Jó, ha egy műnek több rétege van. Valamelyik csak betalál. A klasszikus remekművekről szoktuk mondani, hogy különböző síkjai különböző társadalmi, műveltségbeli rétegekhez képesek szólni, így valamit mindenki megért belőlük. (Mindent meg senki.) Hogy ilyen remekmű-e Tasnádi István Finito vagy másképpen Magyar zombi című darabja, az lehet kérdés, de hogy több rétege van, az mondhatni messziről lerí róla. Ami nem rí le messziről, sőt olykor a színlapokról is lefelejtődik, az éppen az alapréteg: az orosz-szovjet szatíra, Nyikolaj Erdman húszas években játszódó Az öngyilkosa, amelynek alapötletét, cselekményét, szerkezetét pedig eléggé híven követi a magyar verzió. Igaz, annak szelleme, esztétikája eléggé távol áll a magyar gondolkodásmódtól. Az az elvontságokra érzékeny ábrándvilág, amelyben mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy egy demonstratív öngyilkosság megrázza a közéletet, ráirányítja a közfigyelmet bizonyos problémákra, nálunk jóformán ismeretlen. Az eredeti darab bizonyára ezért sem hatott úgy magyar előadásokban, ahogyan minősége szerint várhattuk volna. 

Méhes László, Skronka Tibor, Tóth Tibor és Majorfalvi Bálint

Tasnádi István változata viszont biztos siker még igénytelenebb előadásokban is. Ennek oka bizonyára a tévékultúra folyamatos parodizálásában van, ami az első percektől áthatja a szöveget, és a második részben, a Pál-show karikatúrájában csak kicsúcsosodik. A televíziós nyilvánosságtól vezérelt, áthatott és részint előtte zajló modern életet kétféle múltat idéző élet- és stílusréteg közé fogja az átirat. A vaskos budihumor a jövőben a múlteffektussal állítja szembe a köznapi élet elmaradottságát a XXI. század informatikai forradalmának sajátos eredményeivel, a molière-i versbeszéd mesterkélt emelkedettsége pedig ennek a groteszk élethelyzetnek távlatosan ironikus elbeszélését teszi lehetővé. 

A felsorolt négy réteget – orosz szatíra, versbeszéd, budihumor, tévéparódia – igazán komplexen eddig csak Mácsai Pál rendezése szólaltatta meg az Örkény Színházban. Mégpedig azzal, hogy hozzárendelt egy ötödik réteget is, a barokk-rokokó operáét. Ettől ugyanis különös hangsúlyt kapott az alexandrin, a Sándor-vers ironizáltan emelkedett megszólaltatása, felerősödött az a kettős kontraszt, amit egyfelől a játék központi elemével, a falusi árnyékszékkel, másfelől meg a darab lényegi célpontjával, a tévékultúrával szemben képez. Lent és fent, jelen és múlt, emelkedettség és parlagiság, kifinomultság és nyers egyszerűség oda-vissza kölcsönösen figurázta ki egymást.

Most Bagó Bertalan komáromi rendezése, ha nem is túl merész vagy radikális módon, de kísérletet tesz ennek az összetettségnek a színpadi felidézésére. Sánta Borcsa díszlete és jelmezei, Dobri Dániel zenéje legalább néhány találó fintor erejéig jelzi azt a távolabbi nézőpontot, ahonnan puszta aktuális röhögtetőnél többnek látszhat a falusi udvarra transzponált tévéparódia. Elöljáróban a széthúzódó függöny mögül két énekes, Kovács Lotti és Zsapka Krisztina kerül elő, fehér bodrokba öltözve, ám jobban megnézve láthatjuk, hogy ruházatuk rokokó báját nagyrészt vécépapírtekercsek adják. Éteri hangon ismételgetik a fő-, sőt címszereplő keresztnevét: Gáspár, Gáspár… A zenekar összetételétől – hegedű, cimbalom, bőgő – cigánybanda is lehetne, ám öltözékük és dallamviláguk inkább decens szórakoztatóipari együttesre utal. A díszlet meg lehetne akár XVII–XVIII. századi kulissza, azzal a különbséggel, hogy csak fehér és főképp kontúrokra szolgáló fekete színeket használ. Rajzolt felhők alatt rajzolt budi, oldalt rajzolt fészer előtt rajzolt Lada. Hangzás és látvány humora előkészít a szöveg, a történet humorának befogadására. 

Ebben a közegben már szinte magától működik a darab. Sokkal több valóban nem is történik. A versbeszéd és a tartalom kontrasztjából adódó lehetőségek kiaknázására nemigen törekszenek a játszók, a rímek kicsengetésétől mintha tartanának. Pedig alighanem éppen az adhatná meg a szöveg sajátos ízét. Az viszont a rendező és a színészek részéről egyaránt ízlésre vall, hogy az alapfigurákból építik a paródiaszerepeket, és nem raknak rájuk több lapát karikatúrát, hanem többnyire csak annyit, amennyi kell. Tóth Tibor egy tömbből faragott, súlyosan egyszerű lélek a főszerepben, Méhes László energikusan éhező polgármester, Fabó Tibor természetesen praktikus szomszéd, Majorfalvi Bálint hajlékonyan szélhámoskodó médiapszichológus, Tar Renáta érzékenyen érzékenykedő televíziós segédszemélyzet, Szabó Szvrcsek Anita jó erőben lepusztuló sztárénekes, Skronka Tibor alkalmas költőparódia, Varsányi Mari szubrettanyós, Bandor Éva túlzottan is szárazra kifacsart középkorú feleség. Szabó Viktor szabvány szerinti médiaszemélyiséget állít elő, ennek a Pálnak csak személyisége nincs.

A Tartuffe-ből megidézett hivatalos úr utólagos és elkésett igazságosztó szövegét Olasz István szlovákul mondja el. Hogy ez ott hogyan hat, azt a helybeliek mondhatnák meg.

 ZAPPE LÁSZLÓ