Szürkén hajnalodik. A trójai térfélen a hízelgõ kerítõ, a Haumann Péter játszotta Pandarus alkoholmámoros félálmában is (vagy már ébren?) az unokahúgának pletykál: hogy ki és miért haragította meg Hectort, akinek "mintha ipar volna a háború". Állítólag az az Ajax bõszítette fel, "akinek annyi mindent gyömöszölt zsigereibe a természet, hogy bátorsága csak mellékíze a butaságának". De ezenfelül is csupa ellentét. Eközben a görögöknél, az emlegetett Ajax ágya alatt, zseblámpa fényénél a cinikus Thersites (Bezerédi Zoltán) - aki utóbb magát "utolsó rongy, tetves mocskos szájú gazember: igazi piszkos bitang"-nak titulálja - azt a Prológust olvassa fel, amelybõl megismerhetõ az alaphelyzet. S ha a félhomályban induló produkció elsõ pillanatainak összes részlete nem ragadja meg azonnal a közönség figyelmét, a kivilágosodást követõen biztos minden megvilágosodik. A kulcs a szélsõséges ambivalencia - egysége: Silviu Purcãrete Shakespeare-rendezéseinek a jellegzetessége.

E "problem-play" ugyanis kisszerű világunk aktuális szatírája. A hülyeség szimfóniája. (Nem csoda, hogy ironikus vagy önironikus vélemény formájában, az ostobaság szinonimái hangoznak el a leggyakrabban.) A Helmut Stürmer tervezte szellemes játéktér egyszerre funkcionális és metaforikus - jelkép. Klasszikus hodályból "ideiglenesen"(?) kialakított mai kollégium vagy kaszárnya, esetleg pszichiátriai kórterem - talán mindhárom egyszerre. Mindkét oldalon egy-egy ajtó vezet kifelé, és mozgatható vaságyak alkotják a berendezést. De miután a két helyiség közötti határt képező mosdósor egy kapuszerű nyílást vág ketté, ahol a két tábor lakói simán átjárhatnának (néha meg is teszik), már önmagában nevetséges, ahogy mindkét oldalról a mosdókagylókon keresztül igyekeznek sutyiban áthágni a mesterségesen emelt választóvonalat. A két térfél egymás tükörképe, és a két tábor között nincs semmiféle különbség. Egyformán banális, kicsinyes ostobák - "itt, s túl: bolondok". S ha a butaság fájna, ezek bizony mind - trombitálnának. Fülsiketítően, teljes tüdőből, vörösen az erőlködéstől fújnak - egymásra. Mint a gyerekek, akik háborúsdit játszanak. Csakhogy ezek a szereplők már többnyire felnőttek - legalábbis odáig, hogy pontosan tudják, mennyire értelmetlen ez a háború. Ellenben képtelenek abbahagyni a durva játékot. Így lesz a szatírából vérbohózat. Mert az ostobaságnál csak a gőg és a hiúság nagyobb.

"Szerintük nem harci eszköz az ész; / Köpnek az előrelátásra; az / Ököl az istenük." Ulysses jól látja ezt: ő okos és fondorlatos, a könyvet "fegyverként" forgatja, de ha megadta a győztes döfést (például Achillesnek), megvetően elhajítja - akárcsak Thersites. Egy csillogó elme az izomagyúak között mi mást tehet, mint ironikusan kavar: szórakozik. Unalmában "belügyes". Olyan az agya, mint az a borotva, amelyet reggel élesít. Nemét megveti, az ellenkezőt meg gyűlöli, hiszen szajha miatt háborúznak, mint az a fiúkollégista vagy katona, akitől a rivális elszerette a Nőt. Hajduk Károly Ulyssesként az előadás egyik legjobbja. Az ő finom arcrezdüléseit, apró és jelentéses gesztusait látva még azt is megbocsátom, hogy az egyébként nagyszerű díszlet színpadszélig hozott mosdósorától a trójai jelenetek fele a bemutatón csak hangjáték formájában jutott el hozzám.

Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kun Vilmos, Hajduk Károly és Ujlaki Dénes

Szerencsére a görög oldalon több játék van - színészi meg különösen. Hogy mást ne mondjak: ott a reggeli gyűlés, a vezérek bevonulása. Hogy az emelkedett hangnem és a pitiánerség között még nagyobb legyen a kontraszt, mindenki gatyában, atlétában érkezik. A bölcsek szakállát borotvahab pótolja. Nagy massza az egész parancsnokság - élen a fővezér Agamemnonnal (Ujlaki Dénes), aki nem különb a többinél. Az említett Ulysses mellett csak a vén, kaján kujon Nestor válik ki közülük - különösen Kun Vilmos kabinetalakításában. Piedesztálja egy sámli - arra emelik. Nestor és megformálója egyaránt lubickol a játékban. A törpék világának komolyságát jelzi, hogy Hector (Lengyel Ferenc) "kihívását" a szomszéd térfélről hangosbemondón keresztül adja át Aeneas (Takátsy Péter). Az "okosoknak" ez jó ok a sztárok semlegesítésére. De kik is a görögök "bátor hősei"? A másik tábor elbeszéléséből megismert Ajax (Tóth Zoltán), aki végighorkol tanácskozást, kihívást, s csak azért kel fel, hogy kimenjen a vécére. Aztán meg Thersitest hajkurássza, hogy megtudja a híreket. Ő is elismeri, és a jelenlétében mindenki nyugodtan mondogatja azt, amit az alja cinikus: "eszét a hasában, a beleit meg a fejében hordja". De "kezelhetőbb", mint a másik, a hiú szépfiú rivális: Achilles (Nagy Ervin), aki egész nap pökhendien szórakozik kis barátjával - a lepedővel elkerített ágyban, ami épp olyan, mint amilyenben a kollégiumok vagy osztálytalálkozók szerelmesei magánéletet szoktak élni a közös hálóban.

A sztár ágytársa egy helyes kamasz: Patroclus - középiskolás megszemélyesítője, Koloszár András az előadás egyik legsokszínűbb alakítását nyújtja. Igazi gyermek, amikor Thersitesszel játszik, és vérig sértett, féltékeny szerető, meghallva, hogy biszexuális kedvese évek óta Hector húgába szerelmes. Nagyszerűen sűríti a megbántottság, aggodalom és önfeláldozás érzelmi kavargását, mialatt dühödten verekszik társával, és jelentéses a pillanat, midőn a megcsalt bosszújaképp maga is forrón megcsókolja Cressidát. Patroclus - mindenek dacára - az előadás egyértelműen pozitív alakja lehetne. Hiszen a megrontott és megcsalt kisfiú számára a halál megtisztulás - egyszersmind megmenekül a reá váró megvetéstől is. Silviu Purcărete azonban nem hagyja elvarratlanul a "melodramatikus szálat", tehát miután Achilles aljasul meggyilkoltatja és meggyalázza "a sógorát", Hectort, a győzelmi látomás "tango mortaléját" a néhai Patroclus "szellemével" járja. Vasile Sirli zenéje pedig egyszerre groteszk módon szentimentálissá és ambivalensen katartikussá színezi a víziót.

Pandarus szirupos kerítő, de abban igaza van, hogy mindenütt "szamarak, bolondok, tökfilkók, pelyva meg korpa, varjak és csókák". Hol virágozhatna ki itt a valódi szerelem? A trójai oldalon sok a nő, de csak a baj van velük. A szép Helénához (Rakotomalala Myriam) - akit a rendező szokásához híven mumifikált (mint például Artemiszt a Phaedrában) - a szíve mélyén talán Paris (Mészáros Béla) is már csak szánalomból ragaszkodik. Hector felesége, Andromache, illetve húga, Polixéna személyesen meg se jelenik, csak ürügyül szolgálnak a bajvívás folytatásához. Cassandra (Tóth Anita) bolond, nem vehető nőszámba: jósol és még harap is. Cressida pedig eleve vesztes, valódi áldozat.

