Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Ha elfogadjuk Ionesco, korunk egyik legnagyobb drámaírója vallomását, miszerint a mûvészet "paradoxona és igazsága", hogy a "mûalkotás egy közölhetetlen valóság kifejezése, amelyet mégis közölni igyekszünk - és ez néha sikerül is", amit Kacsir Mária idéz zömmel kritikákat tartalmazó könyvében, akkor - semmiképpen sem függetlenül az adott kötettõl - joggal felmerül(het) a kérdés, ebben az összefüggésben mi a dolga a kritikusnak és a kritikának. Ahogy a kérdés, úgy a válasz is Kacsir Mária könyvében található: "a kritikus dolga, hogy mérlegeljen, kérdezzen" - írja.

Úgy, ahogy teszi, illetve tette ezt a dolgát Kacsir Mária, majd fél évszázadon át, impozáns szakmai felkészültséggel, írástudói felelősséggel és szavahihetőséggel, befogadói nyitottsággal, fogékonysággal és a megértés szándékával, nem csak akkor - ahogy az előbbi idézet folytatásaként olvasható -, "amikor egy-egy újnak tetsző megoldás, beállítás kételyeket támaszt", hanem mindig, amikor egy-egy műalkotással, nevezetesen színházi produkcióval szembesült. Amint ezt A Hét című bukaresti lap olvasói tapasztalhatták, és amint Kacsir Mária három színházi könyve tanúsítja.

Számára nem létezett művészeten kívüli szempont.

Kacsir Mária kritikáira teljes mértékben érvényes az, amiért Jánosházy György Shakespeare-fordításait dicséri: "azt emelném ki - írja -, hogy milyen érzékeny belső hallással figyel". Ezt az érzékenységet példázza a kritikus, amikor alakelemzést ad, díszletet ír le.

A részletekre figyel, de nem feledkezik meg az előadás egészéről, ahogy többek között Bogdán Zsolt és B. Fülöp Erzsébet Moll Flanders-beli alakításának leírása is tanúsítja: "...a két színész együtt teremti meg igazán azt a színpadi nyelvet, amelyet a rendező megálmodott: a test hajlékonysága, játékos kedv, belső sugárzás és irónia, belülről és kívülről való láttatás elválaszthatatlanul és biztos arányban keveredik..."

Kacsir Mária kritikusi erénye, hogy sohasem választja el a drámát az előadástól, az irodalmat a színháztól. Akkor sem, ha történeti jellegű tanulmányokat tartalmazó kötetről mond véleményt, mint teszi a fiatal színháztudósok kötetéről írva (Színtérkép), amely azért is említendő, mert ebben a bírálatában a kritikus tanúságát adja naprakész irodalomelméleti jártasságának is.

S bár Kacsir Máriát kizárólag esztétikai szempontok vezérelték, érthetően nem kerülhette meg a színházpolitika, a közönségszociológia, az általános romániai magyar színjátszás kérdéseit sem. A közönségről legtöbbször a Tompa Gábor vezette kolozsvári színház iránti magatartása kapcsán szól. A kritikus elkötelezett, de nem kritikátlan híve Tompa modern színházának (ahogy előtte Harag György rendezéseinek is), ezért merül fel benne a "Nagy kérdés (...), hogyan viseli el a közönség" például Székely János "könyörtelen, irgalmatlan igazmondását magunkról" (a Mórokban) vagy Tompa szokatlan formanyelven megszólaló Ionesco- és Beckett-rendezéseit. Máskor, egy bukaresti fesztiválon, az érdekli, hogy az újgazdag réteg hogyan találja fel magát, hogyan igyekszik "minél előbb ’habitüé’ lenni". Bukarest említése teszi szükségessé megjegyezni: Kacsir Máriának példamutatóan nem csak a magyar, hanem a román színjátszásra és a román rendezőkre is volt figyelme, Vlad Mugurról, Frunzáról, Şerbanról, Tocilescuról, Anca Braduról éppen olyan empátiával ír, mint Haragról, Tompáról, Barabás Olgáról, Bocsárdiról, vagy Vidnyászkyról, Zsámbékiról, Ascherről. Pontos látleletet nyújt a romániai magyar színházak helyzetéről, a modern és hagyományos színházstruktúráról és játékstílusról. De írjon konkrét előadásról, fesztiválról, színházi jelenségről, sohasem kizárólagos, nem kíván tévedhetetlennek mutatkozni. Csak hangosan kérdez, gondolkodik, s ezzel gondolkodásra, olykor vitára késztet.

Ha létezik ideális kritikus, számomra Kacsir Mária szinte az volt.

Volt, mert ebben az esztendőben, élete 76. évében meghalt.

Kacsir Máriában a kritikus céh - és a színház iránt érdeklődők, akik közül sajnos kevesen ismer(het)ték opusát, mert színikritikákat tartalmazó könyvekről, sem a határon belüliekről, sem a határon kívüliekről (a magam példáján is tapasztaltam) nem igen szokás írni - kiváló tagját veszítette el. Emlékét az a három könyv őrzi, amelyek 1958-tól vázlatos keresztmetszetét adják színikritikusi élet(műv)ének: A varázslat elemzése (1985), A minden és a semmi gazdái (2002) és az itt méltatott, előadás- és könyvkritikákat, fesztiváli beszámolókat és művészportrékat tartalmazó Ágacskák a családfán.

GEROLD LÁSZLÓ