„Egységet a világgal, és nem annak egy részével, semmiképpen sem annak egy részével a másik része ellen.” (José Martí)
A francia irodalom történetéről megjelenő munkáknak önmagukon messze túlmutató társadalmi tétjük van. E tét közvetlen, történelmi és erkölcsi. 1789 az itáliai reneszánsz óta a progresszív nyugati szellem leginkább alapvető sorsfordulója volt, minden haladó nyugati gondolat forrása, nem lehet mellékes tehát, hogy az a civilizáció, amely ezt az inspirációt hordozta és máig is hordozza, milyen történelmi formákat hoz létre önmagán belül, szellemi önmozgása során. A francia kultúra tiszta, pontosan értelmezhető képét nyújtja szabadság és magas műveltség összefüggéseinek – letisztult, ideáltipikus esetben –, szerves egymáshoz tartozásának. Fontos, hogy itt, Kelet-Európában, eme korrelációt föltérképezzük és megértsük. Mindezek mellett pedig, általánosabban szemlélve, szükségünk van a latin és újlatin szellem inspirációjára, itt és most, a mai Magyarországon.
Fontos és üdvözlendő tehát, hogy az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában most új összefoglalás jelent meg a francia irodalom történetéről. Önmagában véve is örömteli ez az esemény, és a lelkes érdeklődő első reakciója az, hogy enged tulajdon velleitásainak: kezdetben, beismeri, lírai önkényességgel szeretett, számára fontos szerzőihez lapoz. Emmanuel Mounier munkássága nem sorolható a szorosabb értelemben vett irodalom körébe, igen, ez kétségtelen. Stendhal nemes veretű és izgalmas összefoglalást kap a szerkesztő, Maár Judit tollából. Antoine de Saint-Exuperi (nevét hagyományos módon, a kézikönyvhöz igazodva írom, a névalak körüli problémát lásd: Alain Vircondelet–José Martinez Fructuoso: Egy legendás szerelem. Consuelo és Antoine de Saint-Exupéry. Ford. Várkonyi Benedek. Magyar Könyvklub, 2006. 9. o.) a Hiteles Értelmiségi, aki egyszerre, egy személyben volt író és harci repülő, művész és a szabadság harcosa, Horváth Krisztina olykor már-már költői metszésű, rövid összefoglalójában méltó formában lép elénk. Még akkor is, ha A kis herceg rajongói nem lesznek boldogok, hogy szeretett “allegorikus meséjük” lábjegyzetbe került, jelen sorok írója pedig nagyon halkan jegyzi meg egyik kedvenc, szívét nevelő világirodalmi olvasmánya, az Éjszakai repülés kapcsán, hogy amennyiben a “kereskedelmi légijáratok versenyképességének növelését” a fejlődés konkrét problémái metaforájának tekintjük, akkor az bizony nem “profán ügy”, még a “későbbi történelmi események tükrében” sem.
Viszont bevallhatóan és bevallottan megragadtak az ezt követő, himnikusan kibomló szavak: “Saint-Exupéry műveiben a repülés maga metaforikus élmény, aszkézis, önfeláldozás, az író nem kerüli meg az emberi felelősség kérdését, ahogyan a végső erkölcsi kérdést sem: van-e érték, amely többet ér az emberi életnél?” Van. Van, és ezt annak idején éppen őtőle, Saint-Exupérytől tanultuk meg, akinek “alakja elválaszthatatlan a repülés romantikus hőskorától, az arisztokrata származású író tudatában van annak, hogy életével egy lovagi eszmét testesít meg”. Horváth Krisztina néhány sorban az eszmény élő erejét mutatja meg, plasztikusan, elegánsan, kiválóan.
A Saint-Exupéry-életrajz egyes tényeinek ismeretében kissé váratlannak, sőt egyenesen nyersnek tűnhet a váltás, mégis ki kell emelni Dévényi Levente markáns Charles de Gaulle-portréját.
“Az embereknél a szavak a használatban elkopnak, és értelmüket vesztik. Elkopnak a tudományos elméletek. Meg a társadalmi formulák is. Ez az ára az emberi haladásnak. Ha nem akarunk egy halott eszméből táplálkozni, örökösen meg kell újítanunk. Márpedig a szabadság kérdése nem választható el másik kérdésektől. Ahhoz ugyanis, hogy az ember szabad legyen, először is embernek kell lennie. Ezért minden probléma mélyén az ember problémájával találkoznak majd.” (Antoine de Saint-Exupéry: Beszéd a Haladó Diákok Egyesülete előtt. Ford. Burján Mónika. Egyesült Államok, 1941.)
A kötet tiszta, világos szerkezet mentén épül fel. Rövid, lényegre törő előszó vezeti be, majd a középkor és reneszánsz (Palágyi Tivadar és Cseppentő István), a XVII. század (Kalmár Anikó, Dévényi Levente), a XVIII. század (Cseppentő István), a XIX. század (Maár Judit), majd a XX. század (Horváth Krisztina, Maár Judit, Tóth Réka) irodalomtörténetén haladunk végig.
