2005. május 14. Úton
Közvetlenül pünkösd elõtt indulok Erdélybe. A vonaton rengeteg idõm van arra, hogy nosztalgiázzak a holnap kezdõdõ nemzetközi találkozó eddigi történetén. Elvégre Cristian Ioan immár tizedik alkalommal szervezi meg a "látványszínházi" fesztivált.
Először 1992-ben, Szatmárnémetiben, ahol a jelenlegi marosvásárhelyi direktor akkor az Északi Színház román tagozatát vezette. Nem sokkal azelőtt halt meg az édesanyám, úgyhogy jólesett a meghívás, a bensőséges hangulat, a szellemes román szakemberekkel való jóízű beszélgetések, a többségében dicsérhető előadások. Első évben a legnagyobb sikert - mint az idő tájt mindenütt - a Tompa Gábor rendezte kolozsvári A kopasz énekesnő aratta. A következő esztendőben itt láthattam először Silviu Purcărete fel- és megrázó erejű "kegyetlen színházát", a Decameron 645-öt. 1995-ből a frissen diplomázott bukaresti Nona Ciobanu A három narancs szerelmese című, már-már "zamatos" vizsgarendezése és Alexander Hausvater A cigányok című tarka produkciója maradt számomra emlékezetes.
Amikor tizenhárom éve Cristian Ioan kitalálta, hogy a színházi fesztiválokban dúsgazdag Romániát egy újabbal gyarapítja, két jellemző vonást tartott szem előtt. Az egyiket a rendezvény neve sugallja: "Teatru - Imagine", amit magyarra eléggé leegyszerűsítve fordítottak "látványszínházinak", merthogy az "imagine" szó (miként a mi nyelvünkön a "színház") sokkal több értelmű. Az összes lehetséges kép benne foglaltatik: a valóságos és a fantázia szülte, látvány és látomás, a reális és a tükörkép, a jel, illetve jelkép, továbbá ezek minden elsődleges és mögöttes jelentése, vagyis a színházra magára és különösen a román színművészetre jellemző plasztikus kifejezésmód valamennyi elképzelhető fajtája. A másik jellegzetesség pedig az, hogy az alapító direktor vállaltan egymaga választja ki a meghívott produkciókat, vagyis nem csupán a versenyelőadások, de közvetve az ő ízlése is megmérettetik a zsűri és a közönség előtt.
Sok évvel később a szatmári fesztiváligazgatót kinevezték a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház élére. Rövidesen átköltözött a rendezvény is. Most oda igyekszem...
A magyar társulat irodalmi titkára, Kiss Éva Evelyn fogad az állomáson, Cristian Ioan pedig a "Villa Monicá"-nál, ami ugyanolyan közel van a színházhoz, mint annak idején a szatmári szálloda volt. A panzió tulajdonosnője Hunyásznak, azaz a korán eltávozott ragyogó színésznek, Hunyadi Lászlónak volt gyerekkori játszótársa. Másnap már pünkösdi rózsák illatoznak a szobámban. Hamarosan összefutok a román kulturális minisztérium egyik végtelenül kedves főtanácsosával, Oana Popescuval, akivel a legelső fesztivál óta ismerjük egymást.
A régi bensőséges hangulat mit sem változott.
Május 15. Nyitónapon
Úgy emlékszem, a hivatalos fesztiválmegnyitó előtti délután általában Szatmáron is a magyar együttes játszott, nincs ez másképp Vásárhelyen sem. Műsoron a Tompa Miklós Társulat legújabb előadása: a Cseresznyéskert. Andreea Vulpe Csehov-víziója - mint eddig mindig - most is borzolja a konzervatívabb ízlésű magyar nézők idegeit. A stúdióközönség egy részének tartózkodását még az az angol házaspár is észreveszi, akik véletlenül tévedtek ide és váltottak jegyet az előadásra; s bár egy árva szót sem értenek a szövegből - sőt, a szünetben tőlem tudják meg azt is, hogy milyen darabot látnak -, az intenzív képek és játék alapján pontosan megérzik a számukra minden tekintetben idegen színpadi mű lényegét, ami nekik viszont tetszik.
