Lehet, hogy elfogult vagyok, de a hazai színházi fesztiválok (vagy magukat annak nevezõ programok) közül számomra továbbra is a Thealterrel egybekötött alternatív találkozó a legizgalmasabb. Anélkül, hogy elméleti vitát kezdeményeznék az alternativitás mibenlétérõl, saját szótáramban a járatlan utak keresése, a hagyománnyal való bátor szembenézés és szembemenés, a kérdõjelek kihelyezése kapcsolódik a fogalomhoz. Hozzátéve ehhez mindjárt, hogy a szegedi MASZK Egyesület kitartó munkája révén immár másfél évtizedes történettel (történelemmel?) rendelkezõ Thealter ennyi idõ alatt szükségszerûen sokat veszített a kezdeti forradalmi hevületbõl és radikalizmusból. Ami egykor merész újítás volt, az ma már tankönyvek lapjairól köszön vissza: része lett a kánonnak. S ezt a tételt az idei program ékesen bizonyította. Egy hét alatt közel harminc, egészen eltérõ színvonalú, gondolatiságú és munkamódszerû elõadást néztem meg, de csupán egyetlen olyan (külföldi) produkció akadt, amelyre évek múlva is biztosan emlékezni fogok.
A fesztivál megnyugtató bizonyosságot adott: bár végesnek tűnhet a színházi nyelvek száma, a rájuk írott variációk mennyisége a végtelenhez közelít. Másra nincs is szükség, csak elhivatott színházcsinálókra. Az idei fesztivál a korábbiaknál több és jóval árnyaltabb színt vonultatott fel. Az már nem a szervezőkön múlt, hogy a gazdag palettán nem mindegyik festékfolt ragyogott egyforma tisztasággal. Jelen beszámoló a teljesség igénye nélkül válogat a valamilyen szempontból érdekesnek gondolt előadások közül, eközben megpróbálva válaszolni a címben feltett kérdésre: kinek a fesztiválja zajlott Szegeden?
FESZTIVÁL A FESZTIVÁLBAN I. - BÁBOK
Amióta Szegedre költözött az Alternatív Színházi Szemle, fokozatosan gyökeret eresztettek itt bizonyos kísérőprogramok (nemzetközi szeminárium ifjú kritikusoknak, fotókiállítások, mozgás workshop stb.), melyek remélhetőleg a jövőben sem fognak eltűnni. Az idei év legfontosabb újítása a bábos szekció életre hívása volt: minden délután a Kövér Béla Bábszínház látta vendégül az itt viszonylag ritkán megforduló szakmabelieket és az érdeklődő civileket, életkortól függetlenül. Ezúttal az árnyjátékot emelték ki a számos technika közül: a szervező Papp Eszter magyar előadások mellett bolgár és török produkciókat is meghívott.
 |
Az árnyjátéknak a pergő fesztiválprogramba kapcsolása telitalálat volt. Ki gondolná például, hogy háromszor két kéz professzionális módon, már-már hiperrealista látásmóddal képes ábrázolni a világ teremtését a naprendszer keletkezésétől egészen az első ember megjelenéséig? Meg persze azután is: a Figurina Animációs Kisszínpad magyar népmesét szőtt a darwinista ihletésű teremtéstörténet köré-mögé. A Nap és a Hold elrablása nemcsak fordulatokban gazdag (bizonyos pontjain kissé túlbeszélt) narrációja miatt érdekes, hanem azért is, mert bármilyen eszköz használata nélkül képes kerek világot alkotni a színpadon anélkül, hogy unalmassá válna vagy mellékvágányokra tévedne. Hasonló erényekkel büszkélkedhet a Bábrándozók Androgün című, platonikus fogantatású darabja, mely a férfi-nő kapcsolat helyenként ugyan a férfiak kárára egyoldalú, de igen látványos és invenciózus feldolgozását adta.
