Rendezvények sorszámaként tiszteletet parancsol a negyedszázados fennállásra utaló: azt bizonyítja, az egykori terv életrevalónak bizonyult, s folyamatosan jutott energia a továbbéltetésre. Mert sok körülmény szerencsés együttállására van szükség ahhoz, hogy egy rendezvény – sorozattá válva – fenn tudjon maradni a változó idők módosuló elvárás- és követelményrendszerében.
Kétségkívül elismerésre méltó a Magyar Zeneművészeti Társaság Mini-Fesztiváljának életképessége. Alapítója, Durkó Zsolt 10 évig volt az elnöke, őt hasonló időtartamban Devich János követte, Körmendi Klára öt éve tölti be ezt a tisztet. A Vigadóban született, 2008 óta a MüPa ad neki otthont, sőt, kezdi mindinkább a sajátjának is érezni. Mindig januárban, az utolsó hét végén került megrendezésre három nap alatt a négy hangverseny (az eredetileg kóruskoncertnek tervezett program módosult, helyét idén vokális darabokat is tartalmazó kamaraműsor vette át).
Elmondható, hogy története során fő céljaként többségében új magyar műveknek kívánt bemutatkozási lehetőséget adni – ugyanakkor nem akart elzárkózni a külföldi kortárs törekvésekkel való szembesüléstől sem. Sokáig kétévente félestnyi műsoridőt biztosítottak valamely külföldi ország zenéjének áttekintéséhez madártávlatból, újabban a szombati est arra ad lehetőséget, hogy egy külföldi együttes a maga nemzetének repertoárjával ismertesse meg a budapesti közönséget.
A fesztivál: seregszemle, amely lehetőséget teremt intenzív megmerítkezésre. Ilyenkor a hallgató sűrítményt kap, s egyúttal arra van módja, hogy növelje annak az oázisnak a területét, amelyet zeneirodalom-ismeretének tételei népesítenek be. Évről évre változatos a kóstoló, s nemcsak arról van szó, hogy ki-ki talál kedvére valót, ízlésének megfelelőt, hanem sokkal többről: a „kóstoló” egyúttal kedvcsináló további újdonságok megismeréséhez (tehát a „nyitottság” irányába nevel), ráadásul mindenki rátalálhat használaton kívüli, korábban kihasználatlan „vevőfrekvenciájára”. „Nekem nagyon bejött” – aki akár csak egy művel kapcsolatban érez így, gazdagodott, a zenei élményen túl azáltal, hogy az elkövetkezőkben is keresni fogja az alkalmakat, hasonló sikerélmény megszerzéséhez. Valljuk meg, a kortárs zenétől sokan azért (és csak azért) idegenkednek, mert valamiféle „fehér folt”-nak képzelik, amelyhez nem vezet út saját zenei világukból. Ha sikerül olyan új kompozícióra rátalálni, amely befogadhatónak bizonyul az illető számára, megszűnik a mumusképzet. Ennek egyetlen hatásos módja a zenehallgatás, lehetőleg előítélet-mentesen.
Az elmúlt 24 évben 200 szerző 646 kompozíciója csendült fel a Mini-Fesztiválokon, némelyik többször is. A kínálat tehát nagy volt, műfajilag széles területet lefedő. Az idei műsorok további értékes produkciók megszólaltatásával tovább növelték e számokat – de korántsem ez a lényeg!
A Mini-Fesztivál, sajátos mágnesként, koncentrikus körök mentén rendezi a szerzőket, előadókat és hallgatókat. Mindhárom rétegben van „szilárd mag”, a rendszeresen szereplők, akikhez csatlakoznak az időről időre vissza-visszatérők, és kifelé nyitottak – bár korántsem hasonló mértékben – a lehetőségek. És nem lehet eléggé örülni annak, hogy mindhárom rétegben rendre új arcok tűnnek fel, tehát továbbíthatóak a stafétabotok.
A fesztivál műsorpolitikájának sajátossága, hogy nem feledkezik meg az alapítókról, évente műsorra kerül Durkó Zsolt és Bozay Attila valamely kompozíciója. Muzsikus vezetőségről lévén szó, a választást érdemi szempontok motiválják, nemegyszer a nívós előadást biztosító előadóművészek megnyerésével. Nem haszon nélkül való időnként újrajátsza(t)ni egy művet: a különböző előadók (néha generációs különbséggel) mást (is) olvasnak ki a kottából; s tanulságos újrahallgatni is. Kiderül, hogy az időközben befogadott stílusoknak köszönhetően fogékonyabb lett a hallgató, aki talán nem is érti, korábban „mit nem értett ezen”. És az újrajátszás teszi lehetővé az időközben felnövekvő generációnak a számára egyébként hozzáférhetetlen alkotás hangzó megismerését.
Mindig vannak különleges esetek: az idei rendezvénysorozat keretében került sor Megyeri Krisztina konzisként (konzervatóriumi hallgatóként) komponált darabjának a bemutatójára (pontos címe a műsorban Három dal Weöres Sándor verseire, az ismertetőszöveg értelmében a cím megegyezik Weöres Sándor versciklusának címével: Három dal női hangra), Huszár Lajos 8. opusa, a 11 vonósra és ütőhangszeresre szánt Scherzo és Adagio pedig 1978 óta várt megszólaltatásra.
