Dajka Margit nevelt. A maga módján. A karácsonyi taxis mizériák után, mikor hóban állva, kezünkben ajándékcsomagokkal, karunkon a hidegtől megdermedt, kezeslábasba bugyolált ikerlányainkkal hiába vártuk a rendelt kocsit, rábeszélt minket az autóvásárlásra, a jogosítványok megszerzésére. Rám szólt, hogy vegyek már egy táskát, ne járkáljak reklámszatyrokkal, bármennyire büszke is voltam tarka szerzeményeimre. Horváth Pétert pontosabban igazította el: ‒ A rendező olyan, mint egy tanárember, és hivatalnok táskával jár! – (Ha ezt korábban tudtam volna!) Az olasz aromás körtepálinkáról is lebeszélt. Az igazi jobb! És megkért, hogy ne vigyek neki soha többé fehér virágot. Később az is kiderült, a mezei virágokból készült csokrot szereti.

Dajka Margit és Novák János a Bors néni című előadásban

Ha beléptünk hozzá, leültetett. Nem engedett el kávék, sütemények nélkül. A kávén tejszínhab és csokireszelék volt. Az asztallal szemben két televíziókészülék, napközben párhuzamosan ment a teljes választék, az egyes és kettes csatorna lenémítva, a tetejükre fektetett rádióból a Szabad Európa hangja szólt. 

Egyszer focimeccs ment élőben az egyes csatornán. Nem nagyon figyeltük, ki játszik, Margitka se tudta, ebben biztos vagyok. Mikor behozta a tálcát, csak úgy oldalvást pillantva vette észre a közvetítést: ‒ Figyeljétek a hetest, ma biztosan rúg egy gólt, mert az anyámmal álmodtam, és ő hetedikén született. – Mire behozta a süteményeket, a labda a hálóban volt. Hüledeztünk, mert a hetes mezt viselő játékos rúgta be.  – És a kilencest is figyeljétek, mert az volt anyám szerencseszáma! – Tíz perc múlva a kilences gólörömének örült a stadion. Beleborzongtunk. Szemtanúi lehettünk, hogyan működnek a földöntúli erők. 

Sokat mesélt a régiekről. Jobbnál jobb történeteket. Éreztem, hogy valami fontosat mulasztok, de a legtöbbet nem tudtam az általam nem ismert régi nagy színészekhez kapcsolni, ezért elillantak. Így lehetnek ezzel a mai színművészetis hallgatók is, akiket azért kárhoztatnak tanáraik, hogy még a pár évvel korábban elhunyt nagy művészekről sincs ismeretük, nem emlékeznek rájuk. Ilyenkor lehet igazán érezni, hogy a legkorszerűbb digitális rögzítési technikák ellenére is milyen múlandó a művészetünk. Mindig a mai teljesítmények vannak reflektorfényben, a régi nagyok emlékére azoknak kell vigyázni, akiket még életükben lenyűgöztek. Az ő felelősségük, hogy érzéseiket megosszák, élményeiket felidézzék, átadják az utódoknak. Mindazt, amit ajándékba adott nekik az élet.

 Kislányaim szabadon kúszhattak-mászhattak a Lovag utcai lakásban. Még Margitka féltett büszkeségével, a Huszárik Zoltántól kapott csodálatos, gyerekméretű, keménykalapos, szaxofonos bohóccal is játszhattak. Feleségemnek alpaka-télikabátot, orosz Rakéta porszívót ajándékozott. Eltalálta, kinek mire van szüksége. Akkor adott, mikor az a legjobban jött. A Bors néni rádiófelvételének harmadik napján finomságokkal teli tálcákat tett le a fáradó technikusok és Victor Máté zenei rendező elé. Megsokszorozta a hatást a váratlanság, a meglepetés. Kérincsélni, nyúzni nem lehetett, annak ellenállt. Mindenkinél, akire figyelt, megtalálta azt a pillanatot, amelyben lefegyverzőn összesűrűsödött, különös jelentőségre tett szert odafordulása. Ez a pillanat életre szólóan a kitüntetetté volt, nem kellett rajta osztozkodnia senkivel. Sorsom különleges ajándéka, hogy én is átélhettem az odafigyelés, a felém fordulás élményét, ami csak nekem szólt. És nem csak egyszer! 

