Bartók+Bel canto Nemzetközi Operafesztivál
Miskolc

Az "új" színház akkor kezdõdik, amikor az addig kacagtató jelenetek megkeserednek. Amikor a színház ráébred, hogy a boldog végek után nem jöhet igazi boldogság: a három felvonásnyi bonyodalomban annyi aljasság és átverés történt, hogy a "lakodalmi kijózanodás" után nem lehet tisztán a másik szemébe nézni. S innentõl másképpen szól és másnak látszik minden...

 No persze Mozart, Shakespeare adja magát a mélyre ásáshoz, de mit lehet kezdeni a vígoperák meglehetősen bugyuta kis szövegkönyveivel?! Nos, tudjuk - Miskolcon például a néhány évvel ezelőtti, Kesselyák Gergely rendezte Szerelmi bájitalból -, hogy a naiv kis mesékből is meglepően mély dolgokat lehet kibányászni. De rögtön ott a másik kérdés - ezt inkább az átlagnéző teszi fel a sznob szakmabeliek megbotránkoztatására -: kell-e mindig nekikeseredni a dolgoknak? Biztos, hogy az az egészséges, ha keserű szájízzel állunk fel a játék végén? Nem elég időnként minden hátsó szándék nélkül jót nevetni?

Nos, Miskolcon a Bartók + Bel canto operafesztivál vígoperacsokrát végignézve nem nagyon keseregtünk. Érezhetően minden rendezés arra kereste a választ, hogyan lehet a műfajt a határokon belül maradva élvezetessé tenni. Kemény dió ez, s nem csak a nemegyszer az operettekhez képest is gyermeteg szüzsék miatt. Bizony nehezíti az élvezetet a régies dramaturgia. Annak idején - többek közt a sok "félre" kiszólással - elég rendesen megmagyarázták a nézőnek a szituációkat, az operakomponista ráadásul minden sort még háromszor-négyszer újraénekeltet. Prózai előadásban semmi gond, könnyen fog a ceruza, feszesre lehet rántani a nehezen előremozduló darabokat, de hát a partitúrát mégse lehet nagyon meghúzogatni. Társulat legyen a talpán, amely bírja humorral, ötlettel.

A fesztiválon a végpontokat A sevillai borbély két előadása jelentette. A bevett vígoperajátszást, amitől mozdulni lehet, mozdulni kell, a salzburgi marionettszínház hozta el. Náluk az a bravúr, hogy teljesen hagyományos alapokon nyugvó nagyszínházi produkciókat adnak elő a bábokkal, épp ezért külön rendezői kunsztokra nincs szükség - így gyakorlatilag konzerváltak egy operajátszási stílust. Amit előadnak, az tényleg "a" Sevillai borbély. Békebeli bája van a dolognak, de azért a néző várja, hogy történjenek olyan trükkök is, amit csak a báb tud...

A "legmesszebbre" pedig a lipcsei főiskolások jutottak el. A sevillaival azt hozták, amit főiskolásoktól "elvár" az ember: a műfajjal, a színházzal játszó jókedvű bolondozást. A színpad elején hatalmas mozgatható betűkkel a Sevilla felirat olvasható, ami ránézésre nem poén, de később beindul a "játék a betűkkel" - ha éppen nem verekedésre használják azokat, akkor az újabb jelenetnek megfelelően újabb szavakat raknak ki belőlük. Valahogy így játszanak a darabbal is: stílusokat, műfajokat kevernek, nem spórolva a poénokkal. Commedia dell’arte hangulattal indítanak, majd aktualizálnak a jelmezekkel, Basilio énekmester egyenesen Elvis Presley-utánzat. Vannak divatos, felszínes poénok - Figaro női álruhában menekülve érkezik a színre, s a nyílt színen öltözik át munkaruhájába. Ugyanakkor a viharjelenet a Rosinában lejátszódó lelki viharokat is érezteti: a megpróbáltatások hatása alatt a lány aléltan esik össze, s rémálma máris láthatóvá válik - őrült kavalkád a színen az összes szereplővel, belesűrítve az egész darab "freudi" mélyrétegét.

A borbélyt játszó szép szál Alexander Voigt azzal dobja meg az eredeti figurát, hogy body builderek és múlt századi operaénekesek szépelgő pózában tetszeleg, s ezzel a bájgúnárkodással ügyesen el is tolja tőlünk a figurát. A legjobban Rosina esetében feszegetik a hagyományos kereteket: nemcsak az énekesnő, Ruth Engel vampos alkata és iróniája áll messze a bájos fruska karaktertől, de a madárkaként fogva tartott lány bezártságát itt egyenesen abszurd komédiába hajló megoldásokkal érzékelteti a rendező, Matthias Oldag. De üzenete van annak is, hogy egyedül a felsülő Bartolo doktor alakja nélkülözi a humort: aki sótlan, pórul jár...

A spoletói és a kassai opera közös előadásában, az Olasz nő Algirban című produkcióban Giorgo Pressburger nagy ötlete a technika: a színpad feletti vetítővásznon időről időre egyszerű számítógépes animációs jeleneteket vetítenek ki - mintha csak a szereplők fejébe vagy lelkébe pillanthatnának be, ahol bizony eléggé "háborog a tenger". Sok újat persze nem mondanak, a színpadi helyzetekből és Rossini zenéjéből ugyebár sejthető, mi megy végbe a szereplőkben, mégis a hagyományos beállításokhoz jól illeszkedik az animáció finom iróniája, ami ötvözi a diafilmek békebeli naivitását a modern rajzfilmek vad forgatagával.