A megszólaltatható művek mennyiségének időkorlátja van; bizalommal hagyatkozhatunk a műsor-összeállítók megannyi szempontnak eleget tevő, egyszersmind értékorientált válogatására. Könnyű belátni: aligha kizárólag remekművekből kapunk akusztikus vitamininjekciót (csakúgy, mint a történeti zenéket megszólaltató hangversenyélet gyakorlatában). A vájt fülű közönségnek kínálkozik a lehetőség: a megszólalóból kiszűrni, mennyire lehet adekvát a mű megszólaltatása. Nem lehetett nem észrevenni azt az anyanyelvi biztonságot, amellyel Körmendi Klára kíséri három generáció dalait (Megyeri Ktrisztina, Serei Zsolt, Decsényi János), s ezek, egy műsorban, jó alkalmat kínálnak Meláth Andreának, hogy bizonyítsa: lehet érthetően mondani a szöveget. Lakatos György fagottszólója avatta emlékezetessé Kocsár Miklós Elégiáját, és Fejér András kiérlelt előadással biztosította Sugár Miklós Egyperces tételeinek a meleg fogadtatást (ez utóbbi budapesti bemutató volt, csakúgy, mint Durkó Péter hegedűre és zongorára írott Három dialógusa, Szecsődi Ferenc és Maczelka Noémi remek tolmácsolásában). Virtuóz mű, frappáns-szellemes előadásban: nem maradhatott el a siker, amely egyaránt szólt a szerzőnek, Dubrovay Lászlónak és a méltán népszerű művészházaspárnak, Kelemen Barnabásnak (hegedű) és Kokas Katalinnak (brácsa). Ismét bebizonyosodott a szerzők és előadók „egymásrautaltsága”, ami persze korántsem azonos mértékű, hiszen a játszanivaló évezredes léptékű, míg a komponisták joggal várják kortársaiktól műveik első (s remélhetőleg nem egyetlen) megszólaltatását. Külön öröm, hogy a nagyzenekari esten is több bemutatóra került sor (Huszár Lajos, Madarász Iván, Hollós Máté), s a Győri Filharmonikus Zenekar – Hámori Máté koncepciózus irányításával – előadta Lajtha László VII. („Forradalmi”) szimfóniáját is. A leggazdagabb szimfóniaterméssel rendelkező magyar szerzők egyike ő – e nagyszabású művének megszólaltatása egyszersmind közelgő kerek évfordulóra is emlékeztet (február 16-a: Lajtha halálának 50. évfordulója). A bennfenteseken kívül csak a szemfülesek vették észre a kevéssé propagált Lajtha-kiállítást (Solymosi-Tari Emőke munkája).
A premier mindig meghatározó jelentőségű. Öröm az alkotó és előadó közös sikere, néha mintha érezni lehetne, hogy a tálalás jelentősen befolyásolta a tetszést, s arra is van példa, hogy nem igazán sikerült megragadni az új mű „lényegét”. Persze, ez bármikor előfordulhat, akár először játszva az adott művet, akár sokadszori eljátszáskor, ha repertoárdarab tűnik érdektelennek.
Az idei Fesztiválon mutatkozott be a nyitókoncert második félidejének, Durkó Zsolt Tűz-zenéjének megszólaltatására alakult Magyar Zeneművészeti Társaság Kamarazenekara. Ugyanerre az apparátusra szólt a felkérés Fekete Gyulának (Orion), s e szextettet foglalkoztatta Bánkövi Gyula műve, a Fényvirágok. A Sugár Miklós irányításával játszó muzsikusok épp a Durkó-mű kétségtelen értékeit nem tudták meggyőzően közvetíteni (a közönség e teljesítményért is hálásnak mutatkozott). Hasonlóképp kevéssé meggyőző interpretációban szólalt meg Láng István egyik legújabb műve. Pedig a Felkiáltásoknak már a címe is támpontot ad, ráadásul, a Muzsika tavaly februári számában megjelent interjúban lényegi információkat adott készülő művéről a szerző. Szerencsére van a műnek elektronikát is alkalmazó másik verziója, melynek tervezett bemutatójára a Korunk zenéje keretében kerül sor. Sári József Korrelationen című új darabja az Ewald Rézfúvós Együttesnek adott játszanivalót, s a fesztivál szerzőgárdájában újként köszönthettük Balogh Máté Gergelyt és Solti Árpádot.
A vendégegyüttes, az Ernst Kovacic vezényletével játszó Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar estje rendkívül hasznos és tanulságos lett volna hazai vonósainknak.
A kétségkívül rétegérdeklődésre igényt tartó Mini-Fesztivál megteremtett és megőrzött szakmai közönsége számára egy olyan légkört, amelyben – dacolva időhiányos hétköznapjainkkal – kötetlen szakmai-baráti beszélgetésekre is sor kerülhet. Érték, pótolhatatlan.
FITTLER KATALIN
