Elõhang

Akik hozzászólóként részt vettek az idei POSZT-on megrendezett beszélgetésen, mely azt volt hivatott "eldönteni", vajon kell-e nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon, a vita hevében sajnálatos módon szinte kivétel nélkül megfeledkeztek néhány, eddig sem titokban tartott tényrõl. Például arról, hogy Szegeden már másfél évtizede (!) rendeznek nemzetközi alternatív színházi találkozót, s az utóbbi három évben versennyel egybekötött szemlét is, melyhez szakmai programok egyre gazdagodó sorozata csatlakozik (utóbbiak elidegeníthetetlen és jelentékeny részei egy magát komolyan vevõ fesztiválnak).

Ha az említett beszélgetésen nem szólal fel a Gyulai Várszínház vezetője, Gedeon József, bejelentve, hogy Gyulán idén nyáron első alkalommal rendeznek nemzetközi Shakespeare-fesztivált, melyen Vidnyánszky Attila, Bocsárdi László, Silviu Purcărete vagy Oskaras Koršunovas előadásait tekintheti meg a nagyérdemű, talán ez az információ is elsikkad. Szerencsére nem így történt: az általam látott négy előadáson a legkülönbözőbb fórumokon (részben tán jogosan) bűnös érdektelenséggel vádolt hazai szakma igen szép számban képviseltette magát. Felhőtlen ünneplésre mégsem lehet ok, mivel a már említett, kiemelkedő fontosságú színházcsinálók (vagy ha reklámcélokat is figyelembe veszünk: nemzetközi sztárok) bizony nem vonzottak tömegeket - a nézőtér estéről estére félig, ha megtelt... Magam nem lévén közönségszervező, költői a kérdés: nem luxus-e (jó)néhány érdeklődő kritikus, rendező, színházi ember kedvéért több ezer kilométerről ideutaztatni mégoly remek előadásokat is? A választ egy remélhetőleg az évek során meggyökeresedő, színvonalas Shakespeare-fesztivál fogja megadni. Mert aligha kell bizonygatni, hogy Shakespeare önmagában kitűnő választás, s jó esély van arra is, hogy a szervezők - megfelelő anyagi és szakmai muníció birtokában - évről évre megtalálják világszerte (de "legalább" [Közép-Kelet-]Európában) az idevaló produkciókat. S ne felejtsük el azt sem, hogy a Shakespeare-fesztivál nem csak konkrétan az avoni hattyúról szól: korának udvari kultúráját, gasztronómiáját is megismerhettük, ha júliusban Gyulára látogattunk - írásom Jan Kott-tól elorozott címe így nyer teljes értelmet.

Tükrök és tükröződések

Mindvégig megmarad az első benyomás a Craiovai Nemzeti Színház Silviu Purcărete rendezte Vízkereszt-előadását nézve: nosztalgikus visszaemlékezést, szordínósra csillapított múltidézést látunk. A porosodó múzeumi tárlókba, a bölcsészkarok felújításnak még áldozatul nem esett, elhagyott folyosóin látható üvegfalú könyvszekrényekbe újonnan bekerülő tárgyak és emberek is azonnal nemes patinát kapnak. Ebben a közegben nem is lehet más választásuk.

A nemi identitásokról felkavaró igazságokat kimondó, kétértelmű rébuszokban gondolkodó Vízkereszt éppen ezért nem komédia Purcărete színpadán. A komikus elemek (különösen Sir Toby Belch és Sir Andrew Aguecheek jeleneteiben, valamint Malvolio megleckéztetésének kapcsán) filozofikus mélységeket nem nélkülöző vásári mulattatásba csapnak át: a Bahtyin és mások elemezte karneváli hangulat kézzel tapinthatóvá lesz. A (társadalmi rangban) fent lévők így kerülnek lentre egy szabott időre (l. a ládába zárt Malvoliót), bár Purcărete ezt a rendetlen rendet is megbolygatja, amikor Olivia intendánsának fémes csillogású ládáját jóval a színpad fölé húzatja fel. A film hőskorának klasszikussá érett gegjei kelnek életre a jól láthatóan művi hasra esésekben és fenékbe rúgásokban (amelyeket zeneszerszámokkal "kísér le" a többi szereplő).
A lengyel Shakespeare-értő, Jan Kott beszél arról könyvében, hogy a