A fiatal román rendezőnő a Cseresznyéskert szereplőiben a mai "szellemi arisztokrácia" azon rétegét fedezte fel, amely - a műsorfüzet szerint - "hősiesen helytáll a pénz által vezetett világban. És itt nem csak művészemberekről beszélünk, hanem mindazokról, akik elutasítják a gondolatot, hogy ne jelentsen szellemi kielégülést a munkájuk. (...) Létezik a modern Kelet-Európában egy olyan széles réteg, amely nem hagyja magát elcsábítani a III. évezred Lopahinjától. Mint ahogy létezik egy másik széles réteg, amely egy csapásra pályát váltott: orvosok, akikből gyógyszerügynökök lettek, művészek, akikből média szószólók stb." Ám miután Andreea Vulpe szerint Közép- és Kelet-Európa egykor a művészet bölcsője volt, ahol majd’ mindenkiben korán kifejlődött a kultúra iránti erős igény, és a mai nagyközönség 80 százaléka ezekből a gyermekekből került ki, az előadás akár "a szellem erejének himnusza lehet".
Iuliana Vîlsan játéktere és azzal egybeolvadó jelmezei a "saját időuniverzumukon kívül" élő, ideáikhoz már-már naivan ragaszkodó értelmiségiek lelki gyerekszobáját képezik le. Ranyevszkaja Tompa Klára kiváló alakításában örökifjú, bájosan - ám pénzügyi szempontból veszélyesen - szeleburdi művész; hasonlóan bohém lelkületű a bátyja, Gajev, akit Ördög Miklós Levente alakít emlékezetesen. Ljubov Andrejevna leánya, Ánya, a színiakadémista Ruszuly Éva megszemélyesítésében varkocsos, életvidám iskolás, egyben a jövő kultúraimádó szegénye. Varja (Fülöp Beáta), a családra csodálattal tekintő, rajongó vénlány csak egy pillanatig tudná feladni az álmait a hétköznapi boldogságért. De a házigazdákhoz hasonló bűvöletben él a gyerekszoba többi lakója és vendége is. Az állandóan kölcsönkérő, ezer felé tartozó Szimeonov-Piscsik illúziókergető játékát Szélyes Ferenc még azzal is megtoldja, hogy a fal firkái közül próbál "elvenni egy poharat". Ha pedig valami oknál fogva a realitás mégiscsak betör ebbe az idillbe, inkább valamennyien édes álomba szenderülnek az iskoláskötényekre emlékeztető párnák között. (Mert legyünk őszinték, a valóságtól elrugaszkodó idealisták alapjában véve eléggé lusták.)
Igaz, ha nem bújnának össze a fészekben, mint a védelemre szoruló fiókák, bizony hamar megtörne a kápráztató varázs. S hogy ez túl fájdalmasan ne következzék be, arról "a fal", a B. Fülöp Erzsébet által fantasztikusan (át)alakított Sarlotta Ivanovna, a szomorú bohóc-tündér "pedagógiája", finom szemfényvesztései gondoskodnak: trükkök a párnakártyákkal, a megfoghatatlan múlt megelevenítésével, a valós hiány virtuális pótlásával, no meg a tér megnyitásával még akkor is, ha újabb falakba, és illúziókba ütköznek. Segítőtársa a régi bútordarab Firsz, azaz Veress Albert, akit csak "le kell akasztani". (Erre szolgál a fején lévő vállfakampó.) Tudniillik az előadás, minden empátiája ellenére, nem kevés (ön)iróniával tekint a mai szellemi arisztokrácia "anakronisztikus" képviselőire. Ilyenformán a származása és józansága miatt lenézett, gúnyosan megmosolygott Lopahin is számíthat a közönség rokonszenvére. Merthogy a "sorsa kiált" a nézők köréből Hamlet-könyvével a játéktérbe lépő, mindvégig magányos kívülállónak, akit Zayzon Zsolt nagyon is emberivé színez. Szánalmas, mert "nincs stílusa", és sajnálatra méltó, mert a többiek kiközösítik.
