Zsámbéki Színházi Bázis

A Zsámbéki rakétabázis mindig tartogat meglepetéseket; amikor már azt hisszük, kezdjük megismerni az összes silót, van képünk arról, hogy mi hol helyezkedik el a volt laktanya területén, s nemigen lehet nekünk új színházi helyszínt mutatni, akkor ismét rá kell csodálkoznunk egy-egy újdonságra. Mezei Kingáék új elõadása egy háztetõn jött létre (hosszasan gondolkoztam utána, volt-e magáról a házról eddig tudomásom, de nem jutottam meggyõzõ eredményre). Egy háztetõn, mely nagyon illik Boris Vian képzelet és valóság, fény és sötét, föld és csillagok közt lebegõ világához (s amely egyes elemeiben a rendezõ tavalyi munkájára, a Via Italiára is asszociáltat).

Mezei Kinga előadásai gyakran megosztják mind a szakmai, mind a civil közönséget. Ennek fő oka talán soha nem volt ennyire világos, mint a mostani Vian-bemutató láttán. A befogadói elvárások a magyar színházi közegben többnyire erősen tapadnak a feldolgozott szöveghez; ha a szöveg ismert a befogadó előtt, akkor azért, ha nem, akkor meg azért. Az első esetben az "értő néző" az interpretációt várja el, vagyis azt, hogy a színpad a maga sajátos eszközeivel dolgozza fel az olvasmányélményt (ami Mezeinél - a még főiskolás korában létrehozott Cselédeket leszámítva - soha nem dráma). Az alapművet nem ismerő néző pedig történetet, cselekményt, lineárisan összerakható történéseket vár. E várakozások azután többnyire nem teljesülnek, hiszen Mezei Kingáék színházának a szöveg csak kiindulópontja, mely néha szorosabban, néha lazábban, de inkább az emóciók, az érzékek, a hangulatok, mint az értelmezés szintjén kapcsolódik az előadáshoz. Ez a színház nem azért jön létre, hogy színpadi eszközökkel drámává alakítsa a lírát vagy az epikát, hanem ennek ihletése által hoz létre eredeti, izgalmas formákat, s azoknak kitöltéséhez számít a befogadói kreativitásra, érzékenységre, szabadságra. A mindent érteni akaró, minden jelet lefordítani, minden részt vagy jelenetet megfeleltetni kívánó, várakozásaitól elvonatkoztatni nem képes néző nem tud mit kezdeni ezzel a színházi formával. (Ami persze nem jelenti azt, hogy az egyes előadások akár a kreativitás, akár a személyesség, akár az eredetiség, akár a szakmai kvalitások terén ne mutatnának különböző színvonalat.) A nemegyszer tapasztalható befogadói értetlenség engem többnyire azért lepett meg, mert az alkotók általában olyan anyagokat választottak, ahol azért a "drámává fordítás" igénye komolyan nem fogalmazódhatott volna meg. A Tajték esetében némileg más a helyzet: Boris Vian művei, ha szűk körben is, de jelentős népszerűségnek örvendenek (egyik-másik egy-két évtizeddel ezelőtt valóságos kultuszmű volt), bírnak lineárisan követhető cselekményvázzal, terjedelmük nem zárja ki az adaptációt, az előadás pedig (noha használ más Vian-motívumokat is) alapvetően egy műre, a Tajtékos napokra épül. Az adaptáció ígérete vagy réme (kinek-kinek ízlése szerint) azonban egy percre sem kísért: a szöveg motívumaiból, szimbólumaiból, történetcserepeiből autonóm színpadi előadás épül.

Igaz, Viant a látszat ellenére sem lehet adaptálni. Írásainak lényege (még a magyar fordításokban is) a sajátos, összetéveszthetetlen stílus és nyelvhasználat, humor és líra folyamatos egymásba játszása, a blődli ízű és a költőien szép motívumok, képek vegyítése, a reális és a szürreális egymásba kapcsolása. Egymással látszólag összeegyeztethetetlen elemek keverednek szervesen: az aktualitásokra reflektáló, szinte parodisztikus cselekményszál (például Jean-Sol Partre alakja) kiválóan megfér a szürreális elemekből építkező lírával. Ha egy előadás pusztán a cselekményt próbálná adaptálni, felfejtve a szimbólumokat, kiragadva a történések csomópontjait, semmit sem értetne meg a mű lényegéből, ráadásul vélhetően erőszakoltan szürreális történések összehordott elegyének tűnne.

