Ha a világhálón jelennének meg a következő sorok, afféle kommentként, illene elébük írnom: spoiler!  Nem olyasmit árulok el, ki a gyilkos, egymáséi lesznek-e a szerelmesek, hanem olyan jelenetről számolok be ebben a bekezdésben, amelyre másképpen reagálhat a Social Error – The Last Man in Budapest közönsége, ha tudja a kimenetelét, mint akkor, ha nem. A színészek lelépnek a deszkákról, invitálják a nézőket, jöjjenek fel a színpadra, s amikor ott állnak, talán félszázan is, mind hölgyek, kérik az urakat: tapsolják meg a bátor nőket! S a férfinép valóban szívből jövő „álló tapssal” honorálja merészségüket, ki-ki a párját! Mert kockázatos manapság eleget tenni efféle felszólításnak. Nemegyszer a színházak úgy vonják be a nagyérdeműt, hogy a világunkról alkotott lesújtó véleményüket kiterjesztik a nézőkre, mintegy provokálják őket, már-már atrocitásnak teszik ki.  Bizonygatják ezúttal, hogy valami jóra, valami szépre készülnek, de a színjáték fele táján járva már láttuk, hogy a szereplők korántsem mindig kesztyűs kézzel bántak egymással.  Valóban megússza a publikum?  Igen, semmilyen kellemetlenség nem éri most a vállalkozókat a Nemzeti Színházban, ahol a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukcióban mutatta be előadását a vendéglátó teátrummal (ahogy tette, illetve még teszi a Schauspielhaus Grazban, a Staatstheater Mainzban, nemkülönben a Centraltheater Leipzigben, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Fondazione Teatro Due Parmában). 

Social Error – Szputnyik Hajózási Társaság, Nemzeti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A lelkes „standing ovation” egyik sarokpontja az előadásnak. Lappang benne kis büszkeség, de megkönnyebbülés is, senkit nem aláztak meg, nem tettek nevetségessé. Látszatra semmi különös nem történt, dramaturgiai szemszögből akár nélkülözhető is volna. De szembeszökőn mutatja azt a mentalitást, amelyet e társulat és vezetőjük, rendezőjük, Bodó Viktor képvisel. 

A téma – úgymond – sötét, amelyet körüljárnak. Mintha semmi sem működne, ami az ember javára, boldogulására, boldogságára szolgálna. Annál inkább burjánzik mindaz, ami reménytelenséget, szenvedést, nyomort, nem utolsósorban erőszakot szül. A tárgy komorságának ellenére a játék világos, könnyed, humor- és szellemdús. Nem leverő, inkább felemelő, mert azt tanúsítja, hogy legalább a felismerés, az éleslátás, az ítélkezés birtokában lehetünk. A produkció „társadalmi túlélőshow”-ként határozza meg magát. Szerencsére, ez csupán eligazítás arról, hogy ne várjunk hagyományos, realista gyökerű színházat. (Nem esik abba a csapdába, amelybe az elektronikus média preferálta műfajokat pellengérre állító színimunkák tévednek. Hogy a karikírozás jelszavával pontosan ugyanahhoz a gagyi eszköztárhoz nyúlnak, amelytől a jóízlés viszolyog. S így ráadásul szaporítják azt a közönségréteget, amelyik csak a „show” kedvéért teszi be a lábát színházba.) Az ajánlók „stratégiai társasjátékokat” is emlegetnek, mint e színjáték formai eredőit. Maradjunk annyiban: a Social Error társasjáték, pontosabban szólva: társas játék.

Tizenhárman játsszák. Tízen vannak a Szputnyik társulatából. Hárman  szegődtek hozzájuk a Nemzeti Színházból, bár az előzetes híradások öt vendéget ígértek. Talán a két távolmaradott lett volna a tizenegyes és a tizenkettes, ami hiányzik a többiek hátán viselt számsorból. Megmosolyogtat a hiátus a lajstromban, de kevéssé derűs asszociációkra is sarkall. Meglehet, hogy a numerusokkal jelzett, egyenöltözetű egyedekhez csatlakozókból ketten nem bírták a „kiképzést”, egyszer csak feladták, elmenekültek, vagy eltávolították, netán likvidálták őket, mint a közösségből kirívókat. Hiszen a következőkben láthatni, milyen szélsőséges helyzetek várnak a csoportra, munkahelyi környezetben egymás feljelentgetése csakúgy, mint militáns szituációban golyó általi kivégzés. De mindez úgy elevenedik meg, mintha afféle csapatépítő tréningen vennének részt. Utálatos dresszúrán, amihez tetejében jó képet tanácsos vágni. Amit elszenvednek, végül is nem vérre megy. Míg a néző már-már úgy érezheti magát a zsöllyében, mint a megszeppent gyerek, akit a szülője nyugtatgat: ez csak játék, ne félj! Persze, mégis tudjuk, van bőven mitől félni…

