Vajon be lehet-e vezetni az iskolás gyermekeket, a szüleiket, a nagyobbacska középiskolásokat, esetleg a felsőfokú tanulmányokra készülő, vagy már azokat folytató érdeklődő fiatalokat a színházi alkotás, a színházesztétika s a színháztörténet rejtelmeibe egyetlen vaskos kötetben? S lehetőleg úgy, hogy a gyakorló színházpedagógus, a drámatanár, netán a színigyakorlatokra készülő amatőr (avagy a független?) színházi alkotó is inspirációt meríthessen a könyvből. Gabnai Katalin több mint négyszáz oldalas, roppant hasznos munkája, a Színházas könyv csattanós választ ad a kérdésekre. Merthogy a kötet mindezen paramétereknek hibátlanul megfelel. Sőt, szerzője még ennél is többre vállalkozik, hiszen elsősorban arra törekszik, hogy olvasmányos bevezetést nyújtson olvasóinak a színházcsinálás rejtelmeibe. Gondosan összeállított szöveggyűjteményt, irodalmi-szakirodalmi adattárat prezentálni, s elméleti-gyakorlati drámapedagógusi tapasztalatainak summázatát és ismeretterjesztő célzatú összefoglalását is egyben. 

Gabnai az alapoknál kezdi a beavatást, a legelemibb dramaturgiai, színházesztétikai, drámapedagógiai kategóriákba vezeti be olvasóját. Sorra veszi a mindennapi életből származó alapfogalmakat (úgymint: változás, ritmus, tempó, utánzás, ismétlés, játék, katarzis – többek között), s megvilágítja a színházi alkotásban elfoglalt lehetséges helyüket, szerepüket. Amivel máris értelmezi és továbbírja a terület szakirodalmát. S amellett teszi le voksát, hogy a színházi alkotói-befogadói folyamat eltéphetetlenül kötődik a mindennapi élethez, illetve termékeny szimbiózisban áll a valósággal, a mindennapi élettel. Az elméleti alapozás szerteágazóan sokirányú. Láthatólag nemcsak könnyedén birtokolja a téma szakirodalmát a szerző, hanem maga is felkészült elméletíróként vesz részt a tárgyról szóló szellemi diskurzusban. S ami igencsak rokonszenvessé teszi vizsgálódásait: az elméleti okfejtések igazolásául számos tanártársa pedagógiai levezetéseit, drámaelemzéseit, színháztörténeti példáit is felhasználja és szervesen beépíti munkájába (Kaposi Lászlótól Szabó Irénig, Nánay Istvántól Sági Zsuzsannáig). Bizonyítva, hogy az elméleti tételek miként kamatoztathatók az iskolai gyakorlatban. Megmutatva, hogy a mindennapi pedagógia konklúzióiból miként absztrahálhatók az elméleti levezetések. 

A könyv három nagy témacsoportra fókuszál – bár Gabnai művében a matéria tagolása is kicsit másképp történik, mint a hagyományos, leíró színháztörténetekben. Nagyjából a kötet első harmada szól a tárgy megalapozásáról, elhelyezéséről a mindennapi élet, a mindennapi pszichológia és szociálpszichológia kontextusában. A második – egyben legterjedelmesebb – rész a színház- és drámatörténet nagy korszakait és alkotóit mutatja be, megint csak sajátos módszerrel, látszólag szubjektív módon tallózva a leírások, az elemzések, a bőséges szakirodalmi idézetek és a vonatkozó szépirodalmi fejezetek között. A kötetzáró harmadik rész ugyancsak a gyakorló drámatanár pedagógiai útkereséseibe vezeti be az olvasót. A „Magyar monológok”, „A gyakorlati kalandok kezdete”, az „Előjátékok saját színházhoz” s a „Gyakorlati kalandok” című fejezetek vegyes műfajú textusai talán a kötet legérdekesebb gondolatmeneteit alkotják. Egyszerre kapunk itt precízen összeállított szövegtárat, néprajzi indíttatású vers- és mondókagyűjteményt, s gyakorlati útmutatót az iskolai színházcsináláshoz és a dramaturgiához. Mindezt egységbe fogja a szerző egyéni látásmódja, lendületes stílusa, pedagógiai szenvedélye.     

A Színházas könyv persze szisztematikus színháztörténetet is átnyújt olvasóinak. Ám nem szigorú (és sosem száraz) történeti okfejtéseket olvashatunk a kötet lapjain, hanem sokféle felütésben megfogalmazott, előre- és visszautalásokkal tarkított, szubjektív kitérőkkel is gazdagított eszmefuttatásokat. A görög drámától a modern színjátszásig terjed az elemzések spektruma. S megint szembetűnik a módszerbeli sajátosság: Gabnai igen bőséges irodalmi és szakirodalmi szemelvénygyűjteményt épít be kötetébe. Nemcsak teljességre törekszik a válogatás, hanem értékhangsúlyokat is kijelöl. A népszerű klasszikusok mellett helyet kapnak elfeledett, ám fontos szerzők, irányzatok. (Néhol csak egy-egy mondat, máskor hosszú bekezdések erejéig. A „magyar” fejezetek a leendő összefoglalások vázlatai.) Ám olyan szisztémában, kombinációban, hogy a végeredmény roppant jól fogyasztható, ugyanakkor igencsak tartalmas és szakszerű lesz. A szerző a színháztörténet médiumaként kalauzol végig bennünket a több ezer éves histórián, kitekintve alapfogalmakra, teóriákra, alkotókra, korszakokra, jellegzetes helyzetekre. Viszonya a tárgyához alapvetően dialogikus. Párbeszédet folytat alkotókkal, elméletírókkal. Ha részletesebben is elidőz egy-egy időszaknál vagy valamely jelentékeny drámaszerzőnél, hamar átadja a szót, s már olvashatjuk is a vonatkozó irodalmi részletet, fejezetet, vagy elméleti okfejtést. Majd pici szünetet tartva, azonmód beilleszt a textusok közé mondjuk egy dramaturgiai alapfogalmat, s mindjárt meg is világítja a lényegét az elméleti fejtegetésekkel. Az olvasó ekként szimultán módon, élményszerűen szembesül az irodalmi, drámatörténeti tényekkel, s a róluk szóló teóriával: párbeszédhelyzetben, a szubjektivitást sem nélkülözve, mégis összefogottan és tárgyszerűen. Alighanem ebben áll a Gabnai-módszer lényege: szüntelen inspirációt nyújtani a történeti-elméleti vizsgálódásokhoz, s az olvasmányok erejével odaláncolni a tárgyhoz az érdeklődőket, a diákokat, a drámatanárokat, a színházcsinálással próbálkozó fiatalokat. 

Az impozáns, hatalmas ismeret- és tudásanyagot átfogó kötet – a nemzedékek által ronggyá olvasott Drámajátékok (és más munkák) után – Gabnai Katalin drámapedagógusi életművének újabb jeles darabja. A Helikon Kiadó hiánypótló kötetéből sajnálatos módon hiányzik a név- és tárgymutató. 

KOVÁCS DEZSŐ