Csupán a párnák lehetnek fekete-fehérek ebben a színpadi vízióban, amelyre oly jól illenek Andrei Pleşunak a műsorfüzetben idézett gondolatai: "A képi világgal felfedezzük a szellem külsőségét, a tényt, hogy az egy autonóm világ, egy sajátságos birodalom és nem egy álmatag árnyék, mely kioltva senyved a test alagsorában."
A stúdióból sietni kell a nagyterembe. A iaşi-i Vasile Alecsandri Színház fesztiválnyitó Peer Gynt-produkcióját vendégként maga Cristian Ioan rendezte. Labancz Klára monumentális hajódíszletében hagyományos stílusú opera-előadást láthatunk - prózában.
Május 16-21. Fesztiválon
Szatmáron ugyancsak számos külföldi szakember vett részt az egyes találkozókon, sőt több nemzetközi együttműködés született. Most az érkezéskor először franciákkal találkoztam. A fesztivál másnapjától már hiába viszem magammal az ebédlőbe Máté Lajos könyvét, olvasni nem tudok, mert a rokonszenves társaság ragaszkodik a közös étkezéshez. Jó barátságba keveredünk, különösen az új nemzetközi projekt ötletgazdájával és vezetőjével, a hosszú idő óta Párizsban élő, román származású műfordítónővel, az A.C.T.E. (Association Culturelle pour un Théâtre Européen - "Kulturális Egyesület az Európai Színházért") művészeti igazgatójával, aki pünkösdhétfőn ismerteti tervét a Nemzeti előcsarnokában összegyűlt érdeklődőkkel.
Paola Bentz-Fauci 2001-ben már tető alá hozott egy francia-román kulturális együttműködést a vásárhelyi színházzal, aminek a keretében előadásokat és felolvasóesteket tartottak egymás országában, drámaírókat ismertettek meg (beleértve a fordítások publikálását), sőt, workshopok segítségével elég sok fiatalt is be tudtak vonni. A "Szemtől szemben" bilaterális program sikerén felbuzdulva, az A. C. T. E. művészeti vezetője ezúttal a - talán úgy fordítható - "Francia a beszéd tere" című kezdeményezéssel szeretné kiszélesíteni a résztvevők körét az európai integráció jegyében. A fesztiválon ismertetett program ugyanis a francia közvetítésével mozdítaná elő a "kisebbségi" nyelvek kulturális értékeinek megismertetését - elsősorban a frankofon területeken -, hogy ily módon közvetlen, élő párbeszéd jöhessen létre az európai színházak között. Paola számos színház- és fesztiváligazgatót, kiadót, kultúrhivatalnokot nyert meg a projektnek, ők kifejezetten ezért jöttek Marosvásárhelyre. (A szervezés nagyon eredményes: az itteni tapasztalatok nyomán a "Charenton Le Point" Színház felvállalta a házigazda szerepét, a programhoz pedig eddig - a franciákon és a románokon kívül - máris bolgár, görög és libanoni színházak csatlakoztak.)
