A 13. Sziget Fesztivál ismét rekordokat döntögetett. Csak a legfontosabb színpadok elõtt 370 ezer látogató (velük együtt fennállása óta hárommillió ember járt már a rendezvényen), és felülmúlhatatlannak tûnõ sztárparádé a színpadokon. Ha a tavalyi rendezvényrõl azt írtam, hogy nem éreztem igazán a magaménak, azaz kevés olyan fellépõ volt, aki megdobogtatta a szívem, akkor idén már a fellépõk névsorát áttekintve, látatlanban is megállapíthattam, hogy eljött az én idõm. Legalább egy tucat olyan zenekar neve szerepelt a listán, akiket régóta szerettem volna végre élõben látni, vagy örömet okozott, hogy újra megnézhettem õket.

Persze a szokásos fesztiváléletmód miatt (újra és újra régen látott ismerősökbe botlik az ember) bizony egy-két koncertet kihagytam, némelyik pedig csalódást okozott, de azért így is rengeteg felejthetetlen pillanattal gazdagodtam, esetleg olyanok révén, akiktől ezt nem is vártam.

A Nagyszínpad programja például olyan erős volt, hogy idén már a legelső fellépő után pestiesen azt mondhattuk: ezt nehéz lesz überolni!

A baszk anarchista SKA-P nevében hordozza a képviselt zenei stílust: a modern reggae elődjének tekinthető ska zenét ötvözi punkos lendülettel és latinos fúvósokkal. A Világzenei Nagyszínpadon néhány éve már sikeresen szerepelt népes társaság most is elismerést aratott, egyszerű, de elképesztő vitalitással és lelkesedéssel előadott zenéjével. A show-elemeket (gólyalábon járás, jelmezek, álarcok stb.) elsősorban direkt politizálásra használták: megkapták a magukét a multik, a kegyetlenkedő rohamrendőrök, Bush és barátai, de előkerült a palesztin zászló is. Ehelyütt egy hasonló, szintén a Szigeten történt Patti Smith-akció kapcsán néhány éve már megemlítettem: a palesztin nép melletti kiállás valószínűleg csak nálunk vált ki felháborodást, főleg liberális értelmiségi körökben. Nyilván nyugaton is kényelmetlen a mainstreamet képviselő politikusok és holdudvaruk számára, ha a radikális baloldal szembesíti őket a globális igazságtalanságokkal, de ott talán kibírják, hogy ne vágjanak vissza ilyen igaztalan viszontvádakkal.

Ígérem, hogy innentől már csak kevés szót ejtek a politikáról, de volt még egy fellépő az idén, amelynél ez a tematika meghatározó, és mindenképpen meg kell említeni a nevét.

A Skinny Puppy nevű kanadai csapatról van szó, amely több mint húsz éve kezdte meg kísérletezését az elektronikus és a rockzene, valamint az indusztriális "zajzene" párosításával. Ezt az irányzatot valamikor EBM-nek (electric body music) nevezték, számos kiváló képviselője közül már csak kevesen aktívak, de hatásuk olyan első vonalbeli sztárok zenéjén érezhető a mai napig, mint a U2 vagy a nem sokkal a Sziget után Pesten járt Marilyn Manson. A Skinny Puppy azonban még ma is aktív, és ezt meggyőzően bizonyították a fesztiválon tartott előadásukkal is. Énekesük és dalszerzőjük, a kultikus figurává vált Kevin Ogre teátrális és mégis hátborzongatóan visszafogott színpadi show-ját jól egészítették ki a hol minimalista, hol pedig az expresszionizmust felidéző vetítések (talán ők voltak az egyetlenek, akik így használták ki az óriáskivetítők adta lehetőséget). Miközben a képernyőn riasztó és elgondolkodtató képek peregtek (az amerikai lobogón csillagok helyett horogkeresztek, lüktető mikroorganizmusok képe, tömegesen lemészárolt vagy éhen halt emberek holttestei, vadászbombázók célkeresztje), addig Ogre különböző álarcokban (gázálarc, farkasember stb.) és "véres"-sáros katonai gyakorlóba öltözve hörögte a mikrofonba apokaliptikus gondolatait.

Mozdulatai, pózai egy végletesen elidegenedett humanoid lény végső rángatózásaira emlékeztettek, kíséretét pedig élőben felhangzó és samplerről is szóló fémes ütősök, magával ragadó gitártémák és elektronikus zajtenger dübörgése adta. A koncert csúcspontján az iraki terroristák lefejezéses kivégzéseit "játszották el", de itt az áldozat (természetesen Ogre) átvágott torokkal felpattant, és lerántotta a kámzsát hóhérai fejéről. Meglepve azonosíthattuk Bush és Blair arcát, persze újabb álarcok formájában. A rövid, de teljes élményt adó koncept műsor végén Ogre először szólt a közönséghez: "A szabadság a saját agyatokban van!". Kár, hogy ezt a kiváló társulatot az aznapi első előadónak szánták a szervezők. Így elég kevesen és rossz körülmények között (zuhogó eső és délutáni világosság) láthatták az idei Sziget egyik legjobb és leghatásosabb koncertjét.

A francia Les Tambours de Bronx szintén az ipari-indusztriális zene fénykorát idézte fel, szintén túl korai időpontban ahhoz, hogy a megfelelő és megérdemelt hatást elérjék. Tíz éve már láttam őket a Vágtázó Halottkémek vendégeként, és mint akkor, most sem okoztak csalódást. Tucatnyinál is többen püfölték dobverőikkel az olajoshordókat halálos pontossággal, végig egymásra figyelve, felidézve az együttzenélés legősibb, primitív törzsekre emlékeztető módját. Felszabadító élményt nyújtottak, bár most nem dobálták be "hangszereiket" a közönség közé, mint 1995-ben (egy pár dobverő azóta is a féltett kincseim közé tartozik!), így nem élhettük át pontosan azt, amit ők, nem lehetett a "zene mindenkié".