Nemcsak a nevüket vesztették el azok, akiket a Rend, az Állam – ha úgy tetszik, George Orwell nyomán –, a Nagy Testvér dirigál. Nem beszélgetnek többé, amint „besorozzák” őket. Nincsenek dialógusok, még komplett mondatok is ritkán. Inkább csak egy-egy szavuk akad. Leginkább hangjaik vannak, amelyek a közös feladatok, szituációs gyakorlatok ritmusához igazodnak, legyen az szexuális aktus, ütlegelés, tánc, bármi. A színészek teendőjét zömmel azok a sorjázó együttes kompozíciók teszik ki, amelyek történelmi múlt időket, távolabbi és közelebbi, külhoni és itthoni múltat idéznek, nemkülönben tüntetések, menekülttáborok, háborúságok jelen idejét, az emberélet kényszerű evidenciáit. Ezek a kollektív mozgásképletek mintegy tematikus tételekként következnek egymásra. Igényesen bonyolultak, nem feltétlenül egyszerre végzett lépések, taglejtések jellemzik, hanem éppen az eltérésekkel lepnek meg, az alapmagatartások ütemet tartó, de ritmikájukban személyenként egyedi variációival, amelyeket magas színvonalon hoznak egységbe. Ami dicséri a társulat műhelymunkáját, elkötelezettségét. 

Ebben a produkcióban a közös teljesítmény „felülírja” az egyéni csillogást, jóllehet a Szputnyik társulatában olyanok is vannak, akik vezető színészei voltak legjelesebb színházainknak, mint Hámori Gabriella az Örkénynek, Hajduk Károly a Katonának, de ők sem engednek meg többet maguknak, mint a többiek, Fábián Gábor, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Kurta Niké, Lajos András, Pető Kata, Szabó Zoltán. Nem formálnak jellemet, karaktert, éppen csak hagyják alkalmas pillanatokban átsejleni a személyiségüket. Három vendégüknek, mint olyanoknak, akiket a színjátékbeli csapat nem kebelezett még be, jut az a lehetőség, hogy valamelyest típust is felvázoljanak, Bánfalvi Eszter az alkalmazkodót, Makranczi Zalán a húzódozót, Hevér Gábor – a kifejezésmód kereteit végsőkig feszegetve – a különállásához lehetőségig ragaszkodó kisembert.     

Műgonddal kimunkált az összjáték, minden esetlegességet nélkülöz. Ha nem így volna, akár „happeningnek” is nézhetnénk. Hiszen nem övezik nyomatékos színházi hatások a pólós, overallos csapatot, amely – Balázs Juli terve szerint – „üres térben” kapott helyet. Jó darabig inkább effektek adják a hangkulisszát, majd egyszer csak – Keresztes Gábor szerezte – kemény zenére váltanak. Sokáig a hátsó színpadon várakoztak sorukra a hangszerek, amelyeket zömmel a játszók szólaltatnak meg, mint afféle mindenre kész „performerek”. Majd ismét magukra hagyják a gitárokat, ütősöket, fúvósokat, mintegy végezve a „zenés blokkal”. A színjáték rétegei gyakorta mellérendelten következnek egymásra. Csak a jókora kivetítőn látottak töltenek be összetettebb szerepet. Hol archív felvételekkel datálják, helyrajzilag is pontosítják a történteket, hol óriásira nagyítják a színészek mimikáját, ahogy kézikamera pásztázza őket. Hol pedig – s nem utolsósorban – szinte e vásznon sejthetjük az államhatalom jelenlétét, a diktatúrát, az önkényt, amely megfigyeli tetteinket, megszabja lehetőségeinket. Mindaddig, amíg el nem hangzik: The End. Ami robbanás zajába fullad. 

A Szputnyik Hajózási Társaság egyedüli független társulatként képviseli Magyarországot a hovatovább negyedszázada alapított Európai Színházak Uniójában (Union des Théâtres de l’Europe), amely tizenegy ország tizenkilenc színházát tömöríti. Idén lett tagja e szervezetnek, amelynek felkérésére született a Social Error. Ha nem volna szakmai berkekben köztudomású ez a tény, nemkülönben az, hogy Bodó Viktor rendezései megállták helyüket már Berlin, Graz, Köln, Mainz közönsége előtt is, akkor is úgy éreztük volna magunkat az „ország első színházának” zsöllyéiben, mintha egy nemzetközi mustra előadását hozták volna el mihozzánk. Más stílus, más ízlés, más tájékozódás. Európai.

 BOGÁCSI ERZSÉBET