 |
A délelőtti eszmecseréről akkor jövök el, amikor Matei Visniec nemzeti hovatartozásán kezdenek vitatkozni. Ittlétemet ugyanis fel szeretném használni némi kutakodásra a színházi archívumban, no meg a Marosvásárhelyen élő, vagy fesztiválfellépés okán éppen itt tartózkodó barátaimmal való együttlétre is. Mindezeken túl, nem könnyű a választás a gazdag programkínálatból sem, hiszen több előadást egy időben tartanak. Úgy döntök, a mieinket ezúttal kihagyom, hiszen minden produkciót láttam már, sőt, a kisvárdai fesztiválon hamarosan újra láthatom őket. Pedig a szemtanúk szerint, a gyergyói Lakodalom hatalmas, megérdemelt sikert arat; a színészbüfében Zayzon Zsolt csillogó szemmel és lelkesen dicséri a Csíki Játékszín Tragédia-előadásának frissességét, szemléletmódját, ötleteit; a sepsiszentgyörgyi Médeiát mindenki magasztalja; a helyiek Negyedik nővér című produkciójáról pedig - amit Fodor Piroska beugrása miatt nézek meg újra - magam állíthatom, hogy őszintén tetszik a jelenlévők többségének, s mindjárt egy szlovákiai fesztiválmeghívást is kap. Az egyéni fellépésekből engem Barabás Árpád nemrég bemutatott Infinitivusz című látványos, ugyanakkor mély filozófiájú Pilinszky-műsora érint meg.
A magyarok közül a legnagyobb diadalt természetesen itt is a több UNITER-díjra felterjesztett sepsiszentgyörgyi Othello, a velencei mór aratja, amire most is - negyedszer - beülök, mint mindig, amikor csak tehetem. A vásárhelyi színpad nagyon jó hatással van az előadás egészére, drámaiságára, iróniájára, metaforáira, ritmusára, hangsúlyaira: a szereplők látható kedvvel, nagyszerűen játszanak. (Általában "itthon" vannak, mert vagy idevalósiak, vagy itt végezték el a színművészeti egyetemet.) Főként Hobó, alias Pálffy Tibor van elemében. A franciák (is) beleszeretnek. A bolgár származású párizsi rendező, koreográfus és művészeti tanácsadó Alex Tchobanov szerint, az ottani színészszakszervezet biztos, hogy Othello több jelenetét letiltatná a sok veszélyes, akrobatikus elem miatt. Alex egyébként szinte lebeg, akkora hatást tett rá lelkileg és szellemileg Bocsárdi rendezésének minden pillanata. De a többiekre is: a vacsoránál ezek a sokat látott, jeles szakemberek szinte kamaszkori rajongással dicsérik a produkciót és annak összes alkotóját, s mint a lelkesült tinédzserek, késő éjszakáig, egymás szavába vágva kérdezgetnek. (Remélem, a szenvedélyes érdeklődésnek meghívások formájában majd kézzelfogható eredménye is lesz.)
A találomra kiválasztott produkciókkal viszont nemigen járok jól. Kivéve a bukaresti Masca Színház Szobrok című, Mihai Mălaimare írta és rendezte performance-át, amelyben "megelevenednek" a pompeji tragédia áldozatai. Az élőképek szereplői valóban képesek a megtévesztésig szoborszerűvé merevedni. Érdekes és látványos produkció, aminek azért is örülök, mert a legelső fesztiválon, Szatmáron ennek a társulatnak az erőszakszínházi próbálkozása számomra bizony meglehetősen riasztó volt (mármint művészileg).
Wright De Sade márkiját, amelyet a bukaresti Odeon Színházban mutattak be - a címszerepben az egyik legnagyobb színész hírében álló, általam is sokszor megcsodált Florin Zamfirescuval -, nagy felhajtás kíséri. A drága kelmék tömege alapján (gondolom, valamilyen textillel foglalkozó cég szponzorálhatta az előadást) elég költséges lehetett. Rendezője hajdan igen jó előadásokat vitt színre például Zsámbékon, sőt, szép emlékem az egyik vizsgája is, amit úgy tizenegy esztendeje láttam a szatmári Teatru-Imagine Fesztiválon, s amely egyben Ionesco Gyilkos játékok című színművének román nyelvű bemutatója volt. Igen ám, de amióta az egykori Beatrice Bleonţ-ot Beatrice Ranceának hívják, mintha nemcsak a színlapon, de a színpadon sem volna ugyanaz. Alig várom a szünetet, hogy pánikszerűen eltűzzek a környékről is.