Fesztivál a fesztiválban II. -
Urbán András
A szegedi MASZK Egyesület és az újvidéki Urbán András szoros kapcsolata nem új keletű, ennek ellenére meglepve olvastam, hogy a rendező idén három előadásával is szerepel a programban. A kevesebb egyértelműen több lett volna: bár mindhárom produkcióban vannak figyelemre méltó momentumok, de sem külön-külön, sem összességüket tekintve nem meggyőző a végeredmény. Urbánt ismerve legalábbis különös volt Godot-rendezését látni. Itt ugyanis a Beckett-szöveg viszonylag pontos, de nem ezért unalmas színrevitelével van dolgunk: elmarad a szöveg Urbántól megszokott, extravagáns átszerkesztése, s a rendező a színpadon használt, kedves tárgyai számát is minimálisra csökkentette. A felszínt uraló látszólagos letisztultság azonban nemigen tett hozzá a darabhoz, az egyéni értelmezés csak nyomokban volt fellelhető. Ilyen pillanatokat kínált a G. Erdélyi Hermina játszotta Lány színre léptetése: a mennyei és pokoli jegyekkel egyként felruházott alak izgalmas színfoltja az előadásnak, ahogy a Csernik Árpád játszotta Pozzo-figurában is ott lapul egy újszerű interpretáció lehetősége.
A Csáth Géza naplói (meg Tolnai Ottó versei) nyomán készült, tavaly munkabemutatóként már itt szereplő 0,1 mg című előadás szintén hiányérzetet hagyott. Itt a túlbonyolított, idővel öncélúnak tűnő színpadi akciók, a poétikusnak szánt, de szélsőségesen töredékes mivoltuk miatt sokszor követhetetlen naplórészletek okoznak csalódást. Meg a színészi képességek: egyes pontjain ugyan grandiózus vízió kontúrjai sejlenek fel Urbán színpadán, de a megvalósításhoz kevés az energia. Ugyanez a gondom a harmadik bemutatóval: A lány, aki ugatott a Holdra Sylvia Plath naplóit olvasva című előadás a biztató, a depressziót és kilátástalanságot kristálytiszta gondolatisággal felmutató kezdet után az újabb és újabb, kérdéses rendeltetésű eszközök erőltetett színpadra citálásával egyre csak veszít lendületéből. A tárgyak mindhárom előadásban sorra a színészek ellen fordultak. Mintha a játszók sem tudnák pontosan, mi a dolguk Urbán színpadán a számtalan asszociációt elindító, első ránézésre izgalmas instrumentumoknak. Így az ezekben megtestesülő eszmevilág közvetítése a nézők felé még nehezebb, ha nem egyenesen lehetetlen vállalkozás...
Fesztivál a fesztiválban III. -
Adaptáció
A fesztivál minden napjára jutott legalább egy olyan előadás, amely valamilyen irodalmi előképhez igyekezett visszautalni nézőjét - több-kevesebb sikerrel (a már említett Urbán-rendezéseket is idesorolom). Akad persze kakukktojás: a misztikus orosz regény, A tüzes angyal címét inkább mottóként, s nem konkrét ihletforrásként kell értenünk Bozsik Yvette új koreográfiájában. A Korzó Mozi alacsony belmagasságú terébe zsúfolt előadásban megfog a díszlet, s a belőle következő megoldások: éles fénysugarak hatására áttetszővé váló "labirintusban" bolyong, vagy inkább üldözi egymást szelíd kitartással nő és férfi, azaz Bozsik Yvette és Vati Tamás. A ravasz világítás csalóka illúziót kelt - a két világ közötti falakat nem lehet lerombolni, az átjárás is bajos időnként. Gyönyörű a zárókép: az addig puritán egyszerűségű fekete ruhákat dúsan ékesített szlávos jelmezek váltják fel. A két táncos együtt siklik el korcsolyáján a távolba... (Itt érdemes megjegyezni: tavaly a tánc-, idén a prózai előadások képviseltek magasabb színvonalat a fesztiválon. Bozsik Yvette produkciója mellett kiemelkedett a mezőnyből Szabó Réka Karca: ritkán látni ennyire friss, ötletekkel teli, mégis világos szerkezettel rendelkező, ráadásul színvonalasan szórakoztató táncprodukciót. A LA Dance Company Ladányi Andrea két koreográfiáját mutatta be: az Olyan, mint a Szűzmária, csak a feje lecsavarható című "monodráma" izgatott, montázsszerű technikáját jól kiegészíti a 6913-ból áradó tisztaság és nyugalom.)