"Atyja", Calchas (Czakó Klára) átpártolt a görögökhöz és a testvérére hagyta a leányát. Cressida mint öreg rokont eteti, gondozza nagybátyját, aki ezt csak azzal viszonozhatja, amihez ért: kerítéssel. Miért gondolhatja bárki, hogy a lány szerelmes Troilusba? Mielőtt találkoznak, azt sem tudja, kicsoda. Inkább Hector iránt érdeklődik, Pandarus nem véletlenül ajánlgatja egyre erőszakosabban unokahúgának a kiszemeltet, hisz miközben a monitoron a vezérek hazatértét szemlélik, Cressida még rá is kérdez: "Miféle lapító figura közeledik ott?" Na, hát az Troilus (Keresztes Tamás)! A közönség akkor láthatja először, amikor mindent levetve magáról Pandarust nyaggatja. A meglátásai, kijelentései okosak, de annyira jelentéktelen, hogy a szavai is elsikkadnak. A nógatás végül sikerrel jár ugyan, de a lány előbb ismerheti meg a testét, mint a szerelmét (össze is téveszti a kettőt). Hiszen Calchasnak épp most jut eszébe, hogy "szíjas" Antenorért (Barnák László) cserébe a görög térfélre vitesse át Cressidát. Troilus pedig a bizalmas együttlét után sem vállalja a lányt, nem áll ki mellette, kísérletet sem tesz arra, hogy apjánál - aki pedig maga Priamus király (Olsavszky Éva), vagy testvéreinél, Hectornál, Parisnál - elintézze, tagadják meg Cressida kiadatását. Csupán a lány iránta való örök hűségét akarja garantálni. A szituáció groteszk ambivalenciájára jellemzőek a jegyváltás eszközei is: Cressida az egyik fülbevalóját adja oda szerelmének, Troilus pedig nyakából a farkat. Ezt a szerepkört a görög oldalon tényleg jobban betöltheti a markánsabb Diomedes (Kocsis Gergely). De Cressida még így is csak rettenetes vívódások árán hozza meg a végső döntést, hogy az új "szerelemért" kitépi szívéből Troilust, akitől rögtön asszonnyá válása után elhurcolták - az apjához, aki még csak nem is várja. Helyette a keserű leányasszony felajzott, súlyos nőelvonásban szenvedő férfiak csókorgiáján megy keresztül. (Jellemző, hogy a "görög vezérek" közül ki hogyan fogadja az új lakót. Nestor például nem csupán "torkoskodik", a trón-sámlin ülve kukkol is. Menelaus [Elek Ferenc], akitől rég elszakították a feleségét, előbb sértetten távol tartja magát, majd vadul repetázik.) Mégis Cressidát szajházzák le a "férfiak". S érte nem jön el a halál sem, hogy megtisztulhasson.

A Cressidának távolról imponáló hős, Hector nem túlságosan okos, nem is túl tapintatos (az elhagyott Menelausnak Helénát emlegeti), de igazi sportoló. A kihívás tőle jött, mert edzésben akar maradni - és győzni. Viszont a rokon Ajax-szal való groteszk házi mérkőzés csupán bemelegítő a nagy megmérettetéshez. Hector olimpiának tekinti a hadviselést, de elragadja a szenvedély a Háború és a Halál szörnyen szép rémképében. (Maszk: Varga Járó Ilona.) Valóban ő volna az abszolút győztes, ám a vérengzés soha nem "fair play". Az elpuhult Achilles helyett makogó, ormányos "idegen légiósai" végzik el orvul Hector lemészárlását. Éppen úgy kerítik körbe áldozatukat, mint a Purcărete rendezte Phaedra gyilkossági jelenetében láthattuk annak idején. És ismerősen - például a Decameronból - elborzasztó megoldás az, ahogy Achilles kivágja és felmutatja ellensége vértől csöpögő máját.

Gáttalanul árad már a gátlástalanság. A határok - esetünkben a mosdósor - akkor tűnnek el véglegesen, amikor a Hector kezdeményezésére barátságosan induló közös buli elfajul a két tábor között, és immár Thersites is - Patroclus megölése után - felülről szemlélheti, ahogy a holtrészegen csúszó-mászó "riválisok" keresik a kiutat. Látszólag az elfajzott összejövetel és a vérontó orgia között alig van különbség.

Az előadást az a két mindenkori túlélő zárja, akik nyitották. Jóllehet azóta sok víz (és vér) kifolyt a csapból, Pandarus ugyanúgy fekszik az ágyon. Igaz, Thersites már felette áll: a rosszmájú embergyűlölő masszírozza az émelyítően mézesmázos "emberbarátot". Ebben a beteg világban a trágár cinikus meg a szépelgő pojáca biztosítja a homogenitást.

A karakterábrázolás a Katona József Színház rendkívüli erőssége. A pontos szituációk, az egyidejűleg elragadó és elborzasztó, plasztikus képek, a totális teatralitásból fakadó lüktetés, ritmus Silviu Purcărete franciák által "mediterrán expresszionizmusnak" nevezett stílusát dicséri. A román rendező és állandó munkatársainak találkozása a magyarországi társulattal különleges élményt, kivételes színpadi alkotást eredményezett Budapesten.

DARVAY NAGY ADRIENNE