Nyers energiában a Juliette & the Licksnél sem volt hiány. Azt hiszem, még sohasem fordult elő korábban, hogy egy hollywoodi színésznő zenekart alapítson. Juliette Lewis (Született gyilkosok, A rettegés foka, Alkonyattól pirkadatig) megtette, sőt, turnézni is elindult velük. A banda a 60-as, 70-es évek fordulójának prepunkját idéző, dögös rockzenében utazik, Juliette pedig egyszerre szexis és önironikus pózolásaival és ruhájával, szédületes "pörgésével" pillanatok alatt az ujja köré csavarta a Nagyszínpad nézőit. Sokan elnevezték "női Iggy Pop"-nak, hihetetlen energiákat felemésztő színpadi jelenléte miatt. És mintha valóban az "Iguána" babérjaira tört volna, a koncert végén ő is bevetette magát a közönség közé, hogy majd’ mindenki tapintással is meggyőződhessen arról: tényleg itt volt egy amerikai filmes díva, aki nem félt a rajongóihoz a lehető legközelebb kerülni.

Teljesen más világot képviselt a skót Franz Ferdinand, de a tavalyi év legsikeresebb elsőlemezes brit bandája sem okozott csalódást. Zenéjük igazából kellemesen besorolhatatlan, a legnagyobb bűnnek tartanám brit popnak titulálni... Számomra egyaránt felidézik a Beatlest, a 80-as évek kultikus újhullámát, annak brit és amerikai változatát is (pl. Talking Heads és Smiths), de David Bowie hűvös, távolságtartó és androgün art-rockját is. A koncerten pedig mindent eljátszottak, amit csak tudtak, a konstruktivizmust megidéző háttérfeliratok előtt, elvégre képzőművészeti főiskolásokról van szó. De én elsősorban a nagyon jó és táncolható zenére emlékszem, amit részükről sem pózok, sem politizálás nem egészített ki.

Se zene, se pózok... Illetve persze mindkettő, de nem úgy, ahogy reméltük. Röviden így foglalható össze Nick Cave-vel és kísérőivel, a Bad Seeddel töltött este. Annyi mindent leírtak már az ausztrál költő-énekesről, a művészről, aki Midasz királyként aranyat csinál a szarból (értsd: saját magánéletének mélypontjaiból, az elidegenedettség és paranoia dosztojevszkiji kínjaiból) is, hogy feleslegesnek tartom a hosszú bevezetőt. Aki ismeri őt, úgyis tudja, miről van szó, aki nem, annak meg úgyis hiába magyarázom. Én már egy ideje gyanakszom, az utóbbi két albuma messze nem gyakorolt rám olyan hatást, mint a korábbi tökéletesre csiszolt gyémántok. De mástól is hallottam már olyat, hogy Nick Cave elindult a "bobdylanesedés" útján: egyre hosszabb, egyre unalmasabb dalok és albumok, egyre több vallásos kiszólás és önismétlés, ugyanakkor egyre kevesebb eredetiség. De talán majd a Szigeten bebizonyítja, hogy őt nem lehet leírni! - gondoltam. Hát nem... Kiszámítható gegek, unalmasra hangszerelt klasszikusok, semmi katarzis. Török barátom mesélte, otthon részt vett egy interjú elkészítésében, ahol Nick Cave elmondta, hogy nem szereti a fesztiválokat, mert nem tud olyan intim kapcsolatot teremteni a közönséggel, mint önálló koncertjein, amikor csak őt várják, egyetlen estére szólóan... Magam az "említett előzmények" ismeretében attól félek, hogy nem csak ez volt a baj ezen az estén: úgy tűnik, egy legenda véget ért...

Sokkal jobb koncertet adott a Világzenei Nagyszínpadon David Edwards, új projektjével, a Woven Handdel. Ő az, akit manapság a legtöbbször hasonlítanak Nick Cave-hez, bár a hasonlóság csak részben igaz, hiszen Edwards sokkal visszafogottabb, jóllehet nem kevésbé szuggesztív előadó. Most is egy bárszéken ülve énekelt és pengetett hol gitárt, hol bendzsót, akárcsak néhány évvel ezelőtt, amikor még előző együttesével, a 16 Horsepowerrel járt ugyanitt. Lenyűgöző hangjával, az amerikai fehér és fekete népzenékhez (country és delta-blues) erősen kötődő rockjával, szerelemről és halálról, bűnről és áhítatról szóló szövegeivel valóban felidézte a fénykorában lévő Nick Cave emlékét. De legyünk igazságosabbak: David Edwards ma már olyan kultikus figura, akit nem kell senkihez sem hasonlítani, az ő neve is védjegye lett a felkavaró és felemelő, magas színvonalú, autentikus altrocknak.

Ezek voltak tehát azok a művészek, akikre a leginkább kíváncsi voltam az idei Szigeten. Szerencsére többségükben nem is okoztak csalódást. De számos kiváló zenész lépett még föl. Csak a Nagyszínpadnál maradva: eljött a fellépőkre a Sziget honlapján szavazók által évek óta követelt Korn, a metálzene egyik megújítója; itt volt az elektronikus és a rockzenét ötvöző két nagyágyú, az Underworld és a Basemant Jaxx; újra eljött a fun-punkot negyedszázada töretlen lelkesedéssel játszó Toy Dolls. A fiatalabbak közül itt volt az üdítően friss hangzású, punkos rockot játszó The Hives, higanymozgásával s egyszerre önironikus és önéltető megjegyzéseivel, a közönséget ujja köré tekerő és őrjöngését kiváltó zseniális frontemberével, aki számomra a fiatal Mick Jagger egyik legjobb reinkarnációjának tűnt.