Onnan legalább megszökhettem, ám a talján Bál (nálunk Össztánc) egyik rettenetesen kínos, mondhatni dilettáns verziójától - amelyet a fellépők ritmusérzék, tánctudás, énekhang és egyéniség teljes hiányával, szünet nélkül adnak elő - nem szabadulhatok. Sajnos középen ülök, ami csak azért hasznos valamelyest, mert így a fináléban a nyájas, ám botlábú olasz teátristák első körben nem tudnak táncba vinni. Ekképp könnyen eljátszhatom Zrínyit, amint kirohant. Utolsó estémen majd nem leszek ilyen óvatlan az athéni színház Phaedrájával szemben. S bár a Racine-darabot fordító és a címszerepet játszó színésznő valószínűleg nemcsak szép, de tehetséges is, azért közel félóra múltán a bukaresti Cymbeline-próbákról egy napra hazatérő Dobre Jutkával együtt inkább megdöntjük a vaksötét nézőtéren keresztül való (ki)futás rekordját.
 |
A mai görög színművészet más szempontból válik emlékezetessé: megnézem Kostas Assimacopoulus Provokáció címen lefordított darabját a vendéglátó Liviu Rebreanu Társulat előadásában. Labancz Klára hófehér játéktere, amelyet csak az emlékezet kivetített színei és az ágy, vagy a jelmezek kontrasztja tör meg, jól érzékelteti a tobzódóan derűs mediterrán környezet és a vele szöges ellentétben álló sötét, rideg családi élet drámai ellentétét. Az ősök tánca című regény írójának színpadi műve egy konok parasztgazda önző döntéséről és annak következményeiről szól. A javakorabeli Filippas (Ion Riţiu) mindenáron fiú utódot akar, s miután úrinőnek tűnő hitvese, Meropi (Paula Chirilă) szülni nem képes, Fotinit (Monica Ristea), az egyik parasztasszonyt kéri fel a béranyaságra. Megegyeznek, hogy ha megszületik a kívánt fiú, az asszony sok pénzt kap, a gyereket pedig a házaspár mint a meddő feleségtől való utódot neveli fel; ha pedig a baba véletlenül mégiscsak lány lesz, akkor a gazda kevesebbet fizet ugyan, de gondoskodik a csecsemő elhelyezéséről. Az első kísérlet eredménye lány, s csak a második bizalmas együttlét gyümölcse a kívánt fiúgyermek. Majdnem minden a megállapodás szerint történik, kivéve, hogy Fotini megtartja és egyedül felneveli leányát (Roxana Marian), aki aztán kamaszlányként megkeresi és felelősségre vonja a nemzőapját. Ezután Agis (Mihai Crăciun) szintén csak kis ideig maradhat meg a kreált tévhitben, hisz nővére felvilágosítja és elvezeti a szülőanyjához. Az anyák halála után a fiú végleg elhagyja atyját, de mielőtt elmenne, eljárnak együtt egy búcsúszirtakit. Radu Olareanu puritán rendezése drámaian sűrített, a színészek jók. Nekem leginkább Monica Ristea alakítása tetszik: igazi mediterrán anyatípus, puha asszonyiságával együtt finoman érzékeny, mégis kemény nő.