A Moličre Tudós nőkje alapján készült, Peer Krisztián jegyezte Ragaszkodók című, a versenyprogramban szereplő előadás (rendezte: Naszlady Éva) más okokból nem találta helyét a Korzóban. Mintha nem is önálló szövegről lenne szó: a veretes eredetit sokszor kíméletlenül teleaggatták kényszeredett kínrímekkel és rém gyenge szóviccekkel, így próbálván maivá butítani a háromszáz éve még mulatságos történetet. Lovasi Andrástól egy egész albumnyi "songot" kell végighallgatnunk, miközben a színpadon látványosan nem történik semmi. A posztszovjet éra jellegzetes kacatjaiból összehordott díszlet azért válik problémássá, mert egészen más kort sugall, mint amire a szöveg utal. Némely szereplő időnként erőltetett kísérletet tesz a nézőkkel való közelebbi kapcsolatteremtésre, de ennek sem oka, sem célja nem világos. A Honvéd Kamaraszínház sajnos nem ismételte meg a tavalyi bravúrt: hiába vártunk a Bozgorokhoz hasonlóan átgondolt és míves produkciót, a csoda elmaradt.
 |
Ahogy összességében csalódást okozott a H.U.D.I. Társulat Isten éltessen, Hedvig Ekdal! című, Ibsent gondolati alapként felhasználó előadása is. A remek alapötlet a nem elég körültekintő kivitelezésen bukott el. A Tisza Szálló báltermében gyülekező közönséget a halott Hedvig emlékére hívták össze: a játékszabályok értelmében egy vacsora keretében közösen idézzük meg a kislány alakját. Az egyszerű nézők közé "vegyülnek" a szereplők, hogy aztán ki-ki monológ vagy párbeszéd formájában tudassa a körülötte ülőkkel a történet azon változatát, amely érdekeihez és gondolatvilágához a legközelebb áll. Már ennyiből is látni, hogy a hagyományos színházhoz képest (mind a szöveghasználatot, mind a színpadra állítást tekintve) ez a produkció merészkedett a legmesszebbre. A szituációt azonban alighanem gondosabban kellett volna felmérnie a rendező Hudi Lászlónak: ha a társulat úgy dönt, hogy egy ennyire szélsőséges gesztussal nem csupán bevon, de egyenesen játszótárssá tesz közel száz embert, akkor ügyelnie kellene a lehetséges (és tegyük hozzá: nem éppen kiszámíthatatlan) reakciókra is. A játékos kedvű néző hiába szánja rá magát arra, hogy részt vegyen a játékban, ha - egyes kivételektől eltekintve - közreműködési szándékára a mellette ülő színésztől csak rémült pillantásokat kap válaszként... Az előadás egyéb hiányosságait tudjuk be a vendégjátékkal járó helyváltoztatásnak: a hatalmas légterű teremben egy néző legfeljebb két szereplőt hall egy időben, s a dolgát az olyan jelenetek sem könnyítik meg, amikor mindenki egyszerre beszél. (Aki utoljára középiskolai kötelező olvasmányként szembesült A vadkacsával, tán jobb, ha el sem indul. Érdemes lett volna a kijáratnál mindenkivel leíratni a hallottak alapján a tragikus végű történetet. Biztos vagyok benne, hogy egészen merész változatok is születtek volna...) Az ember igyekszik az elé helyezett (egyébként ízletes) vacsorára összpontosítani, s jó esetben kis időre magába szállva eltöpreng a színház értelmén...
 |
Az eredetiség dicsérete
Hiába igyekszem a véletlennek betudni, elgondolkodtató, hogy a két legnagyobb sikert aratott - s mondjuk ki bátran: legprofibb - előadás egyformán önálló munka eredménye, nem támaszkodik tisztán megragadható drámai előképekre. Egy sosem volt textuson alapuló produkció több szempontból is veszélyesebb (bár a jogdíjak felől nézve kétségkívül előnyösebb), mint a rég elhalt szerzők klasszikus műveivel való foglalatoskodás. Egyfelől a tekintély pecsétjét nem nyomja rá az előadásra egy jól csengő, haló poraiban már semmivel sem vádolható szerző neve. Másfelől a szélesebb körű recepció az esetek többségében (legalábbis az itt következőknél) mintha elmaradna: a szöveg és az előadás születése során a darabbal való "együttélés" miatt az adott társulat tagjaira ugyan hajszálpontosan illenek a szerepek és a szituációk, "külsősök" azonban feltehetőleg nehezen boldogulnának vele. Így aztán, ha a darabot a társulat újabb előadásai kiszorítják a repertoárból, ideális esetben egy jól-rosszul rögzített videofelvételen kívül más nemigen maradhat fenn belőle...