A Világzenei Nagyszínpadra ismét eljött a mainstream rockot és az afrikai népzenét mindeddig legsikeresebben ötvöző Yousson N’ Dour. Először szerepelt nálunk a guineai Mory Kante, aki a 80-as évek végén, a kábeltévék megjelenésekor Magyarországon is népszerű lett, legalább az elektronikus popot és a nyugat-afrikai népzenét összeházasító kiváló Yeke, Yeke című dal erejéig. De fellépett az algériai rai zene első nemzetközi hírű mestere, Khaled, és a Buena Vista Social Club eddig az énekesek mögött kicsit háttérbe szorult trombitása, Manuel Guijaro Mirabal is, talán az idei legnagyobb tömegjelenetet okozva ezzel a Világzenei Nagyszínpadnál. Azt hiszem, a Buena Vistáról is ugyanaz a régi bon mot mondható el, mint a Sziget Fesztiválról, és ugyanúgy pozitív felhanggal: "Hiába na, ha egy üzlet beindul..."

Reméljük, jövőre ugyaninnen és ugyanilyen színvonalon folytatjuk.

SÓLYOM ATTILA

Szubjektív kalauz

Tizenegy darab a nagy Szigetmozaikból
Sziget Színház napló 2005

Idén is színes és színvonalas programmal, nemzetközi hírű fellépőkkel s kuriózumokkal, látványos produkciókkal fogadták a Sziget publikumát a színházi részleg szervezői. (Programigazgató: Kardos József.) Nem véletlen hát (mégis talán sokunkat meglep), hogy a nagyszínpad sztárjainak gázsiján (500 millió Ft) túl a Sziget-program büdzséjének (275 millió Ft) 30 százalékát a színházi programok tették ki, a maguk 80 millió forintjával.

Előkelő rangúvá nőtte tehát ki magát az évek során az ezerötszáz fős Szabadtéri Színpadból, négyszáz főt befogadó Színház- és Táncsátorból és egyéb kisebb helyszínekből (fű, Kisszínpad, domb melletti terület) álló szigetszínház-komplexum. Az egyik leglátogatottabb helyszín volt idén is a zenei rendezvények mellett a Színházi Sátor és környéke, maximális(on túli) kihasználtsággal. Pedig a Sziget köztudomásúan nem elsősorban a színházról, színházi és táncelőadásokról szól...

Persze idén is elsősorban a táncé és a mozgásszínházé volt a főszerep, néhány utcaszínházi produkcióval, zenés esttel és két operaelőadással kiegészítve. Vagyis volt tánc minden mennyiségben: hazai és külföldi, show-jellegű és klasszikus, autentikus és kortárs, akrobatikus és pantomimes, látványos és minimalista.

Corpus (Can): Repülők hada (fű)

A minimalista előadások sorába tartozott például a Corpus társulatának produkciója. Bár itt nem volt ügyefogyott lázadó, mégis a jó öreg Svejk jutott eszembe, amikor a kanadaiak katonai masírozásokról, értelmetlen egzecíroztatásokról szóló, táncos, pantomimes produkcióját néztem.

A szigorú pénzügyi megszorítások miatt repülő nélkül marad a 217. Kanadai Repülő Osztag, ám öt fős harcipilóta-csapata elszántan, mit sem törődve ezzel, folytatja a gyakorlatozást tovább. Parancsszavak pattognak a levegőben; menetelések, büntető fekvőtámaszok, különféle alakzatok követik egymást - folyik a kiképzés. Az egyenruhások (a két nő és három férfi) minden helyzetben katonák - az engedelmesség, a fegyelem és a feljebbvalótól való félelem igazgatja őket. A szabályok, a ceremónia és a hatalom kiszolgálása összerántja s uniformizálja ezeket az igen különféle (alkatú, nemű, bőrszínű stb.) embereket. Lelkük, akaratuk már-már oda. A Corpus előadása akár egy zenekari mű: gyorsabb, lassabb etűdökből, szünetekből és szólókból áll; s a ritmus, a vezényszavak ritmusa a masszává, tömeggé gyúrás eszköze.

A kanadaiak csapata nem kis iróniával és humorral mutatja be mindezt. Hiábavaló gyakorlatozásukat lehet persze úgy is értelmezni, mint a hősies kitartás gesztusát, egyfajta hűségnyilatkozatot a haza, a hadsereg mellett (akár a régi orosz vagy amerikai háborús filmek katonáinak mentalitását), ám mi kelet-közép-európaiak hajlamosabbak vagyunk ironikusabban szemlélni önmagunkat.

A folyamatos menetelés, parancsteljesítés után megpihennek - legalábbis a parancsnok, minthogy a többiek a vacsora és a béke idilljének megteremtésén fáradoznak kapitányuk kényelme és szórakoztatása érdekében. Pincérekké és táncosnőkké vedlenek, hogy tovább szolgálják a "hazát". Végül pedig ők maguk szüntetik meg a létüket megkérdőjelező hiátust: önmagukból, saját testükből építik meg azt a bizonyos hiányzó repülőgépet. A humor és kritikai él ellenére mégis némi hiányérzetet kelt az előadás - az alapötlethez képest kevés a megvalósításban a fantázia, nincs kellőképp kihasználva. Nem véletlen, hogy a legszórakoztatóbb rész az, amikor a közönség soraiból hívnak be egy gyanútlan nézőt, és őt próbálják magukhoz idomítani, asszimilálni (még egyensapkát is adnak rá). Ez mindig hálás dolog - nézzük a beavatatlan csetlés-botlását, igyekezetét, a "beolvasztást", és kárörvendően mulatunk, hiszen nem ránk esett a választás.

Pan.Optikum (D): Il Corso
(a domb mellett)

Bár előadásukat Pablo Neruda egyik alkotása ihlette, s annak sorait választották mottóul is ("Miért zöldek a levelek? Hová húzódik vissza az árnyék? Amit tudunk oly kevés; amit elfogadunk oly sok."), sokkal inkább dantei hangulatot, a középkor atmoszféráját és Bosch szürrealisztikus purgatórium vízióit idézi a németek rendkívül látványos utcaszínháza. Furcsa apokaliptikus légkört teremtenek hatalmas tüzes kerekeikkel/gömbjeikkel, hangzásvilágukkal, gólyalábas embereikkel, démoni jelmezeikkel, sminkjeikkel, tűzi parádéjukkal, s ide-oda dobált óriási labdáikkal - egész kavalkádjukkal.