A (számomra) utolsó fesztiválnapon - miközben délután Bill Clinton a legnagyobb bukaresti könyvesboltban dedikálja kötete román fordítását, itt meg a nagyszabású Omega-koncert miatt az ország különböző helyeiről érkező rajongóktól túlzsúfolt belváros reggel óta le van zárva a forgalom elől - megnézek még egy produkciót a román tagozat előadásában. Kincses Elemér rendezése az utóbbi időben általam látott sok jó Sirály-feldolgozás közül is az egyik legjobb. Látszatra vérbő bohózat, a közönséget majdnem mindvégig rázza a nevetés: hol az előadás legemlékezetesebb szereplője, a Nicolae Cristache által felszabadultan és sziporkázóan játszott pojáca Trigorin gerjedelmein, hol a kontrasztosan kicsi szolga és a nyakigláb Jakov (remek benne Korpos András) duójának gazdáikat és a kultúrát egyként lefitymáló téblábolásán, máskor meg a szóvicceken, kétértelmű hangsúlyokon, mulatságos szituációkon, pompás poénokon, amelyek csak úgy záporoznak az előadás folyamán. Ugyanakkor - ahogy Hevesi Sándor 90 éve megfogalmazta a vígjáték paradoxonját - ez a farce is "a lelke legmélyén és legvalódibb értelme szerint: szomorú vagy keserű". Mert mulatságos ugyan, ahogy az ízig-vérig agglegény Dorn doktort (Eduard Marinescu) néha teljes joggal irritálja Polina (Dana Ilie) túlzó gondoskodása, vad féltékenysége, de a szerelmes asszony megbántott, fájdalmas kutyatekintete mégis csak szánalomkeltő. Pillanatokra nevettet meg az öregséget remekül árnyaló Szorin (Aurel Stefănescu) állítólagos szenilitása is. Ám a leginkább a két határozott, tehetséges és sokkal jobb sorsra érdemes fiatal, az egyáltalán nem egzaltált, de érzékeny alkotóművész Trepljov (Teo Marton) és a józan gondolkodású, mai kamaszlány Nyina (Roxana Marian) tragédiája szívszorító ebben a középszerű, üres, karrierista világban, ahol a jelentéktelen, provinciális sztár anya (Elena Purea) és rutinripacs szeretője az úr.
Kincses rendezése nagyon átgondolt és a szó legjobb értelmében rafinált. A sirály szimbóluma finoman bontakozik ki, és belengi az előadás egészét. Dobre-Kóthay Judit szokásához híven most is kiváló, metaforikus, egyszersmind funkcionális játékteret biztosított ehhez. A nézők által egyik végén fél karéjban körülült homokszínű színpad olyan, mintha tengerparton volnánk. "Teátreális" élményt nyújt. A túlsó végen látható valódi víztükröt pedig a felette lévő igazi tükör varázsolja egyszerre végtelenné és nagyon is végessé, tünékennyé és kézzelfoghatóvá, fenségessé és groteszkké. A "kellék" kevés és egyszerű, de mind többértelmű viszonyt fejez ki. A fiatalok rózsajátéka után a szirmok mint vércseppek virítanak a homokon...
Az előadás minden percét élvezem. Úgy tűnik, Kincses Elemér, akinek az Ég a nap Seneca felett című színművét éppen Paola Bentz-Fauci fordította le franciára, leginkább román nyelvű színpadokon tud nagyon jó előadásokat létrehozni. Rendezői habitusához talán közelebb áll a lezserebb, merészebb, játékosabb, ösztönösebb "román játékstílus", mint a merev, illusztratív, túlmagyarázó.
Május 19. PURCĂRETE
Mindig ünnep, ha Silviu Purcărete-rendezést láthatok, hiszen ő egyike azon színpadi alkotóknak, akikben az elmúlt másfél évtizedben sem művészileg, sem morálisan nem csalódtam soha. Sőt, előadásai nem csupán professzionális, de spirituális értelemben is egyre többet jelentenek nekem. Az utóbbi időben született munkáiból - világszerte csodált tehetsége, szakmai tudása és intelligenciája mellett - jobban fény derül a rendező érzelmesebb énjére is, míg korábban látott bámulatos előadásai (Titus Andronicus, Phaedra, Danaidák, Decameron stb.) metszőbben fogalmazták meg az emberekben lévő "isteni és állati" szélsőségek harmóniáját. "Kórboncnoki expresszivitására" vall például a Titus Andronicus-béli "kannibáljelenet", amikor Mozart zenéjével húzta alá a fennkölt horror apoteózisát.
