdeklődésre számot tartó történetfolyamnak, mi sem bizonyította jobban, mint Lengyel Péter Macskakő című regénye. A színpadi játékban mintha meg is idéztetne a címadó fekete kocka egy soha el nem készülő útburkolat fából lévő és feketére festett darabjának képében. 

20-22 vig - zoldkilences 29Csőre Gábor és Réti Adrienn (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 Ígéretes téma, nézővonzó és színészcsábító műfaj – és nem utolsósorban négy név a zenés (és nem zenés) víg- (és nem víg) játékok alkotóinak élvonalából: Hamvai Kornél író, Darvas Benedek zeneszerző, Varró Dániel (itt) dalszövegíró és a rendező: Ascher Tamás. A jelen előadás forrásvidékének tekinthető korábbi munkáik a bemutató előtti várakozás intenzitását és irányát is megszabják. Ha Hamvai és komédia, eddigi legjobbként például azonnal eszünkbe juthat a Szigliget (Balmorál) (Nemzeti Színház). Ha Darvas és zenei alapszövet, a Paraszopera (Pintér Béla és Társulata). Ha Varró és verszene meg humor, a Bögre azúrral kezdődően majdnem bármi, kötetben és színpadon egyaránt. Ha pedig Ascher és a mába is kikacsintó zenés játék, a rendszerváltás előttről mondjuk a híres Állami Áruház, későbbről az Állatfarm (mindkettő Kaposvárról). De zenés vígjátékként a legellenállhatatlanabb talán mégis az az előadás volt, amelyben – a jelenlegi produkciót megelőzően – a négy alkotó együtt dolgozott: a Vesztegzár a Grand Hotelben kaposvári ősbemutatója. 

Nem meglepő tehát, ha a néző nagyobb kíváncsisággal várta a bemutatót, mint ha egy untig játszott operettet tűztek volna műsorra. De nem gondolom, hogy bármiféle túlzó elvárásokkal lehetne indokolni, miért nem váltotta be az előadás végül a hozzá fűzött reményeket. Különösen az első jelenetek hatottak lehangolóan: a színlap ismeretének hiányában eszembe nem jutott volna Darvas Bence vagy Varró Dániel neve. A későbbiekben azután sokat javul a helyzet: a sorozatgyilkos magánszámával kezdődően mindketten bőven ontják a verbális és zenei sziporkákat. Hamvai Kornél szellemes figurákat kerekít a nagyszámú főszereplőből, saját életúttal, viszonyrendszerekkel – amelyeket Ascher Tamás a tőle megszokott figyelemmel és aprólékossággal bont ki. A színészek nagy kedvvel forgolódnak a bonyolult vígjátéki cselekményláncolat minden részletében. Telitalálat Csőre Gábor nemzeti szélhámosa, Fesztbaum Béla sorozatgyilkosnak mondott hotelportása vagy Mészáros Máté örök lúzer hírlapírója. A női vonalat Réti Adrienn szüfrazsett grófkisasszonya és Járó Zsuzsa varietédívája jeleníti meg; előbbi több lehetőséget kap az írótól, és példásan él is velük. 

Akkor tehát mitől a hiányérzet, miért érezheti azt a néző, hogy nem elég szórakoztató (horribile dictu: olykor némileg unalmas is), amit lát? 

A válasz valószínűleg a cselekmény felépítésében és a verbalitás kontra színszerűség viszonyában, arányaiban rejlik. A cselekmény annyira túlzsúfolt, hogy a fordulatok nagy része, ha mégoly szellemes is, nem képes érvényesülni a sok anekdotikus történetrészlet kavalkádjában; még a címadó kártyalap és a körülötte lévő felhajtás is belevész a kavarodásba. Talán a minden szereplőnek külön életsorsot kidolgozni akaró igyekezetnek, talán a korra vonatkozó adatgyűjtésen alapuló írói metódusnak – és a belőle származó bőség zavarának – tudható be mindez. A szellemes ötletek, poénok ráadásul kevésbé a színpadi helyzetekből bomlanak ki, sokkal gyakrabban a szereplők szövegébe vannak beágyazva. (Rögtön a kezdő jelenet is ilyen. A szélhámos eltervezi, hogy hírét kelti: nyilvános vécéket épít bizonyos porták elé, és beszed minden beszedhetőt, amit azért kínálnak neki, hogy mégse építse meg – az amúgy sem megépítendő – alkalmatosságokat. Bármilyen vicces is mindez a szavak szintjén, színpadi megvalósítása már jóval kevésbé érdekes.) A humor az előadásban leginkább az epikát élteti – meg a verseket, illetve a Budapest Folk Jazz Band által élőben játszott zenei betéteket –, és nem annyira a színpadi akciókat.

A Vígszínház honlapján olvasható ajánló azt ígéri, az előadás az évad egyik legfontosabb bemutatója lesz. Magam, látva a produkciót, azt szeretném kívánni: ha egy mód van rá, ne így legyen. 

DÖMÖTÖR ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1