A hatalmas szabadtéren minden oldalról körülvesznek bennünket, szinte beszorítanak, s minden oldalon történik is valami. Különös szerkezeteikkel olykor átvonulnak rajtunk, s megszólítanak. Igencsak közvetlen tehát a kontaktus. Nézőtér és színpad egybeolvad, s a közepén mi - az embert, az emberiséget szimbolizálva - ide-oda kapkodjuk a fejünket, forgolódunk, s mint egy hangyaboly, hol összetömörülünk, hol hirtelen szétválunk egy-egy áthaladó szekérnek vagy tüzes keréknek utat adva. És most tényleg kicsinek érezzük magunkat e tüzes monstrumok láttán.

Halálsikolyok, sátáni kacajok, kísérteties, feszültségkeltő dobpergések, fel-feltörő lángnyelvek, fényhatások s végül egy parádés tűzijáték borzolják érzékszerveinket. Igazi összművészeti produkció ez: zene, hangeffektek, szöveg és látvány kompakt egységet alkotnak.

A túlvilágiakat sátánian karizmatikus, szuggesztív szereplők jelenítik meg. Mások ingó-bingó tüzes rudak tetején egyensúlyoznak. Középen egyikük egy rúdra erősítve akrobatikus ügyességgel forog, pörög, miközben a rúd maga is körbe-körbe jár - egy különös pályán kering, így őt az egyszer fenn, egyszer lenn állapotában láthatjuk, s mindeközben mintegy része csak e fura perpetuum mobilének. Egy rendszer részeként, apró elemeként akaratlanul kering saját, eleve elrendeltetett pályáján. Ecce homo, az áldozat.

A fináléban fényes tűzijáték s görögtűz ünnepli (avagy rémiszti, félemlíti a gyehennát idézve) az embert, s dicsőíti a világ, e csodálatos rendszer nagyságát és logikáját. A kaotikus rendet, a rendet a káoszban. És annak ellenére, hogy az ember parányiságát mutatja, determináltságát az univerzumban, egyszersmind az életével szembeni felelősségéről s létének túlvilági következményeiről, büntethetőségéről is szól.
Grandiózus, szokatlanul látványos és borzongatóan erős atmoszférájú előadás. Nem csoda, hogy Európa egyik legnépszerűbb, több ezer fős közönséget vonzó produkciója a holzmindeni Utcaszínház-fesztiválon is elnyerte az első díjat. Ugyanakkor kicsit terjengős, lassúdad a produkció, s néhol túlzottan is dominál benne (bár igen hatásosan) a technika, szinte elnyomva a "játékot".

Fabrik Company (D): Pandora 88
(Színházi Sátor)

A német Fabrik Company: két fickó (Wolfgang Hoffmann és Sven Till) maximális összeszokottsággal, egymásra hangoltsággal. Honfitársaikhoz hasonlóan ők is az ecce homo gesztusával alkották meg s építették fel előadásukat. Az ő produkciójukban azonban nemcsak az ember születik meg, hanem a homo ludens is. Mindamellett előadásuk az Il Corsóéval ellentétben minimalista. Minimális térrel, eszközzel, díszlettel, jelmezzel, fény- és hanghatással dolgoznak, ám annál nagyobb fantáziával és játékossággal. Játékosság, önirónia és emberismeret fémjelzik munkájukat. Náluk is maga az ember a főszereplő, ugyanakkor a legfőbb eszköz is.

Rövid előjáték után egy liftszerű fülkében játszódik "történetük" - ennyi mindössze a díszlet. Kellékük is csupán saját kezük, fejük és fantáziájuk. Valamint a fény, aminek segítségével olykor mozgásokat vagy haladást imitálnak. E liftfülkében van "összezárva", egymásra utalva a két ember; itt kell idejüket letölteni. És e szűk sartre-i "börtönben" - amit hívhatunk akár életnek, akár társadalomnak vagy közösségnek - megteremtik maguknak a szabadságot! Különféle játékokat és elfoglaltságokat találnak ki maguknak, hogy múlassák az időt. Játékokat szabályokkal, melyeket időnként megváltoztatnak, időnként megszegnek. Ám még e játékokat is csak játékosan imitálják: a semmiből hoznak létre mikrovilágokat, szabályrendszereket (labdajátékot például labda nélkül). Egy egész sajátos világot vonnak maguk köré - a semmi ellen.

Hol gyűlölködve, hol egymást körülrajongva, irigykedve, egymást bosszantva, ingerelve vagy épp féltékenyen lesve egzisztálnak egymás mellett. S "Pandóra szelencéje" valóban titkokat rejt: az ember természetrajzát. Hiszen a játék ideje alatt körvonalazódik az emberi természet - lelepleződik, milyen is az ember valójában a maga ambivalenciájával: játékos és irigy, féltékeny és közösségre vágyó, együttérző és antiszociális, agresszív és segítőkész, önző és áldozatos egyszerre. Mindezt rendkívül találóan, szemléletesen és szeretetteljesen tárják elénk. Nem véletlen, hogy állva, szűnni nem akaró tapssal ünnepelte őket a hálás közönség. A Pandora 88 a 2005-ös Sziget egyik, ha nem a legjobb, legmagávalragadóbb előadása volt.

Izraeli táncest (Színházi Sátor)
Sarah Azimi: Most már
felejteni akarok
Noa Dar: A legédesebb ölelés

Az izraeliek is a kontakt táncot képviselik, minden díszlet nélkül, "utcai" viseletben. Az est mindkét része a nő-férfi kapcsolat szövevényességéről és küzdelméről szól.