A zsámbéki előadás alkotói nem is próbálkoznak semmi ilyesmivel; a Mezei Kinga és Gyarmati Kata által megkonstruált váz csomópontként képeket, jelképeket ragad ki a szövegből. A Csík György tervezte díszlet a megtévesztésig olyan, mintha Mezei Kinga tervezte volna. Látszólag egyszerű elemekből építkező, a játszóknak sok szabad teret hagyó, ám látványos, sok titkot rejtő építmény: többszintes állványzatok, lépcsők, "csúszdák", ajtók és kapuk tagolják, leglátványosabb része pedig egy sok kis ablakot keretező ajtó (ez lesz majd a helye a gyönyörű záróképnek, ahol a Mezei Kinga játszotta hősnő halott teste függ). Tematikai elemként, vezérmotívumként maradnak meg az emberi nyomorúságot, halált, céltévesztést megérzékítő (jel)képek és elemek, a lótusz, a változó-zsugorodó szoba stb. Ezekre eredeti teátrális játékok épülnek, melyek a motívumokat kibontják, s egyúttal többé-kevésbé függetlenednek a regény történéseitől. Noha Vian gyilkos humora, iróniája háttérbe szorul (ami érthető, hiszen a Sartre-paródiának például semmilyen keresnivalója nem lehetne az előadásban), a produkció mégis mulatságos marad, hiszen a szerző humorát a burleszkelemekből (is) építkező, abszurd ízeket felhasználó jelenetek helyettesítik. Ezekre néha némi atelier-fény is vetül, de ez soha nem zavaró, hiszen az előadás hangsúlyozza az egyes jelenetek mozaikdarab voltát, így a monológszerű színészi remeklések esetében (mint amilyen például a "feledékeny" orvos szinte fokozhatatlan jelenete) sincs olyan érzésünk, hogy színészi magánszámokat látunk.

A szövegkönyv egyébként keveset használ fel Vian dialógusaiból, szabad teret engedve részint az alkotói kreativitásnak, részint a nonverbális eszközöknek, a mozgásnak. Utóbbi ezúttal is meghatározó eleme a játéknak; az egyes karakterekhez érzékelhetően színészre szabott mozgássor társul, mely egyes jelenetekben a szöveg helyére lép. A hosszabbra nyújtott mozgássoroknak ugyanakkor van némi betétjellege, a kevesebb mozdulat általában erőteljesebben fejezi ki a megjelenített érzést. Írom ezt annak ellenére, hogy az előadás példásan ökonomikus; egyetlen perccel sem érződik hosszabbnak az optimumnál. Még akkor sem, ha kétségtelenül vannak kevésbé kidolgozottnak ható, a poézis által kevésbé áthatott, tempótlanabb jelenetei is, amelyek esetleg még további kidolgozást igényelnének. De még ezekben is érződik az az erőteljes atmoszféra, amelyet a játék megteremt, s amely köszönhető Mezei Kingának, az élőben játszott, az előadáshoz tökéletesen simuló zenének, s persze magának a helyszínnek, a háztető, a kémény, s mindenekelőtt a csillagos ég varázsának.

Hogy az előbb említett további kidolgozás esetleg kőszínházban realizálódjék, az már csak ez utóbbi "kellékek" hiánya miatt is lehetetlennek érződik. És azért is, mert a színen látható nemzetközi színészcsapat aligha lenne egyeztethető. Mezei (aki a Szelídítések óta először szerepel színészként is saját maga rendezte produkcióban) a csaknem valamennyi munkájában részt vállaló Nagypál Gáboron túl ezúttal részben régi társait, Balázs Áront, Csernik Árpádot és Káló Bélát, részint szerb kollégáit, Igor Pavlovicot és Suzana Vukovicot hívta játszótársul. S az alkalmi csapat egységes, összeszokott társulatnak tűnik; mindenki pontosan a hozzá illő részt szakítja ki a játékból, s miközben egymásra figyelve, egymásból építkezve dolgoznak, valamennyiüknek vannak erőteljes pillanatai is, amikor néhány percre önmaguk köré szervezik a játékot. Ám ha a kőszínházi bemutató nem is realitás, mindenképpen jó lenne a láthatóan komoly munkával készült, s mindössze három előadást megélt produkciót jövőre is látni Zsámbékon.

ZAPPE LÁSZLÓ