A halála előtti hetekben nem mertem fölhívni. Nem tudtam, hogyan valljam be, hogy bomlik a családom, és hamarosan el fogunk válni. Aztán elszántam magam, és telefonon végre elmondtam, miért kerültem olyan hosszú ideig.  – Semmi baj kisfiam! Gyere föl nyugodtan, majd tarot-kártyán kirakom a jövőd! –  Erre a találkozásra már nem kerülhetett sor. Néha mégis úgy érzem, ma is alakítja az életemet. Mióta gyalog megyek otthonról a Jókai utcán át a Kolibribe, a Lovag utcához érve mindig elmondok egy miatyánkot. A régies változatban, nem a mostanság elfogadott egyszerűsített modernizáltat. Először rá gondolok meg az apámra, aztán a sok barátra, akik már nincsenek velem, aztán irány a színház! 

Az ágya fölé, mint egy szentélybe, mamája és Csoóri Sándor bekeretezett fényképe közé került lányaim fotója. Egymással szemben ülnek az ikerkocsiban, amint a földalatti lépcsőin viszem őket fölfelé. A képeket a sarkon, a Jókai utcai Szikszainál kereteztette. Ott is családtagként üdvözölték. Generációk élték le vele együtt az életüket, láthatták fiatalon és idősebben, színházban, filmeken és a televízióban. Ha ránéztek, saját fiatalságukat, életük fordulóit, jobbik énjüket, legszebb emlékeiket idézte fel a találkozás. Margitka tisztában volt a felelősséggel, ami a népszerűségéből fakadt. Megfelelt ennek mindenkor az életében és a színpadon is.

A Bors néni-próbákról és -előadásokról gyakran sétáltam vele haza kettesben az Egyetemi Színpadtól a Lovag utcáig. A virág- és édességboltoknak nem csak a kirakatait nézegette, mindig vásárolt is valamit. Megállították őt a járókelők egy-két lelkes szóval, megcsodálták, körbevették szeretetükkel, amerre csak járt. 

Az utójáték a Bors néniben úgy alakult ki, hogy egyszer elmondtam neki,  még fél óra múlva is várják őt az előtérben rajzolgató gyerekek. Attól kezdve kijött velem. Ünnepek közeledtével ajándékot is hozott magával. Csokitojás és szaloncukor is jutott ilyenkor a rajzolóknak.

Margarida 

‒ Éjjel az Irénnel álmodtam! – mondta egyszer –, és csúnyán összevesztünk. Menjünk el ma este a Várszínházba, nézzük meg, hogy kibékülhessek vele. –

A Várszínház büféjében várt minket. A pályaudvari restik hangulatát idéző magas asztalok egyikére kitette kosarából az alufóliába csomagolt, még meleg egybesült csirkét és a jól lehűtött üveg vodkát, pezsgőt meg a poharakat. 

‒ Egyetek valamit, mielőtt beülünk, úgysem esztek soha rendesen! – biztatott.

Rémülten néztük feleségemmel az előttünk tornyosuló ételt, italt. Laposan körülkémleltünk, vajon mit szól a konkurenciához a büfés, de Margitka nem tűrt ellentmondást. Nekiláttunk. Meglepően hamar végeztünk a csirkével, és az italokkal sem spóroltunk. Jó hangulatban kerestük meg helyünket a nézőtéren. Psota Irén Margarida asszonyának drámai pillanatain is csak mosolyogtunk. Jól sikerült az alapozás. Az előadás után a szűk folyosóból kanyarodó lépcsőn együtt lépegettünk lefelé a tömeggel a ruhatár felé. A lépcső tetején Margitka megbotlott, eldőlt, és sorban egymás után így tett minden előtte haladó. A rakás tetején ő volt, a sorozat végén, legalul, a lépcsőfordulóban egy apró öregasszony. Ráesett mindenki. Már azt hittem, közbe kell avatkozni, mikor az apró néni kibújt a kupac alól, fürgén fölpattant, majd rémülten fölfelé nézve felénk fordult: ‒ Jaj, művésznő! Csak nem történt valami baja?! 

Aztán az öltözői folyosón tanúi lehettünk a kibékülésnek is. Nem derült ki, hogy az összeveszésnek mi volt a tárgya, de az biztosnak látszott, hogy ha álom volt is, ugyanezt az álmot láthatta Irén is. Fél percig kissé hátradőlve, szúrós tekintettel méregették egymást, aztán Margitka törte meg a csendet: ‒ Hová menjünk? – A Kacsa utcába! – szólt a válasz. Átölelték egymást, és elindultunk. A Kacsa utcában Budán volt az első igazi kínai vendéglő Budapesten, forgós asztallal, lakk tányérokkal, kerámia kanalakkal és evőpálcikával. Kínai kacsát ettünk és rengeteget ittunk a záróráig. És nem csak teát!

