„Hát, sajnos, mióta Bocsárdi átvette a színház irányítását, csak drámákat, tragédiákat láthatunk. Nincs már meg a kikapcsolódás, humor, szórakozás élvezete! És akkor még szilveszterkor is, kabaré helyett...” – ez a sepsiszentgyörgyi blogbejegyzés akár illusztráció is lehetne a „senki sem lehet próféta a saját hazájában” mondáshoz. Bocsárdi László 2005 óta vezeti igazgatóként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat, de ekkor már tíz éve a színház művészi arculatát és kiváló színvonalát alapvetően meghatározó rendező, akinek nevéhez olyan, határokon innen és túl díjazott rendezések fűződnek, mint például a Kasimir és Karoline (1994), az Alkésztisz (1998), a Vérnász (2000), az Antigoné (2001), az Ilja próféta (2001) vagy a Titus Andronicus (2003), hogy valóban csak néhányat említsünk azon remeklései közül, amelyek Magyarországon is láthatók voltak. Amióta pedig igazgatója is a színháznak, majd’ minden évben jelölték valamelyik rendezését a legrangosabb romániai színházi elismerésre, az Uniter-díjra (legutóbb tavaly, 2012-ben a Caligulával lett az év legjobb rendezője Romániában). Bonyolult dolog a színház. Nehéz mindenkinek a kedvében járni, s ha a szilveszter esti könnyed kikapcsolódásra vágyó sepsiszentgyörgyi nézőt Molière A fösvényének bemutató előadása várja a város egyetlen magyar nyelvű nagyszínházában – mint ez történt 2012. december 31-én –, mégpedig Bocsárdinak a komédiát folyamatosan és következetesen tragikus elemekkel ellenpontozó, keserédes rendezésében, akkor bizony hajlamosak vagyunk némi együttérzéssel kezelni e néző dohogását. Pedig Bocsárdi rendezése jó, sőt: nagyon jó. Könnyed, elegáns, ráérősen részletekben elmerülő – három felvonás, két szünettel! –, elgondolkodtató és megkacagtató, összjátékra építő és egy fantasztikus sztárszólóban kiteljesedő. És mint Bocsárdinál mindig: a legapróbb részletekig végiggondolt. 

1668 Molière életének egyik legrosszabb éve volt. Pedig nagyon jól kezdődött: az Amphitryont januárban bemutatták a Palais Royalban, s XIV. Lajos elégedetten ismert magára Jupiter alakjában, tehát a siker biztos volt. De júliusban a Dandin György langyos fogadtatásban részesült, fanyalgó vélemények kísérték a bemutatót, majd szeptemberben A fösvény már óriási bukás volt, s Molière-t olyannyira megviselte a kudarc, hogy bő három éven át nem is írt új darabot; ugyanebben az évben történt az is, hogy házassága végleg megromlott. Másnak bezzeg sikere volt: ebben az évben jelent meg La Fontaine Mesékjének első kötete, s Racine-t még ekkor is az előző évben bemutatott Andromakhé sikeréért ünneplik.

Nagy Alfréd és Pálffy Tibor

Miről szól A fösvény? Önző vágyakról, mindent elsöprő, fékezhetetlen indulatokról. Ezt hol szerelemnek hívják (és akkor a néző hajlamos érzelmesen-érzelgősen együtt érezni az egymásért epekedő fiatalokkal), hol mohó pénzéhségnek (ilyenkor illik rosszallóan ráncolni homlokunkat és drukkolnunk, hogy a zsugori-fösvény-pénzéhes gonosz minél hamarabb elnyerje méltó büntetését). Azt még a legfanatikusabb Molière-rajongók sem állíthatják, hogy e nem túlságosan bonyolult alapképleten Molière sokat csiszolgatott volna: két szerelmes pár (Cléante és Mariann, Valér és Eliz), egy nagyon fösvény apa (Harpagon), néhányan a környezetükből (egy házasságközvetítő, Harpagon inasa, Cléante barátja, egy pénzközvetítő és egy-egy csendőrszerű hivatalos személy): íme a szereplők, az ő néhány napjuknak történetét meséli el Molière.  