"A művészet nem teszi ugyan jobbá az embereket, de kicsinységüket felmagasztosítja" - állítja Purcărete. Az időtlen emberi lényeg időszerű leképezésének alapját pedig leginkább az antik drámákban és Shakespeare műveiben találja meg. Ma este is Shakespeare-adaptációt látunk tőle, ráadásul annak a Craiovai Nemzeti Színháznak az előadásában, amelyet a Purcărete nevével fémjelzett produkciók tettek világhírűvé. A darabválasztás sem véletlen. A rendező műsorfüzetben megjelent véleménye szerint, a Vízkereszt Shakespeare "legmodernebb", mondhatni "posztmodern darabja az őrület különböző formáiról - beleértve a fantázia erejét és veszélyét -, a nemek és személyiségek összetéveszthetőségéről, tér és idő kavarodásáról. Melankolikus, önmarcangoló színmű, a hanyatlás érzetét kelti. Érdekes, zavaros és nagyon szomorú. Hiszen amúgy is nehéz eldönteni például, hogy az őrültség határai hol húzódnak: hol ér véget a művész fantáziája, illetve kezdődik a patológia... A darab a befejezés érzetét sugallja, a búskomorságot, levertséget."
Mindezen túl, Silviu Purcărete Patrel Berceanunak adott interjújából az előadással kapcsolatban számos személyes vonatkozás is megvilágosodik, hiszen a világ egyik legnagyobbjának tartott, Párizsban élő művész azért mindenekelőtt oltyán származású román. Hazájában pedig a "bezár a bazár" érzést javarészt éppen vízkereszt után lehet átélni, amikor a karácsony óta tartó mulatságok véget érnek, és nagy-nagy melankólia keríti hatalmába az embereket. Merthogy Keresztelő Szent János napjának éjszakáján egyúttal befejeződik a kéthetes vigasság is, holnapután reggel pedig már munkába kell menni. Levertség, kedvetlenség gyötör tehát mindenkit. A világvége hangulatát ilyenkor állítólag egyetlen nemzet sem képes intenzívebben átélni, mint a románság. Az előadás címe ugyancsak ebből az életérzésből fakad. Tudniillik csak magyarra fordították Vízkeresztnek, románul - a Mihnea Gheorghiu-féle verzióban is - Tizenkettedik éjszaka. A színlapon szereplő Amit akartok, avagy bezár a bazár pedig az adaptáció tényét is jelzi.
Silviu Purcărete műsorfüzetben közölt vallomásából az is kiderül, hogy nem volt még olyan előadása, amely ennyire a saját színházi létéről szólt volna, mint e mai. Valódi nosztalgiából született, mindegyik darab benne van, amit eddig itt rendezett, s majdnem az összes színész is, akikkel ezekben a produkciókban együtt dolgozott. A keserédes "nosztalgiától deformálódott tükrökön" keresztül pedig egy kicsit a néző is megérezheti a rendező Craiován eltöltött tizenöt évének hangulatát. Sőt, ínycsiklandó illatát is. Például, amikor - a többnapos kialvatlanság nehéz ébredését ellensúlyozandó - frissen készülő rántotta szaga terjeng. (A nagyszerű szakács és gourmand házigazda hírében álló rendező egyik legkedvesebb színésze, Ilie Gheorghe mint Sir Toby készíti a reggelit rendetlen öltözetű, másnapos barátainak, beleértve a Iosefina Stoja játszotta fürdőköpenyes Máriát is.)
Purcărete számára a darabbéli Illyria a Craiovai Nemzeti Színház könyvtárában, az ódon könyvektől roskadozó, korhadt, poros és szellemjárta szekrények között található, amelyek az előadás díszletét ihlették. "A kint és a bent tere ez, ahol elmosódtak a határok az egyes helyiségek között, a kontúrok is homályosak. A tér, miként az idő, szétfolyik, összekuszálódik. Elképzelt tér ez, a fantázia tere." Purcărete képzőművészi és írói tehetségének megfelelően pontosan lefesti - és persze megjeleníti - azt az atmoszférát, amelyet egy üres könyvtár, a valaha volt bibliotéka porladó maradványa nyújthat. A vitrines szekrények, mivel átlátszóak, ha be vannak zárva, akkor is feltárulkoznak. Azok az üveges szekrények pedig, amelyekből kiszedték a könyveket, ez esetben olyan benyomást keltenek, mintha egykori lakóik ma már hazajáró lelkek volnának.