 |
Pintér Béla és társulata a POSZT-on már sikerrel szerepelt A sütemények királynője című új darabjával. A nyolcvanas évek nyomasztó hazai légkörét dermesztően találó szófordulatokkal idézi meg drámájában a társulatvezető-szerző. A korlátolt rendőrtiszt beosztottjait és családját egyaránt testi-lelki terror alatt tartja: aki három lépésnél közelebb kerül hozzá, a következő pillanatban már jó eséllyel aggódhat az életéért... A brutális apa figuráját és hasonló véglényekből álló környezetét elég csupán felskiccelni ahhoz, hogy feltáruljon a főszereplő kislány, Kosár Erika (Enyedi Éva) iskolai problémáinak forrásvidéke. A szöveg drámaként is megállja helyét (ez itt a reklám helye: az újjászületni látszó Rivalda-sorozat idei kötetében már nyomtatásban olvasható): a testi erőszakot, a családon belüli nemtelen indulatokat tematizáló darab hátterében vörös fonalként húzódik végig egy valódi krimi, melynek amolyan deus ex machina-szerű megoldása adja a hatásos zárlatot. A kilátástalanságot világnézetté avató drámát cirkuszi látványosságként kell végignéznünk a színpadot körülölelő, magasított nézőtérről. A kör alakú porondot a naphosszat robotoló apa forgatja körbe (hogy a korántsem happy end után majd lánya vegye nyakába az igát). Hiába érezzük, hogy Erika tanárában sem bízhatunk meg (valami nem stimmel vele, ez világos első megszólalásától fogva), titkon mégis reménykedünk, hogy ő még segíthet a kislányon. Kiút és feloldás azonban a zárlatban sincs... Az előadás létrehozóit a versenyprogram zsűrije a legjobb társulat díjával jutalmazta (csakúgy, mint tették azt már egy hónappal azelőtt a POSZT-on).
 |
Aki nem látta Szőke Szabolcs társulata, a Hólyagcirkusz új bemutatóját, nem tudhatja, mi az a szöghegedű. Pedig fontos információ, hiszen a három tagú, Jeles András rendezőből, Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervezőből, valamint Tompa Andrea kritikusból álló zsűri még a legjobb szöghegedűst is díjjal jutalmazta. Ezenkívül további öt díjat kaptak a társulat tagjai (köztük a legjobb előadás és a legjobb rendezés megtisztelő címét is). Ezzel a Csődcsicsergő a SZASZSZ idei abszolút győztese (a "hivatalos" elismeréseket tekintve mindenképpen). A sokak szemében túlzottan egyoldalúnak tűnő döntést szerencsésen ellensúlyozták a nemzetközi kritikusszeminárium által idén először kiosztott jelképes díjak.
 |
Bár a Hólyagcirkusz produkciói természetesen önállóan is megállják a helyüket, s igen magas színvonalat képviselnek, érdemes megfigyelni az előadásaikban az utóbbi években érvényesülő tendenciát: egyre tragikusabb, vagy legalábbis tragikomikusabb hangvételű szövegek születnek, s az oldott, könnyed játékstílus már-már borzongató mélységeket kap annak ellenére (vagy épp azért?), hogy a töredezettség fokozatosan eluralkodik a színen. A Csődcsicsergőben a jól ismert cirkuszi csepűrágóbandát látjuk újra a Régi Zsinagóga (egyébként a Stúdió "K"-étól jelentősen eltérő adottságokkal bíró) színpadán, akiket ezúttal a Zajmester (Spilák Lajos) dirigál kénytelen-kelletlen, amíg a várva várt művésznő meg nem érkezik. A várakozást, a nem történést színházi eseménnyé avatni - ehhez kell Szőke Szabolcs és társulatának kifogyhatatlan invenciója. Hiszen a szereplők a kényszerűen felszabaduló időt a maguk gyártotta hangszereken játszott zenével "töltik ki". A ravaszul kitervelt előadásban azonban senki sem csak azért zenél, hogy gyorsabban teljék a várakozás: időbe telik, míg rádöbbenünk, hogy akár egy üveg bor elfogyasztásából is válhat zene, de a színpad mögé nagy ívben elhajított szerszámok is ritmust és tempót adnak, ahogy a darab végén felcsattanó taps szintén része lesz a színpadi történéseknek. Az előadás gyakran és váratlanul torpan meg - mindez természetesen a szigorúan zenei szerkesztés részeként értendő. Zene és szöveg egyaránt a félbehagyottságot, a megnyugtató egész kimondhatatlanságát és elérhetetlenségét állítja középpontba: igaz ez a játszók torzóban maradó, de némi odafigyeléssel kiszálazható, izgalmas személyes történeteire is. Az újabb és újabb meglepetésekkel hatásosan operáló produkció nem hagyja lankadni a figyelmet, s végül megérkezik az énekesnő (Tóth Evelin), hogy arról énekeljen, mennyire gyűlöli és megveti a közönséget...