Korábban ebben az épületben, a második emeleten volt feleségemmel az első közös albérletünk, amihez Cseh Tamás ismeretsége révén jutottunk. Az ablakokkal szemben a Parlament. Páholyból nézhettük az augusztus huszadikai látványosságokat. Itt találkoztak először egymással a szüleink. Nem nagy lelkesedéssel méregették egymást. Később sem javult köztük sokat a hangulat.

 Garas Dezső

Cseh Tamás, Garas

2007. október 13-án lett volna százéves Dajka Margit. A Kolibri Színház színpadán, nézők előtt emlékeztünk rá. Azokat hívtam el, akiket személyes élmény fűzött Margitkához. Abban biztos vagyok, hogy varázslatos alakításait megőrzik a felvételek, de emberi nagyságáról hitelesen csak azok vallhattak, akik találkoztak vele, akiket kitüntetett szeretetével. Az emlékezők közül most azokat idézem, akik személyesen már nem tanúskodhatnak.

Elsőnek Cseh Tamást, aki már nem tudott eljönni azon a napon sem, de fontosnak érezte, hogy elhangozzék a története. Szövegét, ami később Bérczes László Cseh Tamás beszélgetőkönyvében is megjelent, azon a délutánon Tóth József olvasta föl. 

 „Akkoriban könnyű volt Budapesten összefutni a nagyokkal. Jobb kávéházak, éjszakai zugok, a Fészek, a filmbemutatók büféi… mind megannyi alkalmat kínáltak. Dajka Margitkával is egy filmbemutatót követően hozott össze a sors. A Körúton, a Vörös Csillag mozi büféjében vitattuk meg az esedékes film hiányosságait, és közben sűrűn rendeltem a pultnál. Valahogy észrevehette, hogy az utolsó fillérjeimből fizetek, mert megkért bennünket, Évát és engem, hogy a buli után kísérjük haza. Bement a Lovag utcai házba, és megparancsolta, hogy álljak az erkély alá. Nemsokára egy zacskót kezdett leereszteni spárgán a második emeletről. Ez a tied – mondta. Egy üveg vodka volt benne. – Most menj el az utca végébe, mert a másik az Éváé, ahhoz nem nyúlhatsz. Ezt suttogta az éjszakai mennyből.

Távolról láttam, hogy újabb zacskó ereszkedik alá, de a fogadalmat tartva csak a Szent István körúton bontottuk fel a csomagot. 3000 forint volt benne, több mint egyhavi albérleti díjunk és egy kis levél Évának, hogy a megbeszéltek szerint ekkor és ekkor jön a férjével a Várszínházba. Így is történt. Utána pedig meghívtak a Berlin étterembe egy vacsorára. Nem sokat beszéltünk a Frontátvonulásról. Felesleges lett volna, nagy volt az egyetértés és a boldogság az asztalnál. A pincérek lábujjhegyen osontak körülöttünk, ámulva figyeltem, ahogy Margitka utánozhatatlan, évszázados eleganciával bánt velük. Pertut kellett inni a férjével, Lajtos Árpáddal is, akivel aztán hajnalig beszélhettem a világháborús helyzetekről. Árpád bátyám vezérkari tisztként vett részt a háborúban, és személyesen vezetett hadinaplóját ekkor kitüntetően rám hagyományozta. Ez aztán gyors, tragikus haláluk miatt mégsem került hozzám. Hogy Éva és Margitka mi mindenről pusmogtak, nem tudom, de olyan volt a hangulat, mintha egy család lennénk. Margitka később édesanyámmal sokáig tartotta a kapcsolatot telefonon, sűrű fenyítéseket ígérve nekem, amiért megint nem látogatjuk meg. András születése közeledett, el voltunk foglalva az élet apróságaival, azt hittük, van még idő a vendégeskedésre. Hát nem volt.”

Garas Dezső egy lélektanilag hihetetlenül fontos pillanatban jelent meg a Bors néni-előadáson. Neki köszönhetem, hogy kibékülhettem Margitkával. 

