Olyan történik, mint még soha. Én, notórius késõ korán érkezem. Tíz elõtt tíz perccel járunk; a rácsok még leengedve (egy félig felhúzott kivételével), de a kapuk már nyitva. A két ajtó között fiatal hölgy álldogál, láthatóan õrszolgálatban. Valaki (vélhetõen helyi ember) lazán besétál. Utána lódulok. Határozottan, mint aki tudja, hová megy, átbújok a rács alatt, odafordulok a hölgyhöz, megeresztek egy laza hellót, aztán sétálok tovább. "Tízkor nyitunk" - közli az ellentmondást nem tûrõ hang a hátam mögül. Ez nem jött be, megszégyenülten elkullogok. Irány az újságos, a politikai kiegyensúlyozottság nevében egy Népszabival meg egy Heti válasszal vigasztalom magam.

Mire visszaérek, már egy csoport várakozik, s az elektromos rácsok éppen elindulnak felfelé. Mindenki áll, mint a birka, és nézi, pedig van olyan rész, ahol már teljesen felért. Elindulok, áthajolok direkte a leglejjebb lévő alatt, a többiek utánam. Én voltam az első. Arcomon laza mosollyal sétálok befelé.

Balra pillantok, a nagy kupacban Faludy Villon-kötetét látom. Az örök klasszikust, mellette Parnasszus, a költészeti folyóirat. Kósza gondolat: csak nem azért került ilyen előkelő helyre a lírai szakszekció elrejtett bugyrai helyett, mert Turczi főszerkesztő úr egyben a Penthouse lapigazgatója is? Elhessegetem ezt az elméletet, nehogy elhatalmasodjon rajtam. Tudatosul bennem, elfelejtettem megnézni, vajon a Pedró, vagy a Tolvaj Zoli benne van-e valamelyikben, mert szoktak. Elhatározom, hogy a későbbiekben nagy nyilvánosság előtt gyakrabban fogok tök ismeretlen kortárs költők nevével dobálózni. Az első említett (Oravecz Péter, hogy feloldjuk itten a familiaritást) például az ország egyik legjobb flamenco-gitárosa egyben, máig megörvendeztet, ha visszagondolok közös koncertjeinkre. A másik említett meg most leginkább kortárs profi biliárdversenyző, de voltak még idők, amikor nevezett a szerző elhunytakor teleplakátolta a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai lépcsőházát "Orbán Ottó él!" feliratokkal. Hasonlóképp emlékezetes volt mind a mi, mind a lépcsőház számára, amikor első kötetének honoráriumát elmulattuk. A lépcsőház ebből csak azt érte meg, amikor vállvetve felfelé trappoltunk, és a Star Wars Birodalmi indulóját üvöltve haladtunk eltéríthetetlenül a félévvégi jegybeírás felé. És ezennel, jelentem, a szentimentális mellékvágánynak végre vége.

Itt a könyvesházban mindenütt könyvön ülő baglyok. Szellemes. Ahogy haladunk felfelé, egyre kevesebb az ember. Mondanom sem kell, hogy a legfelső emelet a szépirodalomé meg a tudományé. Egy szinttel lejjebb azonban van egy falnyi, tematikus szekciókra osztott bestseller-, meg mellette külön romantika szekció, ami végső soron egy és ugyanaz. Ezzel szemben hasonló méretű sci-fi és fantasy osztály. Meglepve tapasztalom, hogy egy rakás színes-szagos szerepjátékos szabály és segédkönyv található. Amikor én még neurotikus kiskamaszként ilyesmivel foglalatoskodtam, hozzájuk jutni kizárólag a kevés számú szakboltban és angolul lehetett. Ez mondjuk az angoltudásomnak nem tett rosszat, mert az embert egy idő után idegesíteni kezdi, hogy ugyan megvett egy rakás gyönyörűséget a képek miatt, de nem ért belőle egy szót sem. Ennek köszönhetem, hogy kimaradtam a szóképolvasás elnevezésű funkcionálisanalfabéta-képzésből.

