A produkciót beharangozó vagy kísérő híradások első mondatában hangsúlyos helyen áll, hogy Bagossy László abszurdot rendez, hogy az Örkény Színházban abszurdot játszanak, s hogy a kelet-európai abszurd remekműve újra látható magyar színpadon. Jelen recenziót is indíthatnánk ezzel, meg is tesszük, de közben reánk tör a csodálkozó bizonytalanság. Mi történik, ha mai huszonévesek vagy értelmes gimnazisták találkoznak ezzel az előadással? Ránk néznek majd ártatlanul, s megkérdezik: Ez? Mitől abszurd ez? Nem ebben élünk? 

Ha drámatagozatosok lesznek, biztosan akad közöttük egy, aki azonnal elkezdi emlegetni Martin Esslint, aki valamikor a Tangó születése (1964) körüli években fogalmazta meg az abszurd dráma ismérveit, s jósolta meg, hogy Mrożek lesz az elkövetkezendő évtized abszurd drámaírója. Esslin abszurdnak nevezett minden olyan művet, melyben a lét értelmetlensége s a „kizökkent világ” érzete nem naturalisztikus módon jelenik meg. Mrożek rögtön jelezte, hogy nem lenne boldog, ha alkotásait s őt magát ekképpen beskatulyázná bárki is, de a fogalom s az abszurd kelet-európai változata – melyben a nyomorú hős még akkor is evickél, amikor helyzete tökéletesen reménytelen, s amikor nyugati társai már rég föladták az egészet, és csak lógatják a lábukat a világvégi semmibe – tőle immár elválaszthatatlan.

25 orkeny - tango 22 Für Anikó, Mácsai Pál, Csuja Imre, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Debreceny Csaba és Szandtner Anna (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Tangó rémlátó története játszódhat Krakkó, Pest vagy Pécs városában, vagy bárhol a világon, ahol három nemzedék él kölcsönös megvetésben egy családnak nevezett képződményen belül. Eugénia, a tarkavirágos pongyolás, habókos nagymama (Pogány Judit) és testvére, a gerinchiányos, furkáló hajlamú, öreg Eugéniusz (Csuja Imre) kártyázik az évtizedek óta helyüket kereső berendezési tárgyak között. A hajdani nagypapa halotti ravatala és Artúr, a magát kereső egyetemista főhős (Máthé Zsolt) gyerekkocsija köré leülepedett tárgyak közé időnként belibeg hónalját borotválva Eleonóra (Für Anikó), a szabadelvű anya. Ő ahhoz már nem elég fiatal, hogy terhesen és mezítelenül Bachot énekeljen az erdőt járva, mint hajdanán, de ahhoz még igen, hogy összeszűrje a levet a ki tudja honnan jött, földbuta, ámde kigyúrt és módfelett sunyi Edekkel (Debreczeny Csaba). Viszonyukról mindenki tud, de kapcsolatuk legkevésbé Sztomilnak (Mácsai Pál), Eleonóra férjének, Artúr művészhajlamú atyjának jelent problémát, hisz ő, begombolhatatlan pizsamájában kávézgatva csak színházi kísérleteinek él. 

