Wassermann-Leigh: La Mancha lovagja
Zichy Kastély
"Magyarországon még soha nem volt ilyen nyár" - mondta Kálloy Molnár Péter (Sancho Panza szerepébõl kiszólva) a La Mancha lovagja második részére már jócskán megfogyatkozott közönségnek, amikor az addig is dermesztõ hidegben ráadásul még az esõ is eleredt. Hát, az biztos, hogy nem ilyen estékre számítottak sem a nézõk, sem pedig a nyári színházak szervezõi; és amikor Balázs Péter azt írta az Óbudai Nyár programfüzetébe, hogy "felhõtlen szórakozást" kíván a Delila elõadásához, aligha sejtette, milyen többértelmû jelzõt választ...
Illetékesebb tollból nem is származhatna az ajánlószöveg, hiszen Balázs Péter színészként is, rendezőként is jegyzi Molnár Ferenc kevéssé ismert vígjátékát. A darab természetesen nem a bibliai Sámsonról szól, hanem egy hétköznapi "kisvállalkozóról", jelesül egy vendéglősről, akinek nyugodt életét fenekestül forgatja fel egy nagy összegű sorsjátéknyeremény. A történethez ideális helyszínt szolgáltat az Óbudai Társaskör kertje: az épület két szárnya a kisvendéglőt "alakítja", a nézőtérként is szolgáló udvar egy része pedig (két asztal és egy lugasrács segítségével) kerthelyiséggé lényegül. Itt bontakozik ki a Balázs Péter által alakított Virág úr története, aki az új helyzetben új életet akar kezdeni: jóban-rosszban mellette álló, de már nem fiatal feleségét le akarja cserélni egy pénzéhes kis kenyereslányra (Szabó Margaréta rámenős kis ragadozójára). A "többet ésszel, mint erővel" jegyében végül is győzelmet arató feleséget Bánsági Ildikó személyesíti meg, aki a méltósággal viselt megaláztatás, a magába fojtott fájdalom és a csendes bölcsesség pasztellszíneivel nagyon finom portrét rajzol erről a rendkívüli asszonyról. Rajta kívül a legjobb alakítást az életvidámságot sugárzó Hajdú István nyújtja a csapos szerepében (tudják: "Bocsánat, hogy a csapos közbeszól..."), de a többi színészi teljesítményre sem lehet panasz. Bár a kákán egy-két csomó található (Balázs Péter például egy kicsit "túlkoros" az 55 éves - tehát a férfiak számára kényes periódusban levő - Virág úr szerepéhez, Széles Tamás jámbor képű, "lúzer" vőlegényéről - az ambiciózus lányka kegyvesztett jövendőbelijéről - pedig nem könnyű elhinni, hogy revolverrel a zsebében rohangál), de összességében tisztességesen megcsinált, igényesen szórakoztató előadással van dolgunk, amely meglehetősen kellemes emléket hagy maga után, és nemcsak az ezen a nyáron ritkaságnak számító jó idő miatt.
 |
A La Mancha lovagja előadásán sajnos egészen másféle élmények érik a nagyérdeműt. A gondok már a helyszínnel kezdődnek: eleve nem túl kézenfekvő ötlet egy börtönben játszódó történetet szabadtéren (a Zichy-kastély udvarán) előadni, Werner József díszlete pedig még a lehetőségekhez képest is balul sikerült. (Ez már az első pillanatokban kiderül: mivel a játéktér alapszintjén nincs járás, az inkvizíció tömlöcében sínylődő "törzsrabok" ugyanúgy a falba vágott kereszttel jelzett felső szintről - a börtön "fogadószintjéről" - ereszkednek alá, mint később az újonnan érkező Cervantes és szolgája, ez pedig meglehetősen összekuszálja a darab alapszituációját.) Amikor a néző ezen kezdi csóválni a fejét, persze még nem sejtheti, hogy ez lesz a legkisebb baja az este folyamán. Az első megrázkódtatás akkor éri, amikor a címszereplő, a Cervantesként még feltűnésmentes Gergely Róbert felölti Don Quijote maszkját. Az előadás rendezője, Vas-Zoltán Iván vélhetőleg azért választotta őt a főszerepre, mert az zeneileg meglehetősen igényes; azzal viszont nem számolt eléggé, hogy a búsképű lovag figurája színészileg is kemény dió. Ami Gergely Róbert alakítását illeti, hanggal valóban bírja a szerepet, de érzelmi töltés nélkül, közömbös szövegű slágerekként adja elő a lovag dalait, s ebben ki is merül "színészi" teljesítménye... Don Quijotének egyszerre kéne mulatságosnak és tiszteletreméltónak, megmosolyogtatónak és megindítónak, kótyagosnak és józannak lennie, Gergely azonban egyetlen színt használ mindvégig, amely roppant finoman fogalmazva is rikítónak mondható. Úgy meresztgeti a szemét, hogy az a magasba nyúló nézőtér hátsó régiójában is tisztán látható; úgy dülleszti a mellét a páncélmellényben, hogy majd’ hanyatt esik a nagy homorítástól... Röviden szólva: amikor Don Quijote nagy ellenfele, a racionális, hideg szívű értelmiségi, Carrasco doktor tükröt tart a lovag elé (egy vízzel telt lavór tükrét), és azt mondja neki, hogy "Nézd a bohócot!", akkor sajnos valóban bohócot látunk. Így viszont teljességgel érdektelen lesz a történet, egy ilyen pojácáról ugyanis egy percig sem hihető, hogy képes elvarázsolni és Dulcineává nemesíteni az alaptörténet sanyarú sorsú szajháját, valamint igazáról meggyőzni a kerettörténet kérges szívű, durva szereplőit. Ezek után nem is igazán meglepő, hogy az utóbbiak, akik botcsinálta színészekként beugranak a történetbe, nagyrészt épp ilyen harsányak és bohóckodók (különösen bántó ez például a lovag unokahúgának és házvezetőnőjének gyónási jelenetében). Mivel azonban ez legalább részben a rendező "sara" (nagyon is elképzelhető például, hogy ezzel próbálja valamelyest elkendőzni főszereplője színfalhasogató játékstílusát), nem lenne méltányos bárkit is kipellengérezni az érintettek közül; említsük meg inkább azokat, akik jobb szívvel említhetők. A már említett Kálloy Molnár Péter túlzásoktól mentesen (bár kissé differenciálatlan derűvel) jeleníti meg Sancho alakját; az illúziókeltő külsejű Nyári Beáta tartalmi szempontból is elfogadható Aldonza-Dulcinea, bár a figura drámaiságával (a körülményektől persze nem függetlenül) jórészt adós marad; a Carrascót megszemélyesítő Boronyák Gergely pedig az előadás legjobbja. Valódi ellenfele lenne egy sokkal jobban megformált Don Quijoténak is; egy-egy szemvillanása is képes megteremteni azt a feszültséget, amely normális esetben az egész előadást jellemezné. Ennek híján viszont teljesen hatástalan még a zárókórus is, amikor az összes rab az Álomdallal búcsúztatja az inkvizíció elé induló Cervantest (ezúttal, drámainak szánt megoldással, a fegyőrök ütlegei ellenére). Mindent összevéve: a mindvégig kitartó néző csöndes irigységgel gondolhatott azokra, akik már a szünetben befejezettnek nyilvánították az estét. És fölöttébb valószínű, hogy nemcsak az októbert idéző hideg miatt...
HOCHENBURGER ÁGNES
