Pauer Gyula híres, sikeres találmányát, a pszeudót nem sajátította ki teljesen a képzõmûvészet. Pszeudo-, azaz mintha-színházzal búcsúztatták a mester nagyszabású életmû-kiállítását, megszervezve az alkotó tiszteletére a protokolláris vernissage korábban soha nem hallott pandanját, a "finissage"-t. Ez alkalomból különös komoly-komolytalan kunsztkoktélt szolgáltak fel a vidám szertartás résztvevõinek a szobrász különbözõ mesterségekben jeleskedõ barátai. Köztük azok, akikkel Pauer hajdan együtt szolgálta Tháliát: a kaposvári évek tanúi, a díszlettervezõ munkáját ismerõ (felhasználó) rendezõk.

Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Zsótér Sándor a jelek szerint instrukció nélkül ültek fel a dobogóra. Feladatuk nem egészen az volt, amit a közönség képzelt, hogy Pauer terveit és teljesítményét elemezzék, dicsérjék, hanem hogy a díszlettervezésről, a színpad képi világáról beszélgessenek, kötetlenül, jelen időben. Ez is történt. Felvázolták, ki-ki saját tapasztalata alapján, hogy a rendező, a darab elolvasása után hogyan hívja elő a képet, hogyan realizálja a kor színháztechnikájának szintjén a jelenetek helyszínét, atmoszféráját, jelentését. Mi a szerepe az anyag megválasztásának és a technikai kivitelezésnek a darab megjelenített vizualitásában. Zsámbékiról tudható, hogy a kaposvári évek alatt viszonylag hosszú, hűséges - és szinte kizárólagos - "alkotó házasságban" dolgozott együtt Pauer Gyulával, kiaknázva a ritka lehetőséget, hogy egyfelé járt az agyuk. Zsótér - Zsámbékival ellentétben - csak látta, de nem használta Pauer díszleteit, viszont kezdettől megérezte az általa kezdeményezett esztétikai forradalom jelentőségét. Zsámbéki és Ascher akkor kezdték a pályát, amikor a világ megunta a naturális színház agyonrészletezett képi világát, amikor még a naturalisztikus színpadot is átjárta a szürreális látvány szelleme. A kaposváriak forradalmat hoztak a színpadra a látvány tekintetében is.

A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy a legszebb díszlet sem jó, ha nem képes megfelelően működni a térben. A rendezőnek pedig minden darabhoz, előadáshoz meg kell találnia az optimális teret. A díszlettervezésben egy időben, egymás mellett többféle stílus is érvényes lehet. Közös jegye azonban a mai tervezői törekvéseknek, hogy a korszerű díszlet ma már nem akarja megmutatni a darabot, magyarázni, illetve értelmezni az előadást - emelte ki hozzászólásában Zsótér Sándor. Ehelyett a maga vizuális eszközeivel egészen másfelől, más aspektusból közelít a szöveghez. Kiegészítheti, vagy kontrakarírozhatja is, akár egyszerre többféleképpen. Ascher Tamás a ma sikeres és jellemző tervezői elképzelések közül a valóságból kiinduló, talált terekre komponáló képi megoldásokra hivatkozott, példaként említve a konkrét és valóságos látványt a színpadra transzponáló és ily módon új minőséget létrehozó térbeli kompozíciókat.

A kaposvári színházon felnőtt közönség talán elvárta volna, hogy a rendezők, Pauer játszótársai, felelevenítsék: mit tanultak tőle, mit köszönhetnek neki, és mit várnak tőle. De a rendező triász ezt a konvencionális elvárást elutasítva - helyesen, helytelenül - függetlenítette magát az alkalomtól, és a közönség azt érezhette, hogy a szakma három jelese egymással cserél eszmét. Ez jónak is, rossznak is bizonyult. Jónak, mert a vita kötetlen volt és fesztelen, a nézetek hitelesen konfrontálódhattak, és rossznak, mert a szakmabeliek félszavakból is értik egymást, de a közönség elvárta volna a vita strukturálását, a következtetések levonását. Ugyanakkor a leglényegesebb tanulságot a résztvevők mégiscsak megosztották előadásaik nézőivel: ilyen nyomatékkal ritkán summázza a szakma krémje - Zsámbéki szavával élve - a színpadi tér iszonyatos fontosságát.