Hogy Margitkát érdekelte a személyem és Bors néni figurája, az egy percig sem lehetett kétséges, hiszen ez volt az alapfeltétele annak, hogy elkezdjünk dolgozni. Aztán egyszer, egy szórólapon kinyomtatva meglátta, hogy ipszilonnal írtuk a nevét, s ezzel szembesülve, fáradtságára hivatkozva le akarta mondani a bemutatót. Mikor a tehetetlenségtől elsírtam magam, eldőlt a sorsom. – Jó, jó! Minden rendben lesz! – mondta, és attól kezdve sem a pénz, sem a teremhiány nem térítette már el a munkától. (Akkoriban a Madách Színház napközben kikölcsönözte az Egyetemi Színpadot, de Ádám Ottó, mikor hírét vette, hogy Margitka jön próbálni, készségesen átengedte a termet nekünk.) A bemutatóhoz közeledve végre a szöveg, a zene és a játékok is kezdték megtalálni helyüket. Elkészült Margitka kékfestő anyagból varrt ruhája, a cipő és a paróka is, amit saját pénzéből fizetett. A többi szereplő is hozott valamit otthonról, amit kelléknek, jelmeznek használtunk. Lányaim óriás műanyag billenős teherautója a Kolibriig kitartott. Ma is játszik az előadásban, még a nevük sem kopott le róla, amit a homokozós tulajdonjogi viták elkerülése miatt festettünk rá úgy harminc évvel ezelőtt. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem történhet nagyobb baj, hiszen minden készen áll a bemutatóra. Körülbelül ezzel egy időben vettem észre, hogy Margitka hangot vált, ingerült, egyre türelmetlenebbül beszél velem. Ironikus megjegyzéseinek okát nem sejtettem. Ma már érteni vélem, hogy a premierhez közeledve nem tudtam neki azt a biztonságot nyújtani, amit egy rendezőtől joggal elvárhat a színész. Ez a lelkiállapot lehetett az oka, hogy ellenem fordult. Az értetlenségem csak olaj volt a tűzre. Nyíltan akkor éreztem meg az ellenszenvét, mikor egy előadás után a tévések riportot akartak készíteni a közreműködőkkel. Éppen hátteret kerestek a beszélgetésekhez, amikor rám szólt: ‒ Az üljön máshová, ne ide, mellém! ‒ Nem értettem, hogy mi a baj, miért haragszik rám, ha egyszer semmi oka nincs rá, de a levegőben izzott a feszültség. Nagyon megbántott, hogy így beszél velem. Feloldani nem tudtam a konfliktust, ezért jól megsértődtem. A következő előadások előtt nem mentem be hozzá az öltözőbe, ahogy szoktam, és ebből lett a baj.  

Tudni kell, hogy Margitka előadások előtt már legalább két órával benn volt a színházban, de volt úgy, hogy hárommal is. Ha 10 órakor kezdődött a Bors néni, gyakran már reggel 6-kor ott volt az Egyetemi színpadi öltözőjében, tett-vett, kávét főzött, aki másnaposan érkezett meggyúrta, fájó fejét megmasszírozta. Egyszer egy előadásra nem érkezett meg, mert később került a műsorba, amiről nem kapott értesítést. Én sértődöttségemben csak az utolsó pillanatban, kezdés előtt léptem be az öltözőjébe, akkor vettem észre, hogy nincs ott. Mi legyen? Kinéztem az előcsarnokba, hogy érkezik-e már a közönség, mikor megpillantottam a nézők között Garas Dezsőt. Tudtam, hogy mennyire szereti, abban is bíztam, hogy kocsival van, odaszaladtam hát hozzá, és kértem, segítsen, mentse meg az előadást, menjünk el azonnal Margitkáért. 

Ahogy beszállt a kocsiba, a Lovag utcától az Egyetemi Színpadig engem szidott végig az úton: ‒ Hogy tehetted ezt velem?! …hogy be sem néztél hozzám, pedig pontosan tudod, hogy már órákkal korábban ott vagyok! Mért csak az utolsó pillanatban telefonáltál!? ‒ Ekkor bevallottam, hogy azért nem mentem az öltözőjébe, mert úgy érzem, hogy nem szeret, és ezt nem bírtam elviselni. Ez az eset elfújta az addigi feszültséget. 

Ezután négy-öt olyan boldog év jött, amikor csak jót kaptam tőle, a bemutató környéki rosszkedv kipukkadt és eltűnt, mintha sosem lett volna. 