Az első rész, a Most már felejteni akarok valójában egy példatár, a háromszögtörténetek gyűjteménye. A két női és egy férfi táncos a három ember közti kapcsolat majd minden lehetséges variációját felsorakoztatja. A két nő (egyik barna, másik szőke) ruhája egymás komplementerei - ellentétes színösszeállításban vannak (lila felső, világos alj és fordítva) -; különböznek is egymástól, ellentétesek is, egyformák is. E két nő ugyanazt a férfit akarja, ám az elmenekül, majd hol egyikükkel, hol másikukkal keveredik meghitt viszonyba; aztán a nők hirtelen elvesztik az érdeklődésüket iránta, s az előbb még kapós férfi már senkinek sem kell, magára marad, a két nő pedig - a férfi legnagyobb megrökönyödésére - egymás karjaiban köt ki. Mindenesetre egyvalaki mindig hoppon marad.

Többnyire mindannyian mást akarnak, nem azt, aki őket, s csak pillanatokra teremtődik meg a harmónia, és találnak egymásra. Ezért aztán szünet nélkül próbálkoznak, és állandóan változnak, alakulnak a viszonyok, a három ember közti kapcsolat. Így történik, hogy lassanként mindenki mindenkivel érzelmi és testi, fizikai kapcsolatba kerül, s a szálak fokozatosan összegabalyodnak.

Összekapaszkodások és elengedések sorozata ez a rész. Mindegyiküknek jut egy-egy romantikus szerelmi sláger is, amit playbackre énekelnek, nem kis iróniával.

Szenvedést és magányt, csalódásokat és csalatásokat, csatározásokat és féltékenységet hoz tehát a vágy s a szerelem. És mindinkább úgy tűnik, több benne a gyötrelem, mint a gyönyör.

Végül e nagy érzelmi és lelki kavarodásban, próbálkozássorozatban mindahányan magányosan s megfáradva roskadnak le - külön-külön, megvált(hat)atlanul. De nem is meglepő, hogy ezután a zűrzavar után inkább vágyják már a nyugalmat s az egyedüllétet.

Előadásuk szellemes, mégsem olyan eredeti, hogy emlékezetes maradhasson.

Az est második része, a kétszereplős, líraian megjelenített, vég nélküli küzdelemről szóló táncdráma a maradandóbb.

A Noa Dar koreografálta etűdben felcserélődnek a "táncparkett" szerepei: a pici, apró táncosnő tartja, emeli a nagydarab férfit, aki pedig a nőre támaszkodik, máskor fekszik - nyomja a nőt, teher számára. Máshol a nő visszatartja, majd előrelépteti a férfi lábait. A férfi menne is, maradna is. Egy időre szét is válnak, ám külön is ugyanazt a mozgássort végzik, egymástól távol is ugyanúgy jár a kezük, lábuk. Lépnek, vetődnek, gurulnak. (Itt kicsit le is áll az előadás - ez a rész nem csak a kapcsolatukban jelent üresjáratot.) Nem csoda, hogy végül mégis megint csak összekerülnek.

Pedig egyedül látszólag mintha jobban, könnyedebben ment volna nekik. Volt elég légterük, és nyoma sem volt vergődésnek. Csak hát valami megmagyarázhatatlan okból mégsem tudnak elszakadni egymástól. A férfinek szüksége van a nő erejére, olykor visszatartó szigorára, a nőnek meg a férfire, akit támogathat, akihez kötődhet.

Így legvégül a nő a földön csúszva-mászva cipeli a rajta fekvő férfit, aki már nem ellenkezik, nem menekül s kapálózik; tűri. A nő pedig megpróbál a férfi súlya alatt is előrehaladni. Lenyugszanak, elfogadják egymást és saját szerepüket - társakká válnak. Kínlódva, vergődve, mégis együtt, lassan kimásznak a színről, az idő végeláthatatlanságába tűnve.

Sopsits Árpád-Horváth Csaba:
Passió (Stációk)
(Szabadtéri Színpad)

Krisztus utolsó útját, szenvedéstörténetét és az ezt megelőző eseményeket reliefszerű képben álmodták újra az alkotók. A tizenkét tanítvány és mesterük egy hosszú fehér lepel (Krisztus halotti leple is lehetne) előtt sorakoznak fel; a lábuk alatt homok borítja a talajt. ("Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér...")

A látvány gyönyörű, ám nem köt le bő másfél órán keresztül. Nem tudom, mi késztethette Sopsits Árpádot, hogy Krisztus szenvedéstörténetét vigye színre, talán Mel Gibson sokat vitatott opusa. Ott értettem/érteni véltem a miértet (naturalizmusával, naturalista részletességével próbálta megadni, visszaadni a szenvedéstörténetből évszázadok alatt kivont szenvedés fizikai valóságát, s ezáltal átélhetővé tenni, testközelbe hozni a testi kínt, hogy az visszakapja a súlyát), itt nem.

Nem volt szerencsés a táncot és a prózát ötvözni, koherensebb, feszesebb és erőteljesebb lett volna az előadás, ha a tánc önmagában áll; itt most többnyire idegenek maradtak egymás közegétől. S a szavak hamisan csengtek még olyan színészek szájából is, mint Gazsó György (Pilátus) vagy Pálffy Tibor (Jézus).

Hiába a szép képek: Cirénei Simon helyett maga a kereszt antropomorfizálódik és segít Jézusnak; megfordulnak a szerepek - a kereszt veszi gyengéden vállára a Megváltót, s cipeli szenvedései, kínhalála helyszínére (még a holt fában is több a részvét, mint az emberben). A moralitásokat idéző allegorikus alakok lépnek elénk: a kísértés, a bűn, az ordas gonoszság, a kereszt, a bűntudat. A tanítványok kollektív bűntudata, lelki gyötrelme, máshol tagadása, ahogy egyik adja át, fertőzi meg a másikat félelmével, lelkiismeretfurdalásával avagy a gyávaság érlelte árulás szellemével, s az láncreakcióként terjed - a tömeg pontos lélektanát adja. (Koreográfus: Horváth Csaba.) Júdás a többiektől elütően, méltatlanságát, alábbvalóságát jelképező melegítőalsóban jelenik meg a színen. (Jelmeztervező: Benedek Mari.)

