...Hogy kirõl? Vidnyánszky Attila és csapata szerint sem csak Dr. Bubóról - errõl vallottak a nyár közepén, a Gyulán megrendezett nemzetközi Shakespeare-fesztiválon. Amely fesztiválon színi elõadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket, tudományos elõadásokat, filmvetítéseket, zenei programokat láthattunk, hallhattunk.

Gyula városa ideális fesztiválváros, várszínháza pedig kivételes adottságokkal rendelkezik. Nemcsak ódon, korhangulatot megidéző várfalak adnak otthont a színháznak, de tőlük szinte karnyújtásnyira ott a csónakázó tó is, amelyen szintén található egy színpad, sőt, még a várárok is alkalmas arra, hogy befogadjon egy-egy színházi előadást. Vidnyánszky Attila teljes mértékben ki is aknázza ezeket az adottságokat, és színházával létrehoz egy terében, tartalmában és tartamában nagyszabású multielőadást. Merthogy négy helyszíne is van legújabb rendezésének; Shakespeare életművét öleli fel (a Shakespeare "összes" rövidítve mintájára), és több mint három és fél óra hosszáig tart. S bár nem minden részletében sikerült és fajsúlyos (vannak gyengébb, kevésbé eredeti s túljátszott részei), egészében mégis olyan felszabadult életörömöt, féktelen játékosságot és erőt sugároz, aminek nemigen lehet ellenállni. (Ahogy máskor sem, rendezzen akár Tótékat, vagy Godot-t)

Vidnyánszky rendezéseinek egyik sajátja a közösségi öröm hiteles megjelenítése és átadása. (Így nemcsak Shakespeare figuráit, de szellemiségét is megidézi az előadás, amelynek kerete egy tárgyalás, ahol Shakespeare tehetségét és műveit veszik górcső alá.) Igazi posztmodern előadás kerekedett Gyulán, annak minden kellékével, játékosságával és szabadságával. Intertextualitás, szereplővándorlás (ismert Shakespeare-hősök olykor átvándorolnak egyik drámából a másikba, ahogy mi is egyik helyszínről a másikra), irónia, eltartás, kiszólások, kikacsintások, önreflexió (a saját előadásra és a körülményekre stb.), a nézőkkel való diskurzus mind-mind megtalálható a Verebes Ernő írta és Vidnyánszky Attila rendezte játékban. A szerepek, figurák is, Pirandellót idézően, önálló életre kelnek, olykor fel is lázadnak: más szövegét mondják, mint például Lady Macbeth (a most is intellektuálisan játszó Pálfy Kata alakításában), akinek jobban tetszik III. Richárd monológja, vagy Dulcinea (Szűcs Nelli), aki időről időre berohan, és a helyét, a szerepét keresi. De a vásári komédiák hangulata is megidéződik a kinti színpad mellett hátul, a tűz körül színrelépésre váró, bográcsgulyást kavargató színészekkel és hatalmas sátruk látványával. Igazi commedia dell’arte játék ez, rögtönzésekkel, nézőcimborálással, kikiáltókkal, akik közül az egyik például "rendbontón" rendre Gyulát élteti.
A különféle shakespeare-i történetmozaikok, cselekményszálak, Shakespeare-motívumok s -figurák, drámaidézetek, szonettrészletek pedig az előadás végére egyetlen hatalmas vidám és színes koszorúvá szövődnek Shakespeare képzeletbeli szobra előtt.

A helyszínek révén is négy részre tagolódó előadás első része a prológ, amelyben a kikiáltók tudtunkra adják, hogy egy tárgyalás részesei leszünk az elkövetkező órákban, ahol is Tolsztoj lesz az ügyész, Cervantes az ügyvéd (ekképp Cervantes két meghatározó alapfigurája, Don Quijote és Dulcinea is be-betéved időnként a Shakespeare-hősök közé), a vádlott pedig nem más lesz, mint maga Shakespeare.