Dévényi Levente történeti bevezetői tárják fel a korszakok históriai alapkérdéseit, az egymást követő nemzedékek válaszútjait, a rákövetkező fejezetek pedig azt mutatják meg és elemzik, hogy mindez hogyan formálódott világraszóló érvényű kultúrává. Eme átlényegülési folyamat meggyőző ábrázolása a kötet legnagyobb, legfontosabb értéke. Ráébresztő ereje van, a szó civilizatorikus értelmében. A szentimentalizmus korában megsokasodik a nőírók száma Franciaországban. Ezt lehet kollokviumi tételként magolni – akkor nem sokat ér. De ennek kapcsán el lehet töprengeni a társadalomban munkáló szellem felszabadító, tehetséget megmozdító, a kreativitás új dimenzióit megnyitó erejéről is – akkor viszont a befogadó tehetségét formáló szellemi munícióvá alakulhat. Márpedig semmi sem alkalmasabb talán instruktív szinten minderre, mint éppen a francia szellem fejlődésének számbavétele. Így válik, válhat komoly üzenetté, hogy a kötet a még önmaguk sorsát kereső frankofón irodalmak (Antillák, Fekete-Afrika, Magreb) bemutatásával (Tóth Réka) zárul. Azzal az üzenettel, hogy a könyv 923 oldala erről, a történeti tudás általi önformálásról is szólt.
A könyv alkotói ragyogó munkát végeztek. Pontosan érzékeltetik a francia nemzeti szellem önállóvá válását, kiteljesedését, olykor gyötrelmes, ám történelmileg midig termékeny antinómiáit. Hét szerző munkája óhatatlanul szül egyenetlenségeket, ám oktalanság, szellemi értelemben súlyos hiba lenne ezt kicsinyes pedantériával felróni. A nívótlan, félig gondolt gondolatok Magyarországán túlságosan is nagy jelentősége van 923 oldalnyi humánus gondolatnak. Ne okoskodjunk: jelen sorok írója, amennyiben francia szakos bölcsészhallgató lenne, örömmel tanulna ebből a könyvből. Ceterum censeo: a latin–újlatin világot tudni, érteni, átérezni amúgy is csodálatos, amúgy is lelket építő. Ám ha mindezt ennyire pontosan, a tárgyalt kultúrához méltóan kristálytisztán, érthető, világos, orientatív ítéletekből felépített, olykor a befogadót konstruktív, mert önértelmezését segítő vitára ösztönözve adják elő, az már inspirációt jelent. És éppen ez a lényeg, különösen azóta, hogy Torre di Venerében örökre megtanultuk: a gonosz, emberellenes varázslatnak nincs helye a disputában, azt csak megsemmisíteni lehet. A vita az emberi formátum nyomjele. Arra kell felvérteződnünk. A tanítás értelme önálló, gondolkodó emberfők útra segítése, nem pedig tudományos lózungok bifláztatása. Úgy is fogalmazhatunk: aki ma a francia kultúra elsajátítását és oktatását tűzi ki életcéljául, önmagán túlmutató feladatot vállal, és a könyv legnagyobb érdeme, hogy ilyen emberek számára szolgál hiteles kiindulópont gyanánt.
Nem mellékes: szép könyv született Szelíd Veronika felelős szerkesztő, Váraljai Nóra tervező, Hegedűs Béla tipográfus és a nyomdai munkákat végző Multiszolg Bt. kreativitása nyomán. Öröm kézbe venni. Öröm tanulni belőle. Ez lényeges. Fontos. Jó.
“Amikor mérlegeltem, milyen hordalékot hagytak szívemben az események, rájövök, egyedül ezeknek a gyötrelmes feladatoknak az emléke számít. Fénylő nyomuk utolér. Emlékszem a fegyverbarátság ízére az éjszaka utolsó óráiban. Meglepődve fedezem fel, hogy ezek a zsémbelve megszorított kezek egy szeretetteli emlék kitörölhetetlen nyomát hagyták bennem. Az eltűnt társak keresése, a szakadár területeken való kényszerleszállások, a teljes kimerültség, a cselekvésnek az a része, amelyet semmivel nem lehet megfizetni: most döbbenek rá, hogy elsősorban ennek köszönhetően születtem meg, még ha az adott pillanatban nem is értettem a hatalmát. Azoknak az éjszakáknak az emléke viszont, amikor elvertem a fizetésemet, már hamuvá enyészett.”
(Antoine de Saint-Exupéry: Beszéd a Haladó Diákok Egyesülete előtt. Ford. Burján Mónika. Egyesült Államok, 1941.)
Ahogyan megszületünk, úgy egy napon “béfed majd az kék ég”. Zrínyi Miklós ege. Kelet-Európa ege. Talán sikerül addigra egy székesegyház köveivé válnunk, megnemesedett létű emberekké, abban az értelemben, ahogyan Saint-Exupéry beszélt erről az őt feszülten figyelő diákoknak, azon a régi amerikai találkozáson. Talán. Maár Juditon és alkotótársain biztosan nem múlik a mérleg.
MARTON GÁBOR