A műsorfüzetben taglalt metaforát alátámasztja az előadás. A szekrények mozgatása és viszonya a szereplők helyzetéhez, továbbá a többi bútordarabhoz és kellékhez - a zongorához, a régi székekhez és antik gyertyatartókhoz, amelyek költőibb hatást keltenek, s mellettük a nagyon is hétköznapi konyha kontrasztja, továbbá az egészet időnként szürreálissá, máskor nagyon is valóságossá varázsló tükör - a kapcsolatokat személyesnek, mégis megfoghatatlannak mutatja. Képlékeny minden: hol tobzódnak a színek, és minden érzékünkre hat a plasztikus vízió, jellemző hang, illat, ám ugyanabban a pillanatban el is illanhat előlünk, elsötétedhet, ami addig világos volt - mindenféle értelemben. S hogy még direktebb legyen a látomás és az ebben rejlő összes személyes asszociáció, a szekrények tetején megszámlálhatatlan, egymástól különböző kerti törpe szemléli (és szemlélteti) a valóság (?), a fantázia (?) történéseit (?), vagy inkább annak a tükörképét (?)! Bizonytalan a giccsparádé konkrét szerepe is - de annyi biztos, hogy Silviu Purcărete legelső rendezése 1989-ben ennél a színháznál D. R. Popescu A törpe a nyári kertben (Kerti törpe) című darabjának színre állítása volt, amelyet a román színháztörténet korszakos sikerként jegyez.
Teljes identitászavar és szereptévesztés jellemzi a Dalí-szerű víziót. (A katalán művész főleg Olivia, azaz Cerasela Iosifescu mámoros repkedése nyomán jut eszembe, amikor a furcsa díva egyik fele a másik tükörképe!) Viola, azaz Romaniţa Ionescu bajuszos nő, de színésznő, Iulia Lazăr személyesíti meg a fiútestvért, Sebastiant is, akinek viszont a férfi Antonióval (Cătălin Băicus) van viszonya. A kapitány - talán mert az egyetlen normális ember a darabban - az előadás végi fináléban mumifikálva kínlódhat is a menyasszonyi fátylakban ölelkező párok alatt. (Az enyelgők ráadásul épp olyanok, mint a városi tanács tagjai a Bocsárdi rendezte Othello rémlátomásában.) Szintúgy szereptévesztés jellemzi szegény Malvoliót, akit Constantin Cicort Ibsenhez illő játékstílusban, valódi drámai erővel elevenít meg, így Olivia udvarmestere tragikus tévedése folytán még mulatságosabbá, ugyanakkor szánandóbbá is válik. Hasonlóan fanyar érzést kelt a nézőben Valer Dellakeza Orsinója: öreg, kövér, és állandóan pityereg. Hiszen ha a herceg fiatal, deli és vidám lenne, a szerelembe szerelmes özvegynek semmi oka nem volna a visszautasításra.
Mindent átjár a merengés, mélabú, kedvetlenség, és mindezek ellentéte is: a Vasile Sirli zenéjével alátámasztott "balkáni életérzés". Látvány és látomás, szerep és szereplő, díszlet és kellékek, minden állandó mozgásban, lüktetésben, át- és visszaváltozásban van, hogy minél emlékezetesebben képezze le a képlékenységet. A szomorkás nevetés pedig beleégeti a lelkünkbe a plasztikusan fanyar színházi élményt.
DARVAY NAGY ADRIENNE
Irodalom
"Cum doriti sau Noaptea de la spartul targului" műsorfüzete.
Semnal Teatral, 1995/1.
Marian Popescu: The Stage and the Carnival. Mediana, 2000.