Itt legfelül a komolyabb művek találhatók, balra magyar irodalom, jobbra világirodalom. A szemben lévő két polc szimplán az "irodalom" megjelölést kapta. Itt kizárólagosan Kertész Imre, Szabó Magda, meg Márai van. A kulturális kánonképződés rejtelmeiről ehelyütt inkább nem tartanék kiselőadást. Egy oszlop körül sorakozik a pszichológiai irodalom, mint külön műfaj, ez érdekesnek tűnik. A sok szakkönyv mellett feltűnő helyen Timothy Leary. Úgy tűnik, mégsem múltak el nyomtalanul a hatvanas évek. Felnézek, körben legfelül legalább négy példány a telefonkönyv méretű Comer-féle Osirises pszichopatológia könyvből. A Klee-illusztráció az elején tetszetős, de ilyenem otthon is van, ronggyá jegyzetelve, úgyhogy inkább hanyagoljuk. Lejjebb fut a tekintetem: Családi kiskönyvtár: depresszió, Szemtől szemben a depresszióval, A szorongás alapformái. Továbbmegyek.

Észreveszem, hogy van még egy szint, ez a zenéé. Gyorsan átrohanok. Egy pillanatra megakad a szemem a Beatles Abbey Road albumán. Megpróbálom összeszámolni azokat a jeleket, amikre a korabeli "Paulisdead" urban legenda épült, de három után abbahagyom. Konstatálom, hogy a memóriám gyenge, meg hogy (bár én már két bekezdéssel feljebb bejelentettem a legfelsőt) van még egy emelet, igaz, az kissé eldugottabb, nem része a nagy közös légtérnek, apró lépcsőn lehet feljutni.

Idefent egy gyönyörű panorámatermet találok. A kilátás tényleg egészen jó, remekül látni a Westend tetejéről felszálló léggömbkilátót. Ez néhány éve a Gellérthegyen, amikor még nem tudtuk, hogy a léggömb létezik, egészen különös élményben részesített bennünket. Néztük, néztük az eget, és nem tudtuk eldönteni, hogy miért mozog teljesen irracionális, a megszokottal ellentétes irányban a Hold. Aztán a nappali látvány rádöbbentett. Ez valamiféle üzleti látványosság. Kötelező a környezet leírása. Kihalt és néma minden. Roland elektromos zongora, a falak és Orosz István hogy úgy mondjam fasza grafikái között síri csendben a rendezvények hiánya lebeg. Lehetne itt minden szép és jó.

Kifelé menet megakad a szemem egy ajtón. Az összes többin nincs felirat, ezen pedig az: feljárat a tetőre. Ha nincs kiírva, eszembe nem jutott volna lenyomni a kilincset. Meglepetésemre nyitva. Felmászok egy lépcsőn, sok a széthajigált szemét, papírfecnik és tisztítószeres dobozok meg ilyesmik. Úgy látszik, ezt nem a nagyközönségnek szánták, félelemmel vegyes izgalom lesz rajtam úrrá. A lépcső tetején komor vasajtó, a kulcs a zárban. Kinyitom. Kilépve fantasztikus a látvány. Innen van panoráma, nem a panorámateremből. Egy kis vaslétra vezet még feljebb. Tériszonyom általános iskolás korom óta van, mikor is a tanárnő kitalálta, hogy abban az évben én vigyem haza a függönyöket. A feladathoz kaptam egy létrát, ami ráadásul billegett, persze már mindenki elhúzott, úgyhogy az eszközt csak a jóisten és szentjei stabilizálták, a csipeszeket meg csak úgy értem el, ha felálltam az egésznek a legtetejére, és nyújtózkodtam egy cseppet. Megoldottam, de azóta is kísért az élmény.

Itt a lábaim előtt hevert egész Budapest. Óvatosan, hogy le ne szédüljek, benéztem a könyvpalota lépcsőházának üvegtetején, a Nyugati teret szinte a markomban tartottam. Már ezért érdemes volt könyvesházat nyitni! A korábbi tulajokról, férfiruhabizniszben dolgozókról nem feltételezek ekkora hanyagságot. A zárban hagyott kulcsban volt valami kellemesen lezser, hányaveti bölcsészattitűd. Itt a Skála Metró tetejével lehettem egy szintben. Istenkirály. Tökéletes hely, teszem azt marihuánaszívásra, diplomata lelövésre, vagy öngyilkosságra. Apropó, ki a felelős azért, ha én innen most leugrom?

