Hosszan nehéz volna elmondani, miért jó Kecskeméten a Chioggiai csetepaté. Röviden könnyebb. Jól meg van csinálva. Nincs benne egy nagy rendezői ötlet, alapvető értelmezési koncepció, amelyet hosszasan lehetne, kellene elemezni, hanem sok kicsi van, amelyek azonban egymásra épülnek, egymásból következnek, együtt teremtenek meg egy színpadi világot, amelyben jó eltölteni két és fél órát. A sok kicsi ötletet pedig lehetetlen fölsorolni, már csak azért is, mert elbeszélve éppen azt nem jelentik, amit a színpadon, de azért sem, mert megjegyezni sem lehet őket, előbb-utóbb ugyanis áradatukba belefeledkezik a néző. Attól kezdve, hogy Krajcsi Nikolett (mellesleg Canocchia, a sült tököt és önmagát egyforma bájjal árusító özvegy szerepében) elragadó nyelvleckében részesíti a nézőket, majd egy csinos hölgy (Bognár Brigitta) a nézőtér felől hegedülve érkezik a színpadra, egészen addig, hogy Téby Zita huncut kétértelműséggel elmondja Lucietta záró monológját a chioggiai nők békés természetéről, pereg a játék, finoman lebegve a XVIII. századi adriai tengerpart és a mai magyar vidék között.
Debreczeni Borbála díszlete és jelmezei együtt és általában kopottas kisvárosi-városszéli benyomást keltenek. A fő színhelyül szolgáló terecske praktikusan magában foglalja a jobb oldalán néhány mozdulattal előhúzható jegyzői irodát is. Az innen-onnan összeszedett kellékek, tárgyak, jelmezek sokféle múltra utalnak, együttesük pedig maga az általánosított múlt. A kopottas ruhák a múlt század ötvenes–hatvanas éveit, egy öreg írógép inkább a nyolcvan‒száz esztendővel ezelőtti világot idézik, a jegyző parókája-talárja, a szolga kalapja pedig inkább csak viccesen céloz a szerző korára, a XVIII. századra.
Goldoni eleven szelleme köti össze a korokat. Mintegy két és fél évszázad alatt veszített naivitásából, de megőrizte derűjét, emberszeretetét. Nem vette föl korunk szokványos utálkozó pózait, de Török Tamara fordításában nemcsak mai magyar nyelven, hanem mai magyar szellemmel szól. Rusznyák Gábor rendező bőrébe bújva ma is vidáman terelgeti egymás karjaiba a Velence közeli kisváros hirtelen haragú halászait és nagyszájú csipkeverőnőit. Kecskemétre nem fogalmazza át gyökeresen hőseit, nem forgatja ki őket eredeti természetükből, de fúj rájuk némi XX–XXI. századi árnyalatot. Úgy lesznek ismerőseink, hogy nem vesztik el régies ártatlanságukat, vagy fordítva: úgy őrzik meg a hajdani irodalmi népiség naivitását, hogy egyúttal mai eleven életre kelnek. A rendező a művészi alakítás artisztikus mesterkéltségét, kimódoltságát, abszurditását egyensúlyban tartja a valószerűséggel. Az egymásra torlódó szerelmi konfliktusok halmozódásában jól látható a vígjátéki szerkesztettség, mégis mintha maga az élet nyüzsögne a színpadon. A bonyolult családi-rokoni és érzelmi kapcsolatok jól követhetők, a szenvedélyek logikus irracionalitása folyamatos izgalmat nyújt a nézőnek. A jelentéktelen vagy éppen félreértett okokból fakadó féltékenykedések és sértődések rendszere pontosan működik. Működteti az indulatok kirobbanásának reflexmechanizmusa.
De ez a mechanizmus is sok egyéni, jól megkülönböztethető változatban jelenik meg. Sirkó László erélyes-rabiátus családfő és brigádvezető (halászbárka-tulajdonos), s a szigorra szüksége is van, hogy eligazgassa családját. Amikor én láttam az előadást, felesége szerepében Tóth Ildikót Kovács Vanda kellő energiával helyettesítette. Orth Péter előírás szerinti széplegény, öntudatos, érzékeny, sértődős; a másik vőlegényt Aradi Imre jól láthatóan mutatja nem éppen okos és könnyen befolyásolható embernek. A bonyodalmakat okozó Toffolo Szokolai Péter megformálásában leginkább sunyi bajkeverőnek látszik. Körtvélyessy Zsolt halkereskedője tekintélyes, idősebb férfi, aki okkal véli feladatának a békeszerzést, Hegedűs Zoltán pedig a jegyző szolgáját vérbeli komikusként, abszurd humorral jeleníti meg. Téby Zita Luciettája a szerelmes dac és düh szép színskáláját mutatja be, Decsi Edit hideg szépségű Orsettáját inkább a családi sérelmek izgatják, a kevéssé vonzó Beppéhez csak a férjszerzési kényszer köti. Trokán Nóra a sután kacérkodó kamasz Checcában egy ravaszul simulékony, érzelmeit könnyen a realitásokhoz és egyéb érdekeihez igazító nő első, ösztönös lépéseit mutogatja. Hajdú Melinda Liberája józan értelmű, egyszerű asszony, igazi attrakciója, amikor süketnek tettetve magát, csaknem az őrületbe kergeti a jegyzőt. Isidorót, a bíró jogkörét tulajdonképpen bitorló jegyzőt ugyanis Porogi Ádám nagy játékintelligenciával mutatja érzékeny városi (velencei) értelmiséginek, aki teljesen elvész a vidéki közeg sajátos bonyodalmai között. Másrészt persze inkább városi svihák, mintsem jó szándékú bölcs. Inkább saját kotnyelességét, illetéktelen beavatkozását elleplezendő igyekszik békét szerezni, mintsem a jámbor falusiak boldogsága érdekében. Remek partnere a szolgája szerepében Hegedűs Zoltán, aki nem éri be egy részeges rendőr vagy kifutó szokványfigurájával, hanem tompa visszhangként felesel gazdája értelmiségi idétlenkedéseire. Ketten pompás abszurd kabarépárost alkotnak. A Chioggiai csetepaté előadásainál a gondosság egyik fokmérője Fortunato hadarása. Sokszor beérik annyival, többnyire a közönség is, hogy egyetlen szavát sem érteni. Fazakas Géza éppen annyit hagy érteni a szövegéből, amennyi a poénok csattanásához feltétlenül szükséges.
ZAPPE LÁSZLÓ