Szép, expresszív pillanatok, képek, mozdulatok sorjáznak, egészében mégis érdektelen, "tét nélküli", hosszúnak tűnő másfél óra. Vagy csak mi nem voltunk ráhangolódva itt és most, a felpörgött szigetes állapotban e lassúbb, bensőségesebb tónusú előadásra? Mivel nem láttam nyugodtabb, elszigeteltebb körülmények között a produkciót, nem tudhatom a választ - a Passió a Szigeten mindenesetre megbukott. (Ez volt egyébként az egyetlen olyan előadás, ahonnan kínosan sokan, szinte tömegesen men[ekül]tek el az emberek. Igaz, témájával, hangulatával ez volt a legkevésbé "szigetkompatibilis" produkció, bár azért feltételezhető, hogy akik odagyűltek, többnyire tudták, mire jönnek...)

Finita la Comédia: Maldoror
énekei (Színházi Sátor)

Egy ismerősöm mondta a Woven Handről, a Világzenei Színpadon fellépő, belső fájdalmat és szenvedést hitelesen megéneklő együttesről, hogy zenéjük olyan, mintha az ember vérébe üvegszilánkokat szórnának. Na, éppen ilyen ez az előadás is. A szenvedést a Finita la Comédia is a "köbön" jeleníti meg, oly átütő erővel, intenzitással, hogy az szívszorító. (Koreográfia: O. Caruso [Juhász Anikó].)

A nyitóakkord, a "prológ" egy videoklipszerű montázs - váratlanul s minden előjel nélkül a "plafon"-ra vetítve, a fejünk fölé. Olyannyira váratlanul, hogy eleinte sokan észre sem vesszük a fölülről érkező impulzusokat s "szenvedésképeket". A szenvedés, a szenvedés látványa ott van körülöttünk minden irányból, hogy nekünk is kényelmetlen legyen - mi is kitekert nyakkal nézzük a görcsös, kicsavart pózú, eltorzult arcú szereplőket e képeken.

Majd az üres színpadon megjelenik egy nő, Ágens, és egy széken ülve (ő is kitekerten, s majdnem csupaszon) sikolyaival "kommentálja", erősíti fel a képekről tükröződő fájdalmat. Ágens a továbbiakban is nagyrészt e széken ül, elkülönülve a másik két táncostól, s kényszercselekvéseket végez - rabja önmagának, a benne zajló történéseknek. Lelkileg, testileg lecsupaszodik tehát, s egy nő testi, lelki torzulásait felvállalva ül előttünk, leplezetlenül tökéletlenül.

A két férfi, Gergye Krisztián és Fehér Ferenc is majd’ teljesen ruhátlanul (fekete tangában és némi testfestéssel) lép elénk. Gergye a már filmen is látott kicsavart/tekert végtagokkal, deformáltan, torz fintorokkal vergődik tovább. Mintha valamilyen belső kín, valamiféle titokzatos küzdelem marcangolná, s nem hagyná nyugodni. A színre lépő másik férfi, az ördögi, démoni - a kopaszra nyírt és valóban delejes tekintetű s kinézetű Fehér Ferenc személyében - folytonosan kísérti, ostromolja áldozatát: Gergyét. Rákapaszkodik, így az nem tud szabadulni tőle, hiába menekül, kapálózik. Birkózásukban olykor mintha összenőnének, eggyé válnának, s egy új élőlény születne kettejük duettjéből, vívódásából. Kérkedőn, ingerkedve mutogatják magukat, új, kentaurszerű lényüket a harmadik énrész, a nő előtt. A kísértő pedig kárörvendve vigyorog a győztesek kérlelhetetlen fölényével. Majd fokozatosan a nőt is bevonják bizarr kettősükbe, így immár hárman alkotják a különös szimbiózist. Végül mégis felbomlik e kényes egyensúly, a szimbiózis kárászéletűnek bizonyul.

Először a leggyengébb láncszem hull ki - Gergye megöli, megfojtja a legvédtelenebbiküket. Majd Gergyét fojtja meg rossz szelleme, aki így végleg magára marad. Magába roskadva fekszik a színpad közepén, s vigyora arcára fagy.

A Lautréamont versfüzérének ihletésében fogant előadás Sopsitsék passiójánál sokkal közelebb hoz s megejtőbben elevenít meg egy szenvedéstörténetet. A bennünk lakozó mélységeket, sötét vermeket - a zűrzavart, a torzulásokat, kényszereket, ambivalenciákat, szorongásokat és retteneteket. Már-már klinikai esettanulmány az előadás. Az őrület ellen küzdő, meghasonlott, tudathasadásos ember kórtana.

Három szenvedőről szól, akik valójában egyek; s hagyják, hogy belessünk egy lélek legsötétebb, legrejtettebb zugaiba. Köszönet érte.

Tricicle’s Clownic Company (E):
Slastic (Szabadtéri Színpad)

Vidámabb hangvételű a spanyol csapat előadása, akik egy igazi szórakoztató show-t adtak elő egy fiktív sportruházatmárkát népszerűsítő divatbemutató ürügyén. Zenével, konferansziéval, be- és kivonulásokkal, piros futószőnyeggel. Ironikusan parodizálva a pr-fogásokat, reklámszlogeneket, a multicégek mindenre és mindenkire kiterjedő bekebelező figyelmét és a sportban történő visszásságokat (a bíró megvesztegetésétől és gáncsoskodásától kezdve a másik himnuszának kinevetéséig s az ellenfél csapatának kifütyüléséig). De egész műanyagvilágunkat (merthogy új termékük márkaneve a plasztikra hajaz) is kiröhögtetik. A divatbemutató így apránként mind fergetegesebb jelenetekbe csap át. Pantomimes, bábos, táncos, commedia dell’arte, burleszk- és akrobatikus elemek felhasználásával, valamint a nézőkkel való szellemes kokettálással (egy szerencsés [?] nézőnek még a ringbe is be kell állnia, mások diszkoszt hajigálhatnak).

