Talán a POSZT-sikertõl indíttatva, talán takarékosság végett, talán azért, mert impulzív a tér: A sütemények királynõje díszletében mutatta be Pintér Béla Társulata az Anyám orra címû közösségi színjátékot.

Horgas Péter szcenikai leleményét becézték már arénának, amfiteátrumnak, porondnak, sõt kürtõnek is. Hadd merészkedjem az utóbbi ötletnél tovább: én kráterszínháznak fogom mondani: virtuálisan vulkanikus szellemi/fizikai képzõdménynek, amelynek peremén azok a nézõk gubbasztanak, akik legszívesebben a madártávlatot választanák a lehetséges perspektívák közül, ha nem óvnák tollazatukat a mélybõl sugárzó hõ (a bioáramok) perzselésétõl. Minél lejjebb bocsátkozunk, annál közelebb kerülünk valamihez. A valami egy gömbcsuklós tányérforgóra épített színpad. Néha egykedvûen merev, máskor körbelódul, sõt kibillen a vízszintes síkjából. Billenéskor feltárulkozik a semmi sötétje. Dante poklát vagyok hajlamos sejteni odalenn, s ha a porond közti síkjáról nézem az eget, a széksorokat a vertikum bugyrainak tekinthetem. Vagyis elhatározás dolga, ki mennyire és melyik érzékszervével merészkedik közel Pintér színpadi manifesztumához.

A soros kiáltvány az etnikai vegyes házasság patológiájáról készült. Székelyek, cigányok, románok s a csoda tudja még, hogy miféle nációk gyülekezetében fognak lakodalmat tartani majd a finálé közeledtén. Addig azonban végigálmodják a tudatfelszín alá pumpált félelmüket, szorongásukat, vágyukat, előítéletüket - ki-ki a maga kínját és gyönyörét. A veseelégtelenségben szenvedő vőlegény a móc professzor közreműködésével szeretne szervet raboltatni magának a "szentivánéji" erdő mélyén. A vőlegény reménytelenül rút húgát álmában meg lehet szeretni. A trampli menyasszony primadonna. És kacsalábon forgó kastélyok, nyaralók, luxusautók lengik be örökölhető vagyon gyanánt az álmok birodalmát.

A rendező-szerző arcpirító-profán trükkel vezeti be az exodust: a násznagy, bugyuta tévedésből, a Szentivánéji álom vonatkozó fejezetét kezdi ráolvasni az egybekeltek fejére a 74. szonett helyett. A kráter elhagyása előtt, észhez kapja a visszavonatkoztatás kulcsát a publikum. Innen ítélve, az előadás felsőértéke az, hogy a dekonstrukció paródiája. A Pintér-játék - az egészében is - aligha vonatkoztatható el Shakespeare szellemétől. Az előadásforma és a beszéd, a prosztófenség megnyilatkozása, akár a szentivánéji fikció. A földrajzi helyzet különbözik. A Szkéné színpadát északkelet-balkáni embertelevény lepi el. Maga a játék: az alhumán lényeg színháza. A kapcsolatok (vonzalmak és taszítódások) helyett klisék alkotják a drámai erőteret. A nyilvánvalóság nyilvánvaló volta képeződik le a közösség-lélektani bázisú cselekvényben, s ehhez az oda-vissza viszonylatábrázoláshoz a bevált klisénaturalista eszközeit fejleszti tovább a rendező. Tapintatlan néplélekbúvár és szilaj nyelvromlásgyűjtő. A fogalomra cserélt érzelmek ütközése zajlik, az organikus műviséget sugározza az előadás valamennyi komponense. Az álom logikája helyénvalóvá teszi a blőd misztikát: az operai recitativo-közhelyek, a Bartók-csúfoló műdisszonancia a drámai forrpontokon, a világslágerek klezmerded áttűnései illeszkednek az irracionalitás rendjébe. A sületlen vég is dramaturgiai követelmény, hiszen a látszatharmónia iránti tömegigény reprezentálódik a nézőtéren. A sejtető drámakompozíció a közönség ráérzését (empátiáját) provokálja azáltal, hogy a tragikum, a szánalom, a részvét stb. alkalmait - a passzív interakció lehetőségét - időnként felkínálja. Az exodus, voltaképpen a hagyományos színházi élmény illúziójába vetett tévhitének vétke alól oldozza fel a nézőt.

A zene, az ének, a mozgás és a minimálbeszéd strukturált közegéből nehéz kiragadni azokat a színészi teljesítményeket, amelyek fölötte állhatnak a többinek. Pintér Béla és Társulata nem a pozíciós magánkezdeményezések színháza. Ha mégis külön méltatásokra hajlok, azt a darab egyenetlen kimunkálása okán tehetem. Az életéért harcoló vesevadász, a móc természetfelcser és asszisztensének kapcsolatrendszere zárt cselekményláncolatként működik, ezért kedvesebb játékterep. A kirurgus menedzsereként és élettársaként szolgáló Quitt László teljes nővé lényegül: randa, nagydarab testőrasszony, aki aztán az első idegen szerelmes szóra hirtelen kitárulkozik. Bencze Sándor sűrű, féltékeny havasi ember. Román beszédének tömörsége mögött egzakt áltudományosság sejlik. Thuróczy Szabolcs igen finom elegyét hozza a zsigeri halálpániknak és a félelem karikatúrájának; a végzettel szembeni gyanakvásnak, és a pusztulást elképzelni sem tudó újgazdag pökhendiségnek. Moličre-ből idecsöppent figura. A színház a színházban cselekményvonulata kínálja a lélektani burleszk gyakorlásának lehetőségét. A benne játszók váltakozó - az előadáson belül is ingadozó - színvonalon teljesítenek. Deák Tamás macsódinamikája végig kitart. A nők párharcában Szamosi Zsófia kap több lehetőséget, mint partnere, Enyedi Éva, aki a női kivirágzásai alkalmával emlékezetes.

Az előadás nem a legerősebb, de nem is a gyengék közül való láncszem Pintérék szerénységében és szegénységében fogant, minimálisan monstre vállalkozásában. Professzionális alternatíva.

BALOGH TIBOR