Az egészben az a legcsodásabb, hogy él egy szerzetes, Varga Mátyás Pannonhalmán, aki a nyugat-magyarországi kulturális élet egyik legagilisabb szervezõegyénisége, s emellett költõként is jegyzik. Az Arcus Temporum mûvészeti fesztivál, amelyet idén augusztus 26. és 28. között szervezett a bencés apátság amúgy szigorúan zárt területére, a fél országot megmozgatta. Komolyzenei programjait a Haydn-Gubajdulina-tengelyre fûzte fel a fesztivál, multimédiát is bevonva az ünnepbe Eifert János digitális képtáncvetítése által, a színházi nap mottójaként pedig olyan csekélységet jelölt meg, mint Dante Isteni színjátéka.

Vagyis: a meghívott művészektől azt kérték, készítsenek valami helyszínspecifikusat a bencés apátság zegzugos, titokzatos, arborétumként becsült óriási kertjébe arról, ami Dante világából megihleti őket. A vállalkozás művészeti vezetője, koordinátora Hudi László, a hazai mozgásszínház emblematikus alakja, így aztán érdeklődő is került elég: jó kétszáz néző verődött össze az ösvényeken, sokan Budapestről. A résztvevők névsora is sokat mondhat annak, aki ismeri a mozgószakmát: Artus, Urbán András, Ladjánszki, Hólyagcirkusz, Gergye / Ágens, Frenák, Természetes Vészek, TranzDanz. Nagyjából így, ebben a sorrendben.

Szemerkélő esőben indult a kerti "alászállás", Hudi maga vezette, obligát kék munkás zakójában.

Artusék átlátszó fóliába csomagolva kötözték Gold Beát és Dombi Katit egy-egy fatörzsre: izgalmas látvány volt, amint - a fák közül zúgó zenére - kiszakítják magukat, s leomlanak az alattuk kiterített nejlonfóliára. Az amúgy "erős" effektnek szánt bepermetezésük vérrel már kevésbé volt izgalmas, olyannyira tudni lehetett Lipka Péter korábbi fel-alá járkálásából, amint permetezőgépéből piros lét fröcskölt a fákra, hogy ez lesz belőle. (Goda Gábortól mélyebb gondolati rétegekhez szokott a törzsnéző.) Amikor az üresjárat arra kezdte késztetni a fák között egymás válla fölött, hóna alatt látni próbáló nézőket, hogy jobb híján egymást kezdjék nézegetni, Hudi szólt: indulunk tovább, s a helyes ösvény irányába intett.

Menet közben láttuk: a fák közt fura figura kefélgeti ecsettel a leveleket, aztán ott terem ő is, ahol kilyukadunk. Sápadt fiú hegedül egy alufóliával bélelt gödör fölött, odébb a sírhantok között egy ember derékig a földbe ásva, körötte gyümölcsök rendezett csendélete. Urbán András és kis csapata a Paradicsom 13. énekéből választott ihletést: "Gyakran láttam télen át kiszáradt / Vad és töviskes, puszta csipkebokrot: / És később nyílni rajta rózsaszálat" - s lám, Szorcsik Kriszta szó szerint a föld alól kel ki, a bravúros "csomagolástechnikának" köszönhetően makulátlan bőrrel, vérpiros ruhában! Szertartás szertartást követ - nem mindent látunk: egymástól. A fákra függesztett jégsziklákból eközben lassan - akár az eső még fentebbről - csöpög a víz. Urbánnak a terep adottságaira épített etűdje sehol másutt nem lett volna ekként megvalósítható, s mint ilyen, a kitűzött feladat egyik legeminensebb végrehajtója. (Akkor is, ha gesztusszínháza némileg emlékeztetett a 70-es, 80-as évekre, amivel azonban nem volt egyedül: az Artus-féle akción kívül néhány későbbiről is elmondható ugyanez.)

Mire Ladjánszki Mártáék tisztására értünk (útközben a fák közt három gyönyörű lány, Kovács Gerzson Péter paradicsommadarai, égő színű anyagokkal egymáshoz és fatörzsekhez kötözve hajladoztak), már erősödött az eső: ernyőket nyitottunk. A hangulat ettől még érdekesebb lett: finom szitálás puhította Ladjánszki és Hód Adrienn pokolbeli figuráit. Ez is, Jávorka Ádám ihletett hegedülése is jót tett a dolognak, mert amúgy - az ugatáson és az érdekesen amorf fóliajelmezen kívül - a koreográfusokat egyáltalán nem ihlette alkotásra a téma.