Velünk szemben egy sportcsarnok lelátója, előtte három férfi, tetőtől talpig Slasticban, az új sportmárkában. Slastic a ruhájuk, Slastic a cipőjük, Slastic az órájuk és az alsónadrágjuk, Slastic még a foguk és a tetoválásuk is. Csapatukkal egy külön designe-t, stílust kreálnak - remek humorral, öniróniával.

Kész burleszkparádé ez: a diszkosz eltalálja a mérőbírót, a rúdugrót pisztollyal kergetik, hogy végre ugorjon, a síelők a saját lécükben botlanak el, a sakkozóknak pedig remeg a keze. A termékbemutató jeleneteiben az új márkát különféle sportágakon szemléltetik. Így megjelenik a tenisz, a síelés, a boksz, az atlétika, a kerékpár, a sakk, a torna, a biliárd és a strandröplabda karikatúrája is, igen leleményes, szellemes tartozékokkal, kellékkreációkkal. A teniszlabda például egy hosszú, rugalmas bot segítségével, amit a bíró tart, pattog a két fél között - így irreális repülési pályákat is képes leírni. A tornát képviselő korlátgyakorlatnál a kézhintőporozás után hirtelen miniatürizált bábuönmaguk veszi át a szerepet, a játszók csak a hangjukat adják hozzá. A biliárd esetében meg hatalmas biliárdgolyókká válnak, s egykedvűen tűrik, hogy egymáshoz gurítgassák, lökjék őket.

A strandröplabda-bemutatóban pedig úgy csökkentik saját magukat gyermekméretűre, hogy óriásivá növelik a színes csíkos strandlabda méretét. A pelenkások labdajátéka gyerekes féltékenykedésbe, irigykedésbe, majd veszekedésbe: szumóbirkózásba torkollik - ekként bemutatva egy újabb sportágat. A fogyni vágyó szobabiciklis száguldó kerékpárversenyzőnek képzeli magát, s motoros kísérőket, riportereket, gyorsan távolba tűnő szurkolókat, üldözőket álmodik maga köré, végül pedig a győzelmet és megdicsőülést.

Persze itt is mindenkinek megvan a maga szerepe: egyikük az ügyeletes béna, az állandó ügyetlenkedő, a palimadár, másikuk az ügyeskedő, akinek sikerül mindent megúsznia s hasznot húznia a másik ügyetlenkedéseiből; a harmadik a kibic, az örökös kívülálló. A ringben mind a hárman ott vannak, így az ügyeskedő mindig időben kimenekülhet, s megúszhatja az ütéseket.

Felszabadult, ötletes játék, tele energiával, fantáziával és nem utolsósorban szarkazmussal.

Circo Arcipelago (I): Creatures
(Szabadtéri Színpad)

Ugyanilyen komplexen megkomponált előadás a hat kenyai táncossal, egy operaénekesnővel és egy bohóccal előadott Kreatúrák is. A fehér bőrű bohócféleség a humort hivatott képviselni, a zöld ruhás opera-énekesnő pedig a lírát hozza el a táncosok közé. Utóbbi gyönyörű, nyugalmat árasztó énekével úgy járkál, siklik közöttük, és segít gondoskodón, akár valami jó szellem vagy múzsa.

Zene, látvány, akrobatika szemet gyönyörködtető egysége a produkció, amely a négy elemre épül, így a színpadon markánsan jelen van a víz, a tűz, a levegő és (föld helyett) az emberi test. (Már az előadás elején, a színpad előtt meggyújtanak egy nagy tábortüzet, s körültáncolják azt.)

A "díszlet" egy fából ácsolt hajószerű szerkezet (ezzel érkeznek), mellette oldalt egy hatalmas csillogó háló, elöl (a későbbiekben) egy kis kút itatóval. Köztük pedig a táncosok alkotnak saját testükből különféle alakzatokat. Szaltók, bukfencek minden mennyiségben és változatban. És arra is választ kapunk, hányféleképp tarthat egy ember egyszerre öt másikat - egymáson lógva, csimpaszkodva, támaszkodva, kézen és fejen állva. Variációk egy témára, mégsem unjuk el.

A fehér bőrű bohóc itt nem is olyan vicces, ő van kisebbségben, ő a kívülálló, a beilleszkedni, integrálódni nem tudó. Hiába próbálja követni, utánozni a többieket, ügyetlenkedésével, csetlés-botlásával folyton kilóg közülük. Fizikailag, testi adottságaikat illetően a feketék a jobbak, ügyesebbek. Gyönyörű, ősi gyermekded kreatúráik között lenyűgöző akrobatikával s játszi könnyedséggel zsonglőrködnek egymással, s elképesztő ügyességgel szökellnek majd három méter magasba is. Mutatványaik lélegzetelállítóak.

Bangditos (D): The Guardian
Angels (a domb melletti terület)

Éppígy látványos a németek utcaszínháza is. A Bangditos tagjai szirénázva érkeznek egy régi kiszeparált tűzoltóautón. A tüzet keresik, ám mivel nem találnak, a gárda csínytevő, kópé angyalai maguk csinálnak. Tüzek gyúlnak a tűzoltóautójukon, a létrájukon; hordók robbannak fel, később mini tűzijáték kerekedik. Még a füvet is meggyújtják. Az autójukra kötözött lufi madzagja is elég, így az elszabadul.

Mint ahogy elszabadul a pokol is. Egyikük beleugrik egy égő hordóba. Bontott csirkék, tojások repülnek ki a tűzoltóautó motorházából, s rögtön meg is sütik őket a rögtönzött mini grillpartin. Az előadás végén pedig megjelenik egy igazi tűzoltóautó is. Ám büntetés, mindenféle retorzió helyett csupán a csínytevők lufiját hozzák vissza. Az akciókat ismert slágerek, filmzenék (pl. a Volt egyszer egy vadnyugat zenéje) festik alá szellemesen.