Vízkeresztben (meg mellette különösen a Szentivánéji álomban) csak úgy hemzsegnek a Shakespeare által egyébként sem megvetett két- és többértelműségek. A "senki sem az, aminek látszik" bevett színpadi fogása itt végeérhetetlen szerepcserékben, újabb és újabb váratlan csavarokban tobzódik. "A bonyodalom csak ürügy; a téma az álöltözetbe búvás." Kott frappáns megjegyzésének színpadra átültetett változata elevenedik meg a szemünk előtt a gyulai sportcsarnok színházi térnek csak nagy jóindulattal nevezhető tornatermében. A sokszor terjengős, túlbonyolított, egymásra mégis rés nélkül épülő jelenetek végeláthatatlan sorozatából felépülő művet kétszer alig egy órában adja elő a román társulat. Mégsem lehet hiányérzetünk (a kézhez kapott, kimerítő szinopszis részben kárpótol az elmaradt szinkronfordításért), minden csavar a helyén van. Nemigen marad(hat) ki jelenet, a rendező láthatólag élvezni akarja a számtalan apró részletből összeálló panorámakép nyújtotta lehetőségeket.

Purcărete színpadán jórészt a Craiovai Nemzeti Színház könyvtárából származó, egykori tartalmuktól megfosztott szekrények és hosszú, masszív faasztalok állnak (melyik hazai színháznak van könyvtára?). A könyvtár nem csak a tudás szentélye, múzeummá lényegülve a múlt emlékeinek kimeríthetetlen tárháza, mely jellegéből adódóan fontosabbnak kell tartsa az egykori értékek megőrzését, mint az ismeretlen jövő felé való lelkes nyitást. A keskeny ajtókkal és áttetsző üvegablakokkal felszerelt könyvtári berendezés könnyedén megjelenít bármilyen helyszínt palotától egészen a tengerpartig. A darabban igen hangsúlyos a nézés és a leskelődés: a szekrényüvegre tapadó eltorzult, groteszk arcok egyszerre keltik a közeli jelenlét és az áthidalhatatlan távolság képzetét (Magyarországon Zsótér Sándornál látni az [ablak]üveg hasonlóan sokszínű alkalmazását). Néha mintha fotóalbumot lapozgatnánk: a színtelen felület mögé beszorított sorsok nem tudnak kiszabadulni börtönükből, csak ideiglenesen. (S ha mégis, akkor sem megy könnyen a kétdimenziós létbe való visszasüllyedés: Orsino herceget többször egyenesen át kell tuszkolni a szűkre szabott szekrényajtón.)

A játékteret jobbról óriási tükörfal zárja (megint csak a nézés, az illúzió, a tükörben megjelenő kép mássága - ezzel Olivia kapcsán többször játszik is a rendező), balról lámpák, s alattuk ruhák, báli jelmezek hosszú sora, melyek a várakozás ellenére persze nem jutnak mind szerephez az este folyamán (díszlet asszisztens: Gabriel Manescu). A Vízkeresztben az átöltözés, a belőle következő átváltozás, a nem- és ruhacsere egytől egyig központi témák. A második felvonásban (ál?)díszletmunkások csempészik ki a színpadról Violát, s hagyják ott helyette fivérét, a rá megszólalásig hasonló Sebastiant. Így kanyarodunk vissza a már említett farsangi-karneváli hangulathoz. A díszlet szemet nyugtató átláthatósága és az egyes alkotóelemek látszólagos összevisszasága pontosan leképezi a felszínen uralkodó rend (ránézésre mindenkiről egyértelműen eldönthető, férfi-e vagy nő) és a mögöttes, sokszor kaotikus viszonyok egymásnak feszülő ellentétét (Viola esetében nő játszik egy olyan nőt, aki férfinak álcázza magát; fivérét, Sebastiant szintén nő alakítja). Akár véletlen is lehet, én mégis jelentésesnek gondolom, hogy az éles reflektorokkal megvilágított ablaküvegekről a szemünket bántó fénysugarak rendre hunyorgásra késztetnek: látszólagos kívülállóként mi magunk sem láthatunk itt tisztán, így leszünk részesei a játéknak.