Az első, legalábbis nekem első részben (merthogy e rövid előjáték után két csoportra osztják és két külön helyszínre terelik a nagyérdeműt, ami némiképp meg is bolygatja, fel is élénkíti a nézősereget, mert miközben mi bent ülünk a várfalaktól körülbástyázott nézőtéren, kintről hangos kacagás és dáridó hallatszik. Vajon mi történhet odakint?...) két gyilkossá kényszerült emblematikus Shakespeare-hős párhuzamos történetét látjuk. A tisztább, romlatlanabb páros, Hamlet és Ophelia fehérben, a romlottabb Macbethék feketében. A két férfi késeket dobál, céltalanul, tétovázva, mintegy elodázva a végső döfést. Szokásos könnyedségével, játékosságával Nagy Ervin most is remek; ahogy például Claudius (Nemcsák Károly) gesztusait utánozza, ironizálja, az mindennél többet elárul. Kamarás Iván a Ruszt József által kijelölt s (véleményem szerint) számára egyelőre egyetlen igazán termékeny utat követi most is, s igencsak jól áll neki ez a fajta cinikus, önironikus póz.

Az "előadásnegyed" néhány eredeti, emlékezetes jelenettel, újfajta értelmezéssel gazdagítja a Shakespeare-adaptációk tárházát: Hamlet atyjának szelleme cseppet sem patetikus vagy misztikus - gnóm törpeként/bohócként jelenik meg előttünk, aki görcsösen fia nyakába kapaszkodva, csimpaszkodva fojtogatja azt, Hamlet pedig hiába próbálja lerázni, nem tud megszabadulni tőle; Ophelia helyére is egyszer csak egy kislány kerül, amikor Hamlet a holttestét karjaiba veszi - halálában lelepleződik, "színt vall" ártatlansága, tudatlansága. Az előadás legironikusabb s egyben egyik legkifejezőbb képe Claudius és Hamlet párbaja, amit óriási pelenkában/szumós gatyában vív a két "halhatatlan" hős, miközben hátulról ráncigálják, tartják, húzzák vissza őket, s végül már az egész "(udvar)nép" felsorakozik mögéjük, jelezvén, hány ember életére van kihatása a vezetők csatározásának. A királyt és Hamletet zsinór köti össze a néppel, de már nem tudni, ki kit rángat: ők-e a népet, vagy a népen keresztül egy még nagyobb hatalom őket, hadakozásuk mindenesetre ettől még groteszkebb. Vidnyánszky élet- és csapatpárti, a közösséget szétromboló értelmetlen gyűlölködést, vérontást gúnyolva leplezi le.

Szép és kifejező a koreográfia is, Hamleték duettje például, amelyben Hamlet hol ellöki, hol visszahúzza/rántja Opheliát, vagy Macbethék álszent, cinikus udvari tánca, Macbeth őrületét kifejező, meztelen felsőtesttel előadott késtánca pedig egyszerre ironikus és lírai. A második "csapás"-ban, ahogy maguk az alkotók nevezik az előadás részeit, Romeo és Júlia zanzásított történetét követhetjük nyomon egy felettébb jó kedélyű, vérbő szcénában, Hamlet és Macbethék átvonulásaival a színen, valamint Hamlet sírásóival. Itt egy szerepet többen is játszanak, egy monológot többen is elmondanak, így történik, hogy Romeo és Júlia történetét, szerelmét három generáció kelti életre - színre lép egy gyermekkorú pár, egy a konvencióknak, szerzői előírásoknak megfelelő, és egy korosabb (Blaskó Péter és Takács Katalin személyében). A szerelem örök és életkortól független - hirdetik mindnyájan. Vidnyánszkyéknál ugyanakkor a gyerekpár szerepeltetése a domináns (Jeles András Madách-adaptációját is beidézve ezzel), így ártatlanabbá, egyúttal groteszkebbé válik a történet. Néhol két férfi vállára veszi a két gyereket, és parodizálva, grimaszolva utánozni, kommentálni kezdi őket. (Persze a gyermek Júliából is több sorakozik a kis Romeo körül.) Az erkélyjelenet is groteszk, hiszen a vártoronyból kinéző Júliát több mint tíz méter választja el szerelmétől, a távolság így közöttük áthidalhatatlan, s még a banálisan egymáshoz erősített lepedők sora sem segít. A fúvóshangszer-tisztogatási jelenet pedig Shakespeare-hez méltóan, játékosan obszcén.