A Szlovák Nemzeti Színház Az ezred lányában a díszlettel operál: elrajzolt tiroli tájat varázsolnak a színre - a rivaldánál hatalmas fehér papírmasé állatok, a háttérben a régi idők színházát idéző, nevetni valóan elfestett színű hegyek. Középen pedig egy hatalmas sajt, amelynek lyukaiból szemtelen egér táncol ki, aki jellemét tekintve inkább sajtkukac: zászlót lobogtatva harcra buzdít minden színpadra lépőt - nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. (A tömegjelenetekben újból és újból a szín közepére pörgő táncosnőt egyébként elég rendesen megdolgoztatják - az ezred egere, ha kell, kellékezik is a színpadi forgatag közepén...) S van még egy hatalmas kettétört szív is, amit a szerelmesek egymásra találásukkor illesztenek össze. Nincs hiány tehát ironikus gesztusokban - és mégis, a játékteret s egy-két poént leszámítva úgy érezhetjük magunkat, mintha száz évvel ezelőtti színházban ülve lelkesednénk. Az egész színpadi statisztéria úgy rajong a nádszálvékony és gyönyörű hangú Lubicas Vargicováért, ahogy nagyapáink szédelegtek városkájuk ügyeletes primadonnája körül. Jelenetről jelenetre behozzák a statisztériát tánckarostul, kitartják a jelenet végét, "ahogy az a nagykönyvben meg van írva". A ruhák ropognak, mintha most jöttek volna ki a varrodából - nemcsak a főszereplőkön, de a teljes ezreden is... A szereplők nagy részének régimódi gesztusai nincsenek idézőjelbe téve - az operettnaivitás az ennek megfelelő stílust hozza ki az idősebbekből... És mégis. Hat az előadás: az örök színház, az örök operett szól belőle - még ha operában ülünk is. Nem restségből, tehetségtelenségből fakad a tegnapiság. Komolyan veszik magát a színházat, az egész előadásból árad a szakmai tisztesség és a végtelen odaadás. S mivel van humoruk is, hangjuk is, a néző hálás: miért ne esne néha jól egy kis időutazás?

Toronykői Attila Don Pasqualéja - a Miskolci Nemzeti Színház néhány évaddal korábbi előadása, ezúttal vendégénekesekkel - arra példa, amikor a darab adta helyzetkomikum poénjai kevésbé ülnek, a rendező inkább "kívülről" hozott ötletekkel dolgozik és hat: például a fiatal asszonyka költekezését itt nem ruhák tömkelege jelzi, hanem "újgazdagék módjára" egyiptomi palotává válik Don Pasquale otthona, ha ugyan nem utaztak el a fáraók földjére. Nemcsak látványos, de mai "életérzéseket" is keltő megoldás. A befejezés csattanója pedig megkérdőjelezi mindazt, amit láttunk: divatos megoldással fotográfus érkezik a fináléra, hogy kamerájával megörökítse a szereplőgárdát, ám váratlanul a bájos hősnő "pá"-t int szerelmének, s kéz a kézben kisétál a fényképésszel. A közönség nem mindennapi meglepetését jelezte, hogy zavartan le is állt a tapssal, s várta a folytatást, a címszereplő Enzo Capuanónak kellett kiszólnia, hogy bizony vége a játéknak. A néző pedig lázasan kezdte visszapergetni az előadást: elő volt-e készítve a poén. Az a gyanúm, hogy nem, hacsak nem a magával ragadó Keszei Borbála sejtelmes, okos mosolyából érezhettük, hogy ez a nő mindenre képes. Szóval nemcsak a vén pocakosokat lehet átverni - vonható le a következtetés.

Végére hagytam a "legrafináltabb" előadást, az Auris Társulattól Rossini Ory grófját, amely úgy emel ki a hagyományos dramaturgiájú darabból, hogy közben mind jobban belehelyez a sztoriba. Az eredetileg a keresztes háborúk idején játszódó történetet a rendező, Selmeczi György napjaink Adriájára ülteti át: a lovagok és hölgyeik itt tengerparti nyaralóvendégek. Az effajta aktualizálás ránézésre nem olyan nagy ötlet, csakhogy egy ilyen helyen minden náció megfordul, három nyelven zajlik a játék is - a felfordulást, az értetlenkedéseket fokozza is, magyarázza is a nyelvi zűrzavar. S ami a hangulati színezésnél fontosabb: az unatkozó francia szépasszonyokat a magyarrá lett Ory grófja próbálja barátaival elcsábítani, s ezzel Selmeczi átvágja a gordiuszi csomót. A mű szólhat eredeti nyelven, nem kell feliratozás sem, de a magyar karakterek a nézői megértést segítendő a legalapvetőbb információkat nyugodtan énekelhetik Romhányi József fordításában.

Miután megállapítottuk, hogy szép a kilátás, belevethetjük magunkat a tengerbe. Vagyis a néző az első öt percben konstatálja Selmeczi remek alapötletét, s aztán belefeledkezhet a játszani is tudó fiatal énekesek komédiázásába. Beszippant a játék, a pókerarcú Hábetler András mesterkedései, Csereklyei Andrea önsajnálata, a kórus lelkesedése. Lekötnek a történések, pár perc után eszébe sem jut az embernek, hogy itt a műfajjal játszanak. Selmeczi ugyanis nem viszi túlzásba a dolgokat - nem bombázza szét a történetet öncélú gegekkel, ami kibillenthetne a sztori sodrásából. Nem kísérleti műhelyben figyeljük a mestert, hanem az Adrián vagyunk - élvezzük a nyarat, a muzsikát, a derűt.

MIKITA GÁBOR