Már kifelé tartottunk a Műcsarnok nagyterméből, amikor Ascher majdnem fennhangon kijelentette: ez csak a beszélgetés kezdete volt. Szükségük lenne még legalább másfél órára... Akkor az jutott eszembe, hogy a kommunikáció korában, a tévé kulturális regnálása idején talán még ez sem utópia. Mindenesetre, ha sor kerül rá, érdemes lesz meghallgatni.

2. Maia Morgenstern és a többiek

Sólem Áléhem legnépszerűbb művét az is ismeri, aki zavarba jön, hogy A-nál vagy S-nél keresse a szerző nevét a lexikonban, és nem is sejti, hogy a hangzatos álnév akár jelképesnek is felfogható, jelentése: béke veletek. De a Hegedűs a háztetőn című musical világsikere életben tartotta Sólem Áléhem legkedvesebb gyermekét, Tevjet, avagy Tóbiást, a tejesembert, megőrizte a Chagall-képekről a retinánkra tapadt, szegény és mégis majdnem mesebeli zsidó kisvárost, Anatevkát. és legfőképpen a zsidó folklór meleg színeit a világszínpadon.

Ennek ellenére, tartok tőle, hogy nem én voltam az egyetlen az újjá varázsolt Belvárosi Színház nézőterén, aki nem olvasta, mi több, hírből sem ismerte azt a levélregényt, amelyből a szerzőnek a Zsidó Nyári Fesztivál keretében bemutatott Marienbad című négyszereplős játéka született. Bevallott tájékozatlanságom is nehezíti tehát, hogy a szórakoztató irodalom öntőformáiba préselt, adaptált komédiát - drámaként, irodalmi alkotásként - megítéljem. De a látottakról, őszintén szólva, enélkül még könnyebb is beszámolni. Mert valójában nem érdemes méltatlanul elfeledett klasszikust, vagy akár a dramatizálás során elsikkadt remekművet keresni ott, ahol talán még a szerző szándékában sem létezett. Veszélyes lenne méltányosságból akár Örkény Macskajátékával is példálózni - a színpadon megélő levélregény vagy adaptáció ritka, mint a fehér holló. A Marienbadot Csehovhoz mérni, hasonlítani pedig - ahogy egyik tanult kollégánk tette - több, mint túlzás. Szerintem még Molnár Ferenc említésével is érdemén felül tiszteljük meg a darabot. De mindez nem érv a bemutatása ellen! Tekintsük a történetet inkább kanavásznak, amire a közreműködők fantáziája szerint remek tarka hímzés készülhet - és készült is - a hálás pesti közönség örömére. Avagy becsüljük keretnek, amit tetszetősen kitölthet egy olyan varázslatos színésznő, akiért önmagában is érdemes jegyet váltani a produkcióhoz. És a nálunk inkább csak a filmvászonról ismert Maia Morgenstern ilyen közönségbolondító és -bűvölő művész.

A humorban és közhelyekben bővelkedő, máskülönben szegényes sztori egy gazdag zsidó kereskedő fiatal és kissé kikapós második feleségéről szól, aki jó dolgában, unalmában testi-lelki gyógyírt keres a jobb körökben felkapott fürdőhelyen, Marienbadban. Az asszonyka, miközben férje pénzét költi, nem csinál semmi rosszat, csak éppen hol eltűri, hol még élvezi is, hogy idegen férfiak és alkalmi ismerősök körüldongják. Ám a pletyka, különösen ha irigység is fűti, szárnyakon száll. A szépasszony küzdelmesebb életre kárhoztatott, anyagi javakban és vonzerőben egyaránt rosszabbul eleresztett földije, a lányait kiházasítani próbáló asszonyság hazaírott leveleiben többet árul el a marienbadi történetekből, mint az érintett. A felszarvazástól tartó lett férj erre persze csomagol, számonkérésre készül. Történhetne ezek után bármi, kínos nagyjelenet, dráma, véres tragédia, csakhogy akkor ez egy másik darab lenne. A Marienbad kicsit kesernyés happy endje a színpadra vezető kifutón közös énekbe, táncba torkollik, és a szereplőkkel együtt a nézők is megnyugodhatnak. Az élet mégis csak szép, és mi remekül elszórakozhatunk a nálunk gazdagabbak és sikeresebbek csínytevésein.