Ivo Dimcsev
A gyakorlott színházlátogatót, éljen bárhol a világon, manapság már kevés dologgal lehet igazán megrendíteni. A kritikus és a néző ebben (is) hasonlítanak egymásra: bizonyos számú előadás után mindkettő rutinosan felismeri azokat a gondolkodási, mozgási, képalkotási és egyéb sémákat, amelyekből aztán felépül egy produkció (hogy az egyéni rendezői nyelvekről, bizonyos "védjegyekről" már ne is beszéljünk). Mostanra lecsengeni látszik a néhány évtizede még hallatlan és botrányos újításként feljegyzett színpadi gesztusok kora. Ezek egy része eltűnt a (színház)történelem süllyesztőjében, hogy pár év múlva majd leporolva kerüljön elő - persze világrengető újdonságként. Mások meg - ahogy a bevezetőben írtam - a napi gyakorlat részévé váltak, függetlenül attól, hogy magát alternatívnak gondoló színházban használják őket vagy másutt. Az Ivo Dimcsevéhez hasonló, egészen kivételes minőségű előadások bizonnyal ösztönzőleg hatnának a szakmára - különösen, ha nem csak száz ember látná azokat...
Szégyen vagy sem: korábban sosem hallottam a bolgár Ivo Dimcsevről. Honlapja tanúsága szerint amolyan "összművész", aki zenét szerez, filmben és színpadon játszik, koreográfiát készít és táncol, de fotóval és videóval is foglalkozik. Szegedre a Stockholmban nemrég bemutatott Lili Handellel érkezett. Alcímnek tűnik, valójában precíz műfajmegjelölés, ami ezután következik a műsorfüzetben: Vér, költészet és zene a fehér kokott budoárjából. Műfaji besorolásnál is több: az egyórás előadás szavakkal bajosan megragadható esszenciája. Összefüggő szöveg nem hangzik el itt, szavak is alig, és sehol sem olvashatni, miféle embert takar voltaképpen a címet alkotó női név. Ennek ellenére hiánytalan és árnyalt életrajzot ad róla Ivo Dimcsev.
Fénykorában Lili Handel férfiakat és nőket egyaránt lenyűgözhetett színpadi jelenlétével: egykor a varieté különleges kisugárzású sztárja lehetett; olyasvalaki, akinek kegyetlen szépsége sokakat döntött nyomorba. Mára azonban a szemkápráztató ragyogásnak vége, a dizőz napja rég leáldozott. Szépsége nem egyszerűen megkopott - igyekezetében, hogy valahai önmagát életben tartsa, arctalan és nemtelen szörnyeteggé, torz rémképpé alakult. Testét mesterien konzerválhatta ugyan, az előadás során lelkéhez nyíló utak mégis sötét titkokról lebbentik fel a fátylat. Képtelen belátni, hogy az ő ideje lejárt: kétségbeesetten küzd azért, hogy magányba zárt életét telt házas színházzá változtassa, hogy hétköznapi tárgyakból és cselekvésekből pályája csúcsát idéző jeleket kreáljon. Bármire hajlandó azért, hogy közönségéből borzongással vegyes tiszteletet váltson ki, még így, halálra ítélt létében is. Lili Handel sorsa az erőszakkal megállított időről, az óra mutatói közé szorult, menthetetlen lelkekről szól megrendítő erővel, s az előadás legszebb perceiben ott áll előttünk a hajdani sztár. Mindvégig tisztán érezni azonban a körülötte vibráló levegőt, a rég a föld alatt porladó publikum máig ható rajongását.