Farsangot említettem, de nem felszabadult, hangoskodó örömről van szó: mintha inkább egy kiadós mulatság végéhez közelednénk. A zongoránál ülő Ion Butnaru élőzenéje (zeneszerző: Vasile Sirli) mindenképpen meghatározó a melankolikus atmoszféra, a pasztellszínű árnyalatok precíz megteremtésében. A párok már megfáradtak a táncban, a hangulat is rég túl van már a csúcsponton, de annyi frissesség és kurázsi még maradt a nagy játék szereplőiben (hisz idővel már mind szerepet játszanak), hogy akár otromba módon megtréfálják azt, akit csak lehet (a rettegő Sir Andrew-t párbajra kényszerítik Viola-Cesarióval), s aki megérdemli (az önhitt és úrhatnám Malvoliót).

A szerepfelfogásokat illetően Purcărete legmerészebb újítása talán Orsino esete: Valer Dellakeza megtermett, szándékosan előnytelen jelmezében már-már ormótlan jelenség, nem épp a nők bálványa. A viszonzatlan szerelem depresszióssá tette, talán ezért szokott rá a fagylaltra is. Ahogy ő erémi magányába, úgy imádottja, Olivia saját gyászába szerelmes: emlékezetes Cerasela Iosifescu jelenete, amelyben óriási fekete lepelbe burkolja önmagát, a halál nevetségességig groteszk szobrává avatva saját testét. Persze a kacérság a gyász ellenére is jelenvaló: Violát meghódítandó a megfelelő pillanatban villámgyorsan lekerülnek a törékeny testet takaró sötét holmik... A filigrán alkatú, a se fiú, se lány kategóriát illúziókeltően megjeleníteni képes Viola/Cesario (Romanita Ionescu) szíve persze Orsinóért dobog, aki tudomást sem vesz a lányról (bár pajzán utalást láthatunk arra is, hogy talán nem lenne egészen ellenére a "fiúval" létesíthető kapcsolat). Az Oliviáért titkon rajongó Malvoliót alakító Constantin Cicort nagyszerű komikus, aki a karót nyelt hivatalnoktól az imádott hölgyért lihegő házi kedvencig a szereplő minden jellemvonását pontosan hozza. Mint említettem, Viola fivérét, Sebastiant Purcăreténél szintén színésznő játssza: Iulia Lazar újabb kellemes meglepetés.

A visszafogott, érzékenyen komponált előadás különösen szép zárlatot kap: Sebastian barátja, Antonio kivételével minden szereplő menyasszonyi ruhát ölt, hogy örömtánccal ünnepeljen e bizarr világban.

Kínos közjáték

Másként nem minősíthetem a Várszínpadon megtartott, A Globe udvari bolondja című "színielőadást". A helyszín autentikusabb tán nem is lehetne, a színészi (és attól tartok, az udvari bolond megtisztelő címhez szükséges) kvalitások azonban jócskán hibáznak - John Ballanger kezdetleges, kiforratlannak sem igen nevezhető bohóctréfáival, rendre elrontott artistaszámaival korántsem győz meg képességeiről. Ahogy két zenésztársa, Sharon Lindoe és James Bisgood teljesítménye sem szívet derítő: míg egyikük a földre elhelyezett papírlapról puskázza a dalok szövegét, a másik enyhén hamiskás énekszóval igyekszik szórakoztatni az amúgy sem túl lelkes közönséget. A produkciónak természetesen megvan a maga helye: családi kikapcsolódásnak, délutáni programnak ideális, de kérdéses, milyen jogon szerepel "főműsoridőben", a borsos jegyárról már nem is beszélve. Még szerencse, hogy nem ez a produkció esett gyulai látogatásom utolsó napjára...