Nem kell kulisszatitkok tudójának lenni ahhoz, hogy sejtsük: a Marienbadot Maia Morgenstern jutalomjátékának szánták a szervezők, és úgyszólván biztosak lehettek a kirobbanó sikerben. (Látatlanban is aggódom a fesztivál utáni előadások főszereplőjéért, az egészen más alkatú, nagyon tehetséges Fehér Annáért - színészt próbáló feladat lehet Élektrát Jászai Mari, a Csárdáskirálynőt Honthy Hanna után játszani...) Valójában az, hogy milyen nagy drámai színésznő a kisváros dívája, ezen az estén nem derül ki. De hogy milyen vonzó, varázsos, hogy tud szinte szöveg nélkül, konvencionális és mégis egyedi gesztusokkal elbűvölni, nyílt színen sminkelve monológot helyettesíteni, álnokul igazat mondani és őszintén hazudni, arról a híres Maia mindannyiunkat meggyőzött. A budapesti közönség - és nem csak a férfiak - a sokat ígérő, néma kezdettől a különösen hatásos fináléig a lábainál hevert. Köszönhető ez részben Gombár Judit színekben, szabásban egyaránt előnyös, hízelgő és fantáziadús jelmezeinek is.

Az előadás sztárjának "tisztességtelen" előnye - nagy hírén, női varázsán, villódzó tehetségén túl - a jiddis nyelv magától értetődő birtoklásából is ered. Neki feltételezhetően nem kellett vakszövegként bemagolni, folyamatosan észben tartani, megőrizni az "érthetetlen" szöveget, külön kivívni a számára is idegen szavak felett a maga hatalmát. Míg a közreműködő magyar színészek - Börcsök Enikő, Oberfrank Pál és Besenczi Árpád - vállalták a sziszifuszi munkát, és feltehetően addig kínlódtak a szöveggel, amíg eltűnt, felszívódott a színészt próbáló küzdelem nyoma, és intellektuális teljesítményüknek hála, megszülettek a jiddist anyanyelvként beszélő figurák. Különösen Börcsök Enikő megjelenése, helyenként átélt kisemmizettsége érzékeltetett a darabban nem létező mélységeket is.

Ezt azért is emelem ki, mert Eichner Tamás rendező - akinek a regény színpadi adaptációja is köszönhető - láthatóan nemcsak tolerálta, de meg is követelte színészeitől a fékezett habzású, sokszor idézőjelbe tett játékot. Így érte el, hogy a laza szerkezetű, részben magánszámokra és duettekre épülő kabarékompozíció, hála a szerkesztés arányérzékének, egy percre sem válik unalmassá. Aki beéri a kellemes, derűs másfél órás szórakozással, egy nagy színésznő gesztusparádéjával, jól jár. Aki viszont túlságosan komolyan veszi Sólem Áléhem dramatizált karcolatát, iróniába csomagolt társadalombírálatát, és valahányszor verbális és lélektani közhelyekbe botlik, nem létező mélységeket reklamál, alighanem csalódik. Azt a Maia Morgensternnel való személyes találkozáson kívül csak a magyar színészek által a produkcióba fektetett munka vigasztalhatja és az a felfedezés, hogy német tudása segítségével milyen sokat megért egy ismeretlen nyelvből. (Főként, ha a hallottakat a színpadra vetített magyar szöveggel is kiegészítheti.)

3. "Vagyok én egy színházi habitüé?"

Esterházy Péter ironikus szónoki kérdésében a szerénység a kérkedés határait súrolja. A szabadság nehéz mámora című kötet több tucat színházmentes jegyzetéhez, cikkéhez nagyon is hozzátartozik az a néhány, amit mégiscsak színházról, színészekről (az idézett alkalommal pl. Monori Lili és Székely B. produkciójáról) írt. Esterházy Péter kapcsolata a színházzal eleve inkább alkalmi jellegű, mint reguláris. Játszották ugyan darabját, librettóját, de igazából legmeggyőzőbben mostanáig egy publicisztikai írásaiból szerkesztett montázs igazolta várakozásunkat. A Vígszínház házi színpadán legutóbb bemutatott Egy nő-változat sikerét - a közreműködő Igó Éván kívül - a dramatizálás alapjául szolgáló, szabálytalan epikai kompozíció szikrázó szövegének köszönhette. S bár Thomas Bernhardról írva e kötetben is megjegyzi Esterházy, hogy darabot írni jóval kellemesebb, mint regényt, egyelőre elég mostohán bánik Tháliával.