Bocsárdi színpadán minden hófehér. Bartha József díszletének kulcseleme a nézőtérre merőleges, széthúzható falakból álló, groteszk lakásbelső és -külső. De nézhetjük a szemünk elé táruló látványt akár egy különös dobozrendszernek is: ahogy a színpad legmélyebb része felé közelítünk, Harpagon családi életének újabb és újabb helyszíneibe, illetve nyomorúságuk újabb és újabb rétegeibe nyerünk bepillantást. Leghátul – a harmadik „szobában”, „rétegben” – egy majdnem eredeti, de ebben a végtelenül lecsupaszított környezetben nevetségesen ormótlannak ható görög szobortorzó – talán Aphrodité vagy Athéné –, de még mielőtt belefeledkeznénk az ókori művészet eme csodájába, a szobor feje helyén imbolygó lámpaernyőre téved pillantásunk, s azonnal óhatatlanul nevetségessé válik a látvány. E szobor legfőbb funkciója, hogy tövében van elásva Harpagon féltett kincsesládikája, ide rohan, csúszik-mászik Harpagon időről időre, hogy ellenőrizze magányának és monomániájának torz tükörképét (ott is van a tükör mögötte). Ezek után az már egészen természetes, hogy Harpagon végső kétségbeesésében mintegy saját sírjává változtatja a szobor talapzatát, s ellopott kincse helyére fekszik, és földet kapar magára. Minden tárgy Harpagon egyszerre groteszk és fájdalmas magányáról árulkodik, miközben még ki is rínak környezetükből. Nem sok tárgy veszi körül Harpagont; a vérnyomásmérővel felszerelt szobabicikli már a nyitóképben ott áll letakarva, hogy Harpagon majd lerántsa róla a leplet, felpattanjon rá, s lenyomjon jó néhány kilométert. Ebben a házban, ebben a világban egyetlen ízlés(telenség), egyetlen akarat uralkodik mindenkin, s az, hogy Harpagon önzésében mégis van valami együttérzésre indító, kizárólag annak köszönhető, hogy környezetének tagjai – családtagjai, háznépe és néhány ismerőse – éppoly önző életet élnek, mint Harpagon. Ott a két szerelmespár – Derzsi Dezső (Cléante) és Benedek Ágnes (Mariann), illetve Valér (Nagy Alfréd) és Szalma Hajnalka (Eliz) –, és ott van Gajzágó Zsuzsa (kerítőnő), s ők éppen olyan elszántan, egyetlen gondolatra épített, szerelmükbe szűkült világukban élve törnek Harpagon becsapására, ahogy az is kizárólag a kincsesládikája iránti szerelmében-szenvedélyében létezik. A képlet nagyon egyszerű: Harpagon a világ ellen. Egy mindenki ellen, mindenki egy ellen. Bocsárdi azzal emeli meg a molière-i komédia történet tétjét, hogy Harpagon harcát – pénze megvédését, boldogságkeresését – nem egyszerűen lelki torzulásnak mutatja (persze annak is), hanem módszeresen kiszámított, alapos fizikai felkészüléssel kiegészített életprogramnak. Ehhez a fontos jellemárnyaláshoz természetesen szüksége van egy ízig-vérig Harpagon-színészre a társulatban. Pálffy Tibor tagadhatatlanul one man show-vá avatja ezt A fösvényt, s teszi ezt annak ellenére, hogy a többiek is emlékezetesen jó alakításokkal gazdagítják az előadást (kiemelkedik Gajzágó Zsuzsa kerítőnője és a szolgapáros: Erdei Gábor és Márton Lóránt, de nagyon jó Benedek Ágnes Mariannja is). Pálffy 2009-ben Tartuffe volt Bocsárdi emlékzetes rendezésében, most pedig Harpagonként remekel: riadt tekintettel, neurotikus mozdulatokkal jár, a koszlott reklámszatyrából szétszóródott, az egész színpadot befedő gyógyszeres üvegcsékből marokszámra tömi magába a mindenféle pirulákat, minden megnyilvánulása lázas lobogás. Ruhája toprongy, mintha egy csövestől kapta volna. Dobre-Kóthay Judit jelmezei egyébként is telitalálatok, jellemfestőek, s ez különösen igaz Harpagon jelmezére, hónaljig érő nadrágjára, rongyos ingére-kabátjára. 

Szalma Hajnalka és Derzsi Dezső

Pálffy viszolyogtatóan pénzmániás, igazi szörny-Harpagonjában nagyság van, jól érzékelhető emelkedettség, igazi, egyetlen ügyre feltett élet. Pálffy alakításának legszebb pillanata, amikor azt tudja érzékeltetni, hogy Harpagon bukása nem akkor válik véglegessé, amikor megtudja, hogy pénzesládikáját ellopták, hanem akkor, amikor visszakapja azt. Meztelenül szűköl, összekuporodva átkozódik, és látjuk-halljuk, mennyire fáj neki az élet. És ebből az állapotból számára már nincs visszatérés: hiába lesz újra övé a ládika, megértette, hogy a világ teljesen megváltozott körülötte. Végleg egyedül maradt, háznépe kineveti, gyerekei elhagyják – „szerelmük oldalán boldog révbe értek”. De hogy milyen lesz a többiek boldogsága, arról Bocsárdi értelmezésében már nekünk kell elgondolkoznunk.  

 KARSAI GYÖRGY