A darab cselekménye - ha komolyan kell vennünk - elképesztõ. A második világháború küszöbén született mû, amelyet elõször 1941 januárjában Pünkösti Andor rendezésében mutatott be a Nemzeti Színház, nyilvánvalóan az elõzõ háború utáni idõket idézi. Balla Péter háborúból, hadifogságból hazatérvén, az egész székely falu legnagyobb megrökönyödésére, egy szamarat vesz. A gyerekek gúnyolják, a felnõttek szánják, volt szerelme és annak férje, aki különben cséplõgépet vett, le akarja beszélni a szamártartásról, az elöljárók meg, minthogy az egész közösségre nézve szégyenletesnek tartják a dolgot, el akarják kobozni a jószágot. A kiindulóhelyzet, a szamár és a gép szembeállítása, ráadásul nem csak luddista, gépellenes attitûdrõl tanúskodik. Dramaturgiailag is képtelenül egyenlõtlen konfliktust hordoz. A szamárról ugyanis megtudjuk, hogy jel. A nagy háború, a minden elvesztése utáni semmibõl való újrakezdés jele. Gazdasági haszonban nyilván nem mérkõzhet a géppel, jelképes erõ tekintetében viszont a gép nem mérkõzhet vele. Krisztusnak nem volt cséplõgépe.
Ha csak ezzel foglalkozna a darab, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy csakis mesei, szimbolikus értelemben és ennek megfelelő előadásban vehető komolyan. Az igazi bonyodalom azonban nem is ebből származik. Balla Péter számára nem is a szamár elfogadtatása, a közösség meggyőzése a tiszta, természeti forrásokra támaszkodó újrakezdés szükségességéről lesz a legfőbb gond. E tusakodása közepette ugyanis meglátogatja egy öregember, aki hozzáadja rég halott lányát azon az alapon, hogy mindketten hiszik, a halottak velünk maradnak. Csakhogy amikor a férfi beleszeret egy eleven lányba, történetesen a házát építő ács gyermekébe, akkor már köti a halottnak fogadott hűsége. A kibontakozás természetesen abszolút mesei, bár egyik-másik Shakespeare- vagy Moličre-vígjátékban is megállná a helyét: az ács lányáról kiderül, hogy azonos a halottal, az ács az erdőben találta, és kicserélte gyermekével, akit egy vadállat megölt.
Bíró Béla nemrég kitűnő tanulmányban bizonyította: Tamási Áront a székelységgel szembeni elfogultsága, moráljának, erkölcsi tisztaságának kizárólagos felfogása megakadályozta abban, hogy igazi, erős drámai konfliktust hozzon létre. Nemcsak az problematikus e történetben ugyanis, hogy a realitás síkján nemigen értelmezhető, de az is, hogy meseként sem igazán erős. Balla Péter oly tökéletes hős, hogy benne nem fejeződhetnek ki az élet igazi problémái, még jelképes síkon sem. A darab mindkét cselekményszála - nevezhetjük az egyiket közösségi-társadalmi problematikának, a másikat egyéni-lelki válságnak - egyaránt véletlenszerűen oldódik meg. Nemcsak az ács lányáról derül ki az igazság, mert az ács, talán lelkifurdalás okán, bevallja azt, hanem a szamár és a cséplőgép ellentéte is dűlőre jut. Igaz, arról hallgat a mese, hogy hősünk - különben a szamár nélkül, amely rejtélyes módon elvész, bár végül éppoly titokzatosan megkerül - miképpen jut annyira, hogy új házat építhet, arról viszont értesülünk, hogy a cséplőgép lecsapja tulajdonosának négy ujját. A természet tehát jóságos, a gép meg ellenséges az emberrel szemben.
Másfelől Bíró Béla tüzetesen elemzi a Vitéz lélek 1997-es sepsiszentgyörgyi előadását is, amelyben Bocsárdi László a maga szimbolikus-szürrealisztikus módján történelmi és kozmikus összefüggéseket felvillantva, érvényes előadást hozott létre a darabból. Azon a síkon, a modern civilizációs ártalmak, veszedelmek tartalmas megjelenítéseképpen értelmes összefüggésbe kerültek a reális, vagy akár az egyszerű mesei értelmezésben képtelen, sőt értelmetlen elemek.
Eperjes Károly első rendezése azonban kísérletet sem tesz ilyesféle bonyodalmas színházi eszközök bevetésére. A Gyulai Várszínház és az Esztergomi Várszínház közös produkciójaként létrejött előadás, amelyet Kőszegen is eljátszottak, minimális, de még inkább szegényes kivitelben, népiesre stilizált realizmus jegyében lebonyolítja a darabot. De akár népszínművesnek is nevezhetjük azt a játékmódot, amellyel Tamási Áron szövegét megjelenítik. Éppen csak nem énekelnek.
 |
A három felvonást egyvégtében adják, Dobre-Kóthay Judit lényegében egyetlen deszkafalra korlátozódó díszletei gyorsan átrendezhetők, a tájat és évszakot pedig egy falkép változásai hivatottak jelezni. (Esztergomban a lehúzandó vásznak néha makacskodtak ugyan, de végül mindig megadták magukat.) A látvány inkább takarékosságot, mintsem mélyebb értelmet sugall. A főhőst Őze Áron józan eltökéltséggel adja. Hiányzik belőle minden mesei, magasztosabb, elvontabb, mélyebb értelem. Hibátlanul illusztrálja a hős érinthetetlenségét, azt, hogy hozzá nem férhet semmi kétely, baj, veszedelem őt meg nem ingathatja. Ezzel nemcsak értelmét, de tétjét is veszti mindaz, ami vele történik. Így a szerelmesét játszó Botos Évára marad e kapcsolat minden érzelmi bonyodalmának, fájdalmának ábrázolása. Szakácsi Sándor szakszerűen igyekszik hitelesíteni az ács forrongó szenvedélyeit, Horváth Sándor mértéktartóan zengeti el a tekintélyes aggastyán bölcsességbe zárt mélységes bánatát, Bede Fazekas Szabolcs és Ruttkay Laura laposan fogalmaz meg egy nem túl érdekes emberpárt. Koncz Gábor és Nagy Anna magabiztos komikus kettősként mulattatja a publikumot egy öreg házaspár szokványos huzakodásaival, Dengyel Iván, Kisfalussy Bálint és Keresztes Sándor is megteszi, amit tehet. Vasvári Emese kilóg az előadásból: a férj- és kéjsóvár asszony kliséjéből erős, fanyar humorú karaktert formál.
Tanulmánya végén Bíró Béla azokat az előadásokat emlegeti, "melyek nemcsak hogy nem néztek szembe e drámák hibáival és erényeivel, de még alá is játszottak az aránytévesztéseknek, azt emelve lényeggé, ami a valóságban csupán jelenség: az egzotikumot. Ez pedig egyáltalán nem veszélytelen. Aki ezt teszi, Tamási ürügyén és nevében giccset, székelykedést, érzelgősséget propagálhat." Az Eperjes Károly rendezte produkció ezt a sort folytatja.
ZAPPE LÁSZLÓ