Artúr, aki egyszerre végez három egyetemet, rendet akar vágni az otthoni káoszban, „megoldást” keres, vagy legalább eszmét, s ha az sincs, hát hatalmat kívánna szerezni, privátilag pedig arra tör, hogy szabályos esküvő segítségével magáénak tudhassa a gyűrött kelmék közül előbukkanó Alát (Szandtner Anna), tétován alamuszi unokahúgát. Eugéniusz Artúrt hergeli a világ ellen, Artúr Sztomilt világosítja föl nejét és Edeket illetően, de Sztomil a rivális lelövése helyett beül a kártyapartiba, Eleonóra lapul és gyönyörködik Edekben, s meg van hatva fia házassági terveitől. Föl tehát, fehér ruhás, formális esküvőre! Az esküvő napjának reggelén azonban Artúr tökrészegen bukkan elő, pedig addigra már előkerültek a padlásról az Eugéniusz által javasolt, molyette régi tárgyak, hogy legalább a formák meglegyenek, s ünnepi lengyel díszben ül a fűzőkbe szorított derekú lengyel család, recsegő bútorok s a molypillék felhői között, új hitekre készen. Eugéniának egyszer csak elege lesz, s fölfekszik meghalni a ravatalra. A halál mint megváltó eszme különben is szöget ütött Artúr fejébe, s ebbéli, valamint a hatalomról szóló nézeteit megosztja a jelenlevőkkel. Edekre termékenyítően hatnak e gondolatok. Már eddig is ott volt mindenütt, ahol leesett neki valami: nyeremény kártyacsatában, képeskönyv, kávé, rossz helyen hagyott revolver, engedékeny menyasszonyka az esküvő reggelén. Bár az új trendnek megfelelően csíkos lakájruhába bújt, nagyon is észnél van, épp időben fékezi meg a magából kikelt, féltékeny főhőst, s látványosan és helyben kivégzi. A második halott sem zavarja az Eleonóra‒Sztomil házaspárt, hisz ha a hatalmat átvevő Edek megengedi nekik a diétát, nem lesz itt semmi gond. Nincs gond. A mindig jó helyre álló, sunyi szolgalélek, a primitív, proli haszonleső átveszi a vezetést. Megszólal a tangó, s a formákat áhítattal tisztelő, mindig főnökre szoruló Eugéniuszt Edek parádésan megtáncoltatja. Mi meg töprenghetünk, hogy a múltat, a jelent vagy a jövőt látjuk-e ott fent a színpadon, s hogy mitől legyünk jobban megijedve. Az értelmiség vagy a honfibúval bélelt „érzelmiség” végzi-e csúfosabban? Edek nálunk is edzésre jár. 

Kerényi Grácia háromfelvonásos fordítását Gáspár Ildikó dramaturgiai segítségével két részben játssza a színház. Khell Zsolt költőien kaotikus első színpadképe WC-csészékkel és fényes óriásgömbökkel, koszos drapériákkal, újságpapírszeméttel és különös tárgyakkal (gyerekkocsi, madárkalitka, létra, lépcső stb.), Duchamp-tól Magritte-ig terjedő utalásokkal örvendezteti meg a szemet. A második rész régi holmikkal „rendbe tett” szobabelsőjében Ignjatovic Kristina lengyel népviseleti motívumokat a polgári eleganciával vegyítő gyönyörű jelmezei adják a néznivalót. Jelentős értéket képvisel az előadáshoz méltóan izgalmas, Gáspár Ildikó által szerkesztett, Bagossy Levente tervezte műsorfüzet. 

Mrożek első befejezett darabjában semmit sem bízott a véletlenre. Nem csupán a díszleteket s a jelmezeket írta le aggodalmas pontossággal, de a darab minden második oldalán aláhúzható egy-egy kifelé beszélő, lábjegyzetszerű mondata. Olyan bójapontok ezek, legtöbbször Artúr szövegében, amiket föltétlenül érinteni kell az egymásba olvadó jelenetek során, de ha túlságosan hangsúlyozzuk őket, filozófiai leckévé szárítják az előadást. Máthé Zsolt olykor megroppanni látszik a feladat súlya alatt, vagy mintha a szusz hiányoznék belőle. A főhős kesze-kusza akarásai – talán az egyébként igen szükséges húzásoknak is köszönhetően – nem törnek a meghívott baj felé, a téblábolás nehezíti őket. „Az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti” – hogy a kihagyhatatlan Hamlet-párhuzamra utaljunk. A feladat persze ez. Ettől aztán fárasztóan elmés előadás születhetne. Hogy nem így van, az a kiváló, egyenként és összességében is aprólékosan kimunkált színészi alakításoknak köszönhető. 

Edeket kioktatják az első részben, amikor képeskönyvre vágyik, s a filozófia iránt érdeklődne, mondván, ahhoz nincsenek képek. Mulatságos, hogy ez a darab mégis milyen látványosan szemlélteti a nemzedéki befűződések okozta perisztaltikus görcsöket, a Sztomil által emlegetett, elkerülhetetlen „bohózati” úton mutatva be eszmék és erkölcsök tolásos hascsikarását. Bagossy László rendezésében van némi természettudósi kajánság. Kis szikével, itt-ott érfogókkal működik, láthatóvá téve a történelemi ideológiák vérrel különbözőképpen ellátott, folyton újrasarjadó szerveit, a lázadás, a lihegés, a butaság, a megalkuvás és az agyatlan agresszió egymáshoz dörzsölődő alakzatait. 

Hűvös, okos, fenyegető előadás, nem lesz könnyű az álmunk tőle. Csak hát, sajnos, igaza van. 

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1