A megtalált nyelv

A litván Oskaras Koršunovas Szentivánéji álom-előadása kivételes színházi esemény. Egyszerűsége, kifogyhatatlan ötletessége, vaskost líraival váltogató szellemessége, a játszók megingathatatlan profizmusa mellett számomra a legfontosabb jegy a használt színpadi nyelv tökéletesen egységes mivolta. Koršunovas mintha szűz szemmel olvasná a kötelező repertoárdarabot: nem egyszerűen lehántja róla a fölösnek ítélt, megszakadó történetszálakat, vagy gondosan kigyomlálja az egységes koncepciót zavaró elemeket. Természetesen elfelejti a semmire sem kötelező befogadástörténetet, így aztán a színpadon csupán közel húsz, szerelőruhába bújtatott fiatalt látunk, akik egy-egy ember nagyságú deszkalappal a kezükben pontosan jelenítik meg az athéni erdőt, a palotát vagy a tündérek birodalmát, meg vagy tucatnyi más helyszínt.

A manapság divatos színpadi minimalizmus a hangsúlyt gyakran a veretes szövegre helyezi az akciók helyett, így nyitva meglepő, újszerű utakat egy túl jól ismert klasszikushoz. Koršunovasnál nem erről van szó: Shakespeare ötfelvonásos vígjátékát egy részben, két órában látjuk - végigloholunk-végigrobogunk a cselekményen a rendező mindent elsodró tempójában. És persze mindezt litvánul: amennyire hiányoltam néha a fordítást a Purcărete-előadás esetében, itt annyira fölösleges és zavaró volt a felirat (a közönség nagy része, gondolom, hozzám hasonlóan, nem is követte pár perc után). Mert a leglényegesebb itt a mozgás, a gesztusok, a hangok, a fények, a falapokkal precízen megjeleníthető környezet. A verbalitást a váratlan gazdagságú testi kifejezések szorítják háttérbe.

Az álmot tematizáló szüzsétől közvetlen úton jutunk el a fantázia hatalmáig: a néző képzelőerejébe vetett maximális bizalom mozgatja a játékot. A mindenkori színház épp erről kell, hogy szóljon: az átváltoz(tat)ásról, a megszokott, épp ezért már számunkra láthatatlan eszközök jelentésessé lényegítéséről. A tárgyak eredeti jelentése (a deszka ilyen szempontból is telitalálat: végtelen egyszerűsége miatt nem egykönnyen lehet hozzákapcsolni bármilyen egyértelmű megfelelést) azonnal elvész, viszont játszi könnyedséggel változnak jelmezzé (a szerelők egyenruhája fölé helyezett újabb uniformissá), helyszínekké (fává, fallá, folyóvá), használati eszközzé (ággyá, tükörré). A szerepek a játék üteme szerint felcserélhetők, váltogathatók: a színlapon három Titánia szerepel, Zuboly és Heléna szerepében is ketten láthatók.

Óhatatlan és elkerülhetetlen, hogy az ilyetén eszközhasználat ismétlésekhez vezet. Ez azonban nem következetlenség, hanem erény: a gyakori ismétlések szükségszerűek a színpadi nyelv bonthatatlan egysége miatt. A színház ősi, rituális funkciójának felidézése a repetíció révén is tetten érhető. A puritán egyszerűség meglepő módon újabb és újabb ötletek alapja lesz anélkül, hogy öncélú ötletparádét látnánk. Ennek köszönhető, hogy az előadás két órája mintha egy pillanat alatt elrepülne...

Utószó helyett

Összegzést (ítéletet?) mondani egy frissiben induló fesztiválról lehetetlen és fölösleges is. A rendezvény természetesen küzd azokkal a hétköznapi gondokkal, amelyek már nevet és rangot szerzett programok esetében is rendszeresen felmerülnek. Ugyanakkor a Gyulai Várszínház bebizonyította, hogy "csupán" tenni akarás és bátorság szükséges ahhoz, ha európai léptékben is mérhető színházi kultúrát akarunk megjeleníteni Magyarországon. Ilyen értelemben máris példaértékű a vállalkozás, s mint ilyen, támogatásra és jóindulatra feltétlenül szüksége van. Azt hiszem, a hálás szakmán nem múlik, más döntéshozókon bizonyára igen. Nekik is csak egy dolgot tanácsolhatok: egy év múlva találkozzunk Gyulán!

JÁSZAY TAMÁS