A bő félórás, igencsak látványos előadás leghatásosabb és legmulattatóbb eszköze mégis, minden sziporka, tűzoltósztriptíz és habzuhany ellenére a nézőkkel való kontaktus. Szívbaj nélkül, rutinosan "hajtanak" tűzoltóautójukkal a földön ülő és sikongva menekülő közönségbe. Aztán vízzel oltják/locsolják a tömlőből a nézőket, a mégis szárazon maradtakat pedig egy csuromvizes ruhájú "tűzoltó" ölelgeti a nézők soraiba furakodva. Van, hogy víz helyett tűz ömlik a fecskendőből a közönség felé. Az igazi főszereplő ebben az előadásban tehát maga a közönség. A legmulatságosabb is - poénok ide, bohóckodások oda - a közönség reakciója: ahogy egy részü(n)k felpattan, sikong, menekül, a többiek meg jót mulatnak ezen.

Descendance (Aus): Aboriginal
tánc (Szabadtéri Színpad)

A fű helyett mégis a "rangosabb", nagyobb közönséget vonzó Szabadtéri Színpadon került bemutatásra az ötvenezer éves ausztrál bennszülött kultúrát őrző, öttagú Descendance tánccsoport előadása. Ez is jelzi, mekkora érdeklődés övezi s milyen trendi ma a hagyományőrzés ünneplése - a régi, népi vagy épp letűnt korok, eltűnő félben lévő népek, kultúrák felelevenítése, retro stílusban. Persze szigorúan csak egy kiállítás, est vagy a divat erejéig.

A társulás egyik, legidősebb tagja, a középen ülő zenész például tavaly Ausztrália arca volt, s torzonbonz kinézete valóban egy bennszülött törzsi lakos külsejét idézi. A Descendance mindamellett olyan hangszereket is megszólaltat, mint a didgeridoo, amely az őserő hangját képes elénk varázsolni. S valóban originálisak, autentikusak és egzotikusak. Mi pedig nézzük őket, mint valami ritka, érdekes és értékes, becsben tartott kiállítási tárgyat, vagy mint az állatkertben a kihalófélben lévő fajokat, s mindebből valahogy süt az üzleti szellem.

Az előadás - mellyel a világot járják - végén, amikor egy konferanszié/kísérő magyar tolmácshölgy kilép elénk, és szívélyesen országukba, Ausztráliába invitál egy utazásra, egyenesen olyan érzésünk támadhat, mintha csak egy utazási iroda bemutatóján lettünk volna egy turisztikai reklámkampány célközönségeként. Kis ízelítőt kaptunk tehát az ország nevezetességei s egzotikumai közül az egyikből. Kissé morbidan éppen abból, amelyet az éppen ünnepelt ország majd’ teljesen kiirtott.

A SZÍNMŰVÉSZETI EGYETEM

hallgatóinak performance-a:
Tűréshatár (Kisszínpad)

A Sziget színházi programjának gyenge pontjai a sokszor kínosan rossz performance-ok, melyeket a Sátor-béli előadások elé szúrtak be a szervezők, s úgy kényszerítenek ránk. Így mintegy büntetésként érik a nézőt, ám "kihagyhatatlanok", mivel előfeltételei a Sátorba való bejutásnak. A Kisszínpad ugyanis a Színházi Sátor bejárata feletti kis erkélyszerű részt jelenti, s míg fent zajlik az előadás, addig lent gondos őrök vigyázzák a bejáratot. Ott lenni mégis érdemes, hiszen akkora az érdeklődés az utánuk következő előadásokra, hogy aki nincs ott időben, lemarad - nem jut be a "csupán" négyszáz főt befogadó (bár olykor ötszáz főre is felduzzadni képes), már rég "kinőtt" Sátorba.

Persze érthető a szervezők igyekezete, s talán ők is csak rákényszerülnek erre a drasztikusan rámenős, diktatórikus lépésre, mert ki tudja, e nélkül hányan lennének/maradnának ott ezeken a performance-okon. Mindenesetre nem szeretem, ha döntési szabadságomban ily módon korlátoznak.

Azt azért nem bántam, hogy ennek köszönhetően a Ladányi Andrea tanította osztály három fiútagjának performance-át is láttam. Saját magukat, felpörgött életüket játszották, parodizálták, egyre burleszkszerűbben. Produkciójuk így akár a "Jelenetek egy színinövendék zűrös és túlzsúfolt/túlterhelt életéből, avagy meddig terhelhető egy színinövendék (és a közönség)" címet is viselhetné.

A három egyetemista úszónadrágban, úszósapkában jelent meg a színen, s színrelépésükkel valóban fejest ugrottak a mélyvízbe (és velük együtt mi is). Hiszen igencsak feszített tempót és nagy teherbírást követel tőlük ez a nagyon tudatosan megkomponált mini előadás - fizikai, szellemi teljesítőképességük határáig űzi, kergeti őket. És nincs megállás, se kis pihegés.

Az eszeveszett tempóban egymást követően elénk sorjázó gyakorlatsorok egy színinövendék napirendjét mutatják be. Azt az igen komoly, olykor végkimerülésig folyó munkát, "kiképzést", amin egy színinövendéknek törvényszerűen át kell esnie ahhoz, hogy a későbbiekben megállja majd a helyét és ne érje sok meglepetés. Koncentrációfejlesztő, egyensúlytökéletesítő, terhelésnövelő gyakorlatok: helyben futás, tánc, akrobatika, lufifújás, szavalás (fél lábon), evészet (egyre drasztikusabb párosításokkal: méz erős paprikával, hagyma sütivel; mindez színpadon, kifulladva) váltogatja egymást. Még a szuszt is kiszorítja belőlük a néha gólyaavatáshoz hasonlatos feladatok végrehajtása. S mire a gyakorlatok (napjuk) végére érnek, kezdődik az egész elölről - újra és újra. Összesen négyszer. Egyre nehezebben megy persze a végrehajtásuk, de nem adják fel. Egy mókuskerék ez, amiből nincs kiszállás.

Ám lassanként mi nézők is tűréshatárunk végéhez közeledünk, ahogy azt egy-két bekiabálás is tanúsítja. Mégis, bemutatójuk nemcsak hogy személyes és kifejező volt, de szórakoztató és tiszteletre méltó is.

MARIK NOÉMI