Miután visszatértem az alsóbb tetőszintre, úgy gondoltam, bepróbálom a liftgépházat is. Persze hogy nyitva! Isteni! Egy bazi nagy keréken van egy kábel, az egész egybeépítve egy ládával. Ennél talán érdekesebbre számítottam, de így is jó. Szemmagasságban valami plakátféle: mit tegyünk azzal, akit áramütés ért. A legfontosabb elsősegélyszabályt megjegyeztem: ne menjünk közel hozzá.

Mikor a lift hirtelen beindult, úgy megijedtem, hogy majdnem beestem a kerék meg a fémdoboz közé. Úgy döntöttem, hogy távozom.

Utam következő állomása a szellőzőgépház. Itt éreztem a hatalmat a kezemben. Ha akarnék, bezárkózhatnék ide, és megfullaszthatnám az egész kócerájt. Lebeszéltem magam róla. Miután kigyönyörködtem magam, elhagytam a helyszínt, és kiléptem a "Feljárat a tetőre" elnevezésű ajtón. Kíváncsi voltam - titkos vezérlőközpontokat, nemzetbiztonsági radarállomást vizionálva -, milyen titkot rejthet a többi ajtó, amely nem hívja fel magára ennyire a figyelmet. Az egyik vécének bizonyult, a többi zárva. Az emeleten lévő irodában két nő beszélget, nem tudom megállni, hogy be ne számoljak nekik a kalandjaimról. Megkérdezem, hogy mik vannak a zárt ajtók mögött. "Konyha" - érkezik az unott válasz. Csak azért - mondom -, mert én meg az előbb voltam a gépházban, a központi agynál, és ha akartam volna, átvehettem volna az irányítást a légkondijuk felett. Ez kicsit felrázza őket. Nagy szemeket meresztenek. A párkányon lévő stószból felmarkolok egy ingyen HVG-t., aztán kimegyek az ajtón.

Lent a pultnál még megkérdezem a kiscsajt, hogy mi szokott fogyni, mi a legkelendőbb könyv, meg ilyesmik. Hiába magyarázom, hogy nem számadatokat meg mérlegfőkönyvet kérek, hanem csak mondja meg, hogy mi van, mert ő van itt minden nap. Megretten. Nem válaszol. Azonnal a főnöknek telefonál: van itt valaki, aki adatokat kér. A conversation után a nő magyarázkodva a 3×10-es bestsellerfalra mutat, itt vannak az adatok. Ha kíváncsi vagyok, olvashatom. A magyarok közt Vavyan Fable, az alexandrások közül a Leonardo, az első tudós című kiadvány, összesítésben pedig Paulo Coelho A zahír című munkája a befutó.

Megköszönöm az információt. Kifelé menve észreveszem, hogy alagsor is van. Na még egy gyors kört, a tábla szerint nyelvkönyvek vannak. Leérve, a polcokon sorakozó könyveknél jobban kezd izgatni a "Spinkler gépház" feliratú ajtó. Van rajta tábla, tehát természetesen nyitva (lefelé jövet az összes jelzés nélküli ajtót végigpróbáltam, nulla sikerrel. A felirat nélküli ajtók mind zárva voltak. A különbség csak annyi, hogy a kulcs itt belülről van a zárban. A helyiségben nagy csövek, gondolom, ezek a vízcsövek, tekergetésre csábító nagy kerekekkel. A másik érdekesség egy kapcsolótábla, ahol lehetőségem nyílna akár a teljes tűzvédelmi és tűzjelző rendszer kiiktatására, a tűzvédelmi főkapcsoló, illetve a tűzjelző központ feliratú karmantyúk lezser balra fordításával. Gyermeki énemet az foglalkoztatja legjobban, mi történne, ha mondjuk a szünetmentes berendezés feliratút helyezném egyesből nullásba. Nem teszem.

A nyelvkönyveken szinte már végig sem futok. Érdektelenek. Kifelé menet mélyen a biztonságiak szemébe nézek, és némi felsőbbrendűséggel vetem oda nekik a "Hello"-t. A markomban vannak. Mind. Ördögi mosollyal az arcomon reménykedem a nevükben, hogy legközelebb, ha vásárlóként jövök, legyenek nagyon, de nagyon kedvesek velem. Kisétálok.

A fotocellás ajtó mintha kissé lassabban nyílna...

KOVÁCS FERENC DÁNIEL