Nagy ritkán látni csak színpadon olyan különleges kisugárzást, mint ami Ivo Dimcsevből árad. A Zsinagóga sötét színpada kezdetben szinte teljesen üres, egy régi foteltől és egy fentről belógatott, ódivatú színházak függönyét idéző aprócska vörös posztótól eltekintve. A színpadkép később mindössze néhány alkalmi kellékkel egészül ki. A halvány derengésben ezeket is inkább csak érezni: nem látjuk őket. Ahogy a fény erősödik, az előbb a karzatról, majd a nézőtér mellől felzengő, leginkább tán kasztráltakéra emlékeztető hang is úgy kúszik hozzánk egyre közelebb. Nem kell ahhoz zeneileg képzettnek lenni, hogy az első pillanatban biztos legyen benne a néző: nem nő énekel. De nem is férfi... A bizonytalanság csak tovább erősödik: a girbe-gurba kövezeten magas sarkú cipőjében végigkopog a furcsa szerzet, hogy aztán a színpadra lépjen egy anyaszült meztelen férfi. Aki talán mégsem férfi...
És itt újra csak csődöt mond a verbalitás: a töredék másodpercekbe sűrített, rendkívül komplex képek hosszadalmas leírása éppen kiérleltségüket és pontosságukat homályosítaná el. A közönségre gyakorolt hatás viszont annál izgalmasabb. Provokatív előadást láttunk eleget, ez az egy óra azonban maga a nagybetűs Provokáció, egy egész sor felkiáltójel. (S ahhoz már Dimcsev lélekjelenléte és művészete szükséges, hogy annak a férfinak a trágár bekiabálását szervesítse produkciójába, aki cirka öt percet bírt ki az előadásból. Azok közül, akik jelen voltak, néhányan tán azóta is azon töprengenek, hogy "tégla" volt-e az illető. Kevés ennél lényegtelenebb kérdés van Ivo Dimcsev előadása kapcsán.) Lehetetlenség közönyt erőltetni magunkra: a képzőművészeti igényességgel megkomponált, a műalkotásként elénk tárt mezítelen, androgün test nyakatekert mozgásai által megszülető képek beleégnek az emlékezetbe. Egy földöntúli lényt látunk, aki az arcát porcelánból készült maszkként képes viselni. Egy profi zenész áll előttünk, akinek egyetlen hangszere saját teste. Egy végletekig kiszolgáltatott, meggyötört mivoltában szépséges test tragikus, végső vonaglását szemléljük, ami egyformán vonz és elrettent. Nevezhetjük bárminek, megpróbálhatjuk betuszkolni bármilyen kényelmes skatulyába, egy biztos: az előadás reagálást, róla szóló beszédet, egyéni vagy közös gondolkodást, akár hetekig, hónapokig tartó elemzést kíván, követel.
Ivo Dimcsev a legvégsőkig megy el, amikor megmutatja, hogy bármiféle művészet, ha igazán komolyan műveljük, bizony: vérre megy. A színpadon orvosi körültekintéssel csapolja meg saját vérét, majd a testnedvvel megtöltött apró fiolát árverésre bocsátja a döbbenettől megdermedt közönség körében. Gondoljuk csak végig a szélsőséges metaforát! Mondják, kiteszi a lelkét a színpadon. De tud-e bárki ennél személyesebbet és intimebbet átnyújtani rajongóinak, mint amit itt láttunk? A genetika virágkorában az üvegcsében lévő folyadék olvasható úgy, mint a személyiség tökéletes lenyomata, bizarr magva. A palackba nem (csak) a megragadhatatlan lélek, az újraformázható test is bezárult. Vagy egy másik olvasat: a nyári uborkaszezonban a lapok hátsó oldalain lévő rövidhírek arról tudósítanak, hogy az aktuális hollywoodi sztárocskák elárvereztetik személyes holmijaikat... Mennyiben más mindez, amit Dimcsev színpadán látunk? Mert akármilyen rosszul eshet is kimondani: a Lili Handel tükröt tart mindannyiunknak, nyíltan és ritka pontossággal szembesít legsötétebb rémálmainkkal (l. az ötvenes jól szituált urat, aki káromkodva tűnt el). Ilyenek (is) vagyunk, kár tagadni. Elvben nyitottak és toleránsak. S ha a bennünk lévő szörny megtestesül, s ott áll tőlünk karnyújtásnyira? A szavak itt már elfogynak, az elviselhetetlenség érzése azonban sokáig velünk marad.
JÁSZAY TAMÁS