A Hólyagcirkusz jelenete megint fák közt zajlik, ezért itt összecsukjuk az ernyőket, az ő szellemes tárgyhangszereik viszont jó vizesek. Igaz: a "jelenet" és a "zajlik" itt nem a legadekvátabb alany és állítmány, mert nem történik semmi különös. Fantáziával felépített állóképet látunk, kis - funkciótlan - tűzzel, ülő-álló-fekvő, zenélgető figurákkal, eszközeikkel. Egyetlen mozgó elem a közeli bokorból kiüvöltő, majd kiugró oroszlán. Róla - a gyerekek örömére, egy kisbaba szerepeltetése mellett - hamarosan kiderül, hogy egy félős bácsi, úgyhogy itt a rendezvény kicsit átfordul gyerekszínházba. Szőke Szabolcs a Pokol 3. énekének "eszeveszett bolondjait" fosztotta így meg rémisztő voltuktól - hárította az "ijesztgetést". Nem baj, kellett ez a hangulat is.

Gergye Krisztián ligetéhez érve - útközben megint fel-feltűntek a narancssárga tündérek, hol itt, hol ott tekeregtek, rázták szép hajukat - teljesen elállt az eső. A sok agyagból, amit a négy táncoló szereplő puszta testére és rongyaira kent valószínűleg Béres Móni, a jelmeztervező, így is leoldódhatott már valamennyi, mire hozzájuk értünk. Ágens egy egzotikus cserjeültetvény közepéből nőtt ki, s amint torkából közvetlenül szakadtak ki a hangok, úgy tűnt, hogy öröktől fogva része ennek a flórának és faunának. Gergye Krisztián célja éppen ez lehetett, de táncosaival (akik között maga is ott volt) ezt a hatást meg sem közelítette. A mázsányi szereplő bevonása öncélú maradt, a négy test vonaglásán kívül mozgásában semmi nem találtatott ki, s a szép tér mozgásos kihasználása szintén elmaradt. Gergye - úgy tűnik - most csak testképben gondolkodott, a koreográfust pihentette magában.

Már fáradunk (hisz eddig csak ácsorogtunk, s kicsit mendegéltünk), színjátéki vezetőnk angyali tisztásra ér velünk. Onnan nő ki, mint valami álombeli víziteremtmény, enciánszín körszoknyájából Frenák Pál. Lenyűgöző jelenség: ő az, aki minden erőltetett konkrétum nélkül, kizárólag a karjaival mozogva arról szól, ami ennek az egésznek célja: a TÉMA és a HELY adta ihletről, a kényszeredett szimbólumok nélküli átlényegülésről. Miközben ő az egyetlen, aki nem ebből az alkalomból, s nem erre a helyszínre találta ki, amit láttunk tőle (néhány éve a Trafóban bemutatott szólója részletét adta elő). És ő az egyetlen, akit néztem volna még, de továbbintett (ezúttal ő maga) a kötelező haladási irányba.

Az utolsó jelenetet, Árvai György performance-át már csak az a 20-25 szerencsés látta, akik a helyszínnek választott apró erdei pavilon ablakaihoz tülekedhettek. Az ugyanis odabent zajlott: éles fehér fény szűrődött ki az ablakon, odabentről női hang a miatyánkot lassított, monoton hangon kántálta - a menny- és pokoljárás tehát a földi halandó legismertebb, ateisták által is megtanult imájával végződött.

A kitartóbbak császkáltak kicsit még a környező bokrok mentén, hátha történik még valami, szórványosan azonban elindultak a kijárathoz vezető csapásokon. Mobiltelefonok bippegése jelezte, ki-ki lezártnak nyilvánítja e különös kirándulást: vissza az autókhoz.

Utólag megtudtuk: míg a szemerkélő esőben alá-fölé szálltunk, a környező helységeket brutális felhőszakadás ostromolta. Varga Mátyás atya ezt is elrendezte nekünk.

LŐRINC KATALIN