Sok minden ironikus idézőjelbe kerül, "degradálódik" tehát, így például a Hamlet-monológ is kiszámoló mondókává súlytalanodik a rendezői posztért folytatott versengésben s egyre pattogóbban, pergőbben szólal meg; a Júliák is fekve mondják el monológjukat. A halálhozó vívás uborkával zajlik, a tömegverekedés pedig féktelen dinnyecsatába torkollik.

A nagy jókedv ellenére azonban a történet végére mégiscsak mindenkit elnyel a sír. (Igaz, ez is félig-meddig játékosan történik.)

A harmadik "csapás"-t a Tószínpadon, egy temetőkertben követhetjük nyomon - itt találkozik újra a két részre szakadt nézősereg is -, a keresztfákon a Shakespeare-hősök nevei, mögéjük sorakoznak majd fel maguk a szereplők, azaz a szerepeket játszó színészek, jelezvén, hogy bár a hősök és alkotójuk holtak, az őket alakító színészek által minduntalan újraelevenednek, immár több mint négyszáz éve. Így válnak halhatatlanná és örökké.

Nem véletlen hát, hogy az árnyékkal való játék e részben még intenzívebben jelenik meg. A gyermekien örülni, rácsodálkozni tudó Blaskó Péter együgyű, tiszta lelkű Don Quijotéja már az előző részben is rögtön játszani kezd a fény-árnyék adta méretkülönbségekkel, amikor észreveszi, hogy árnyéka egyszer csak óriásivá nőtt a várfalon. Ám most valóságos árnyjátékot látunk - a színészek gyermeki fantáziával és kötetlenséggel játszanak saját óriás árnyékaikkal, így ez árnyékvilágban még olyasmi is előfordulhat, ami a valóságban sohasem (várfalakat ugrálnak át például könnyedén). Árnyékvilág és valóság, holtak birodalma és élet, szerep és szerepjátszó összeér - s ez csakis itt történhet meg, ebben a közegben, amit úgy hívunk, hogy Színház.

Végül Prospero, alias Shakespeare (Takács Katalin) varázsbirodalmától búcsúzva mégis eltöri pálcáját, és arra is fény derül, hogy az igazi bírák e tárgyaláson valójában mi magunk, nézők vagyunk. (Ítél majd az utókor!)
Innentől azután elszabadul a jókedv. Az előadás igazi örömünneppé válik. Hirtelen szökőár kerekedik, ami alatt örömittasan (és némi vacogással) futnak át, mártóznak meg benne a színészek - így nem csak átvitt értelemben, a szerepekben lubickolhatnak.

Látványában is gyönyörűen megkomponált ez a rész, vízzel körülölelt szigetecske (’"Prospero szigete"), rajta számtalan szépen megvilágított sírkereszt kísérteties fényben, a mögéjük felsorakozó Shakespeare-figurák, majd a vízáradat - mindez szemet is gyönyörködtető.

A legszínesebb, legrejtélyesebb figura az előadásban mindenképpen Takács Kataliné. A frakkos konferanszié/kikiáltó/ügyész a legmagátólértetődőbben lényegül át egy pillanat alatt Hamlet anyjává, majd Prosperóvá, végül magává Shakespeare-ré.

Sajnos az előadások napján az időjárás nem volt kegyes, a színészek (és a nézők) mégis hősiesen tűrték a mostoha körülményeket, s töretlen lelkesedéssel ünnepeltek. Ünnepelték Shakespeare-t, és általa magát a színházat, a színjátszást.

MARIK NOÉMI