Míg hivatásos olvasóként többé-kevésbé folyamatosan jelen van az Élet és Irodalom hasábjain, szellemesnél szellemesebb és többnyire lelkes beszámolókkal, szubjektív reakciókkal bizonyítva, hogy számára koránt sincs "elrontva" egy író, ha történetesen írnia kell - lehet! - róla, színházi élményeiről, nézőtéri kalandjairól Esterházy a legritkábban számol be. Pina Bausch és társulata - kivétel. Az ő produkciójukat több ízben, több cikkben úgy idézi, hogy az olvasót is megcsapja a néző Esterházy öröme, amit saját gyártmányú meghatározása szerint "bauschozás" közben érez. A jelzőkön kívül az igék is érzékeltetik, amit állít, hogy él benne az élvezkedés megőrzésének igyekezete.

Ha én színész - drámaíró, rendező - lennék, megenne a sárga irigység, miért nem ébred fel a kritikus Esterházyban a közlésvágy produkciónk láttán, miért nem vetemedik afféle, akár polemikus "kis finomságokra", mint könyvvel a kezében. Monorinak és Székely B.-nek szerencséje van, amiért az ő "művészi hősiességük" (megint csak Esterházy meghatározása) olyan visszhangot ébreszt a prózaíróban, hogy az felér egy baráti becsületrenddel, vagy legalábbis egy kollegiális kritikusdíjjal. Az ő nyolcadik kerületi Macbeth családjuk keserves idilljének leírása mellesleg nyomatékos válasz a címben feltett kérdésre: Esterházy Péter, ha színházról akar írni, azt is nagyon tud. Ha szakmabelivel bocsátkozik vitába - mint a szolnoki Amadeus kapcsán Koltai Tamással -, az olvasó hajlamos látatlanban is elhinni, hogy a működő színházi este felidézésekor, a nagy színházi pillanatokat sorolva neki van igaza. Függetlenül attól, hogy valóban nem lévén színházi habitüé, hol gyönyörűségesnek, hol menthetetlenül szürkének ítél meg egy olvasópróbát...

"Örülhet Zágráb! Így kell udvarolni egy városnak" - írja Fejtő Ferenc Érzelmes utazása kapcsán. Némileg módosítva a szöveget, úgy fogalmaznék, örülhet Szolnok, a Katona és a Vígszínház is, ha valaki ilyen bensőségesen reagál egy-egy kiemelkedő előadásukra. Sem érvekre, sem jelzőkre nincs szükség ahhoz, hogy akit Esterházy "tündök"-nek minősít, a hetedik mennyországban érezze magát, még akkor is, ha Csomós Marinak, Szikora Jánosnak, Darvas Ivánnak vagy Alföldi Róbertnek hívják, és régóta megszokta a szuperlatívuszokat.

Ha volt hiányérzetem Esterházy élvezetes cikkgyűjteményének olvasásakor, annak forrása pusztán a sárga irigység: miért nem szentelt Esterházy az elmúlt években legalább fele annyi figyelmet a színház teljesítményének, mint - ha nem is az irodalomnak, de mondjuk - a fotóművészetnek. Esterházy olvasócentrikus jegyzeteiben sok más mellett az a legszeretetreméltóbb, hogy ő valóban rendelkezik "a közvetítés képességével és a tájékoztatás vágyával", amit Babarczy Eszternél értékel, s hogy tud és szeret is lelkesedni a kánonban szereplő nagyok, Mészöly, Ottlik, Kertész Imre mellett a babérral gyérebben ellátott kortársakért is, Cselényi Bélától Pályi Andrásig, Szepesi Attilától Varga Domokosig. Nemigen olvastam az övénél részletesebb, terjedelmesebb bírálatokban sem ennyi elismerő megjegyzést a könyveket világra segítő, alázatos és hozzáértő lektori munkáról sem.

Esterházy Péter Kertész Imre laudációjában nagy nyomatékkal szól arról, büszke rá, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Én a magam részéről büszke vagyok arra, hogy a hírlapi kritikának, a publicisztikai tevékenységnek olyan mestere is akad, mint Esterházy Péter. Ha regényírást nem is, mert ahhoz némi zsenialitás is kívántatik, de kritikát írni, a művészetet és a művészeket szeretni tanulhatnánk tőle!

FÖLDES ANNA