Ezt Garas Dezsőnek köszönhetem, aki így emlékezett Margitkára: „Én abban a hihetetlen szerencsében részesültem, hogy mikor kezdtem a pályámat, vele együtt forgathattam a Liliomfit. Vannak színészek, akik még életükben legendákká válnak, olyan erős az alakításuk. Ilyen volt a Margitka mint Kamilla. Azóta is őt akarják beérni, őt utánozzák. Minden csodálatos dolgán, zsenialitásán ‒ mert tényleg az volt – túl, két dolgot tudott még kiválóan. Az egyik: főzni. Elképesztő jól főzött. A másik pedig: gonosznak lenni. Ezek a nagyágyúk, a Kiss Manyi vagy Dajka, ha egyszer összejöttek…  

1975-öt írtunk. Az egész színházi világban ugye még státuszrendszer van – bocsánatot kérek, hogy a magam történetén keresztül, de mégis a Margitról szeretnék beszélni –, és akkor, afféle hályogkovácsként elhatároztam (semmi koncepció nem volt benne), hogy otthagyom a színházat. Hova megyek? Sehová. Borzasztó nehéz volt azt egyszer csak kijelenteni, hogy nem megyek sehová… Ilyen nem létezett. Ádám Ottó kétszer is megkérdezte, hogy:  

»Na, jól van Dezső, de hova mész?«.– Mondom, sehová. –  »Jaj, naaa, mindig hülyéskedsz, hova mész?«— Mondom, sehová! Nem akarta elhinni. Iszonyú nehéz volt. Sokat töprengtem, gyötrődtem. Csináljam? Ne csináljam? Veszedelmes dolog volt. Forgattuk a Sándor Pali filmjét Margitkával, és iszonyatos rossz állapotban voltam. »Mi van? Beszélj!« Szeretett minket, nagyon szeretett. Mondtam a Margitnak, hogy ez a helyzet, hogy én most elmegyek, nem megyek sehová. Ült, hallgatott, nézett. Mondom: tudom, nagy bajt csinálok…. Mit csináljak? Tehetetlen vagyok! Félek, nagyon félek! Mit csináljak Margit? 

 Ült, nézett-nézett, és a következőt mondta:

– »Repülj fiam, repülj!«

Hát ez volt ő! Elnézést a meghatottságért, de nem felejtem el a szemeit. Ő indított el! Lökött egyet rajtam! »Ne törődj semmivel, repülj, szállj!« 

Hát… Csuda volt. Na, ennyit akartam elmondani Margitról, nem többet, de hát ez mindig elég, nekem bőven elég.”

Hitelesen

Hölderlin írja a Hüperión előszavában: Non coerceri maximo, contineri minimo, divinum est.Vagyis:Nem megragadni a legtöbbet, de együtt tartani a legkevesebbet, isteni dolog. Magyarul kb.:Aki sokat markol, keveset fog.

Keveset akartam markolni, mégis százfelé bokrosodik minden. Több lett az anyag, mint amire számítottam, de ez a többlet nem a teljesedést szolgálja. Ahogy haladok előre, egyre kevesebbnek látszik, ami papírra került, és egyre többnek, ami papírért kiált. A barátokban és hozzátartozókban is hiányérzetet keltenek a történetek, ki-ki másfelé kanyarítaná, amire emlékszik, másképp mesélné el, amit átéltünk. 

Ezért kételkedem abban, hogy amolyan közös generációs emlékként használhatóak lennének a szövegeim. 

Szívesen remélném, hogy a németek megszeretik ezt a könyvet– írja Hölderlin.Ám attól félek, egyesek kompendiumként olvassák majd, túlzottan sokat törődve a fabula docettel(szó szerint: a történet azt tanítja, hogy..., magyarul kb.: tanulság), mások viszont nagyon is könnyen fogják fel, s így nem érti meg egyik fél sem.

Aki csupán megszagolja – nem ismeri a virágot, és nem ismeri az sem, aki letépi, csak azért, hogy tanulmányozza.

Kompendium gyanánt ez az írás sem használható. Ez az egyetlen közös vonása a Hüperiónnal. A virágszálak között van olyan, amibe éppen csak beleszagoltam, másokat letéptem, itatóspapírok közé préseltem, úgy igyekeztem szépségüket megőrizni, bemutatni. Ha szándékaimat jól tükrözi, feketén-fehéren nem vonhatóak le tanulságok a szövegből, ebben igyekeztem következetes maradni. 

NOVÁK JÁNOS 

 A Criticai Lapok előző számaiban kezdtünk el részleteket közölni Novák János zeneszerző, rendező, a Kolibri Színház igazgatója Iskolaudvaron című készülő kötetéből.