Idestova negyven éve, hogy a polihisztor mûveltségû, zeneszerzõként induló, biztató jövõjû festõtanonc valamint operaházi segédrendezõ, aki mérnöki tanulmányait félbehagyva végül fordítóként és szerkesztõként szerzett közmegbecsülést, Ingres hegedûje címen közreadta a többféle tehetséggel megáldott alkotók hatalmas - több mint ötven íves - antológiáját.

Gábor György irodalmi, mûvészeti, kultúrhistóriai gyûjteménye 300 alkotó - költõ, festõ, gondolkodó - példájával, közlésre érdemes mûveikkel, versekkel, részletekkel, rajzokkal bizonyítja, hogy a maguk területén kiemelkedõ teljesítményt nyújtó nagyok alkotói határsértése, szellemi kalandozása több mint mûkedvelõk magamutogatása, több mint hóbort vagy hobbi. A mûvészi önkifejezés tágításának hol gyönyörûséges, hol éppen csak tanulságos dokumentuma. A kötetben szereplõ alkotók meghökkentõ névsora a trubadúr fejedelmektõl múlt századi bölcselõkig, Michelangelótól Cocteau-ig, Nagy Endrétõl az akkor még kenyerét képszerkesztõként keresõ, folyamatosan rajzoló poétáig, Nagy Lászlóig ível.

A párhuzamos művészi tevékenység hagyománya - amelynek első sajátos seregszemléje volt ez a kötet - azóta is él, sőt, a műfajok és művészetek közti határok spiritualizálódásával elevenebb, mint valaha. Éppen ezért, a múzsák kertjében randevúzó tehetségek körében most is érdemes körülnézni... Kezdhetjük a sétát akár az Andrássy úton. Aki hétfőn a Stuart Máriát rendező színész, Alföldi Róbert tehetségét és profizmusát dicséri, kedden délután az Operaház Vörös Szalonjában lelkesedhet a képeiért. (Feltéve, hogy éppen van esti előadás az Operában. Máskülönben a tárlat nézők számára megközelíthetetlen.)

Persze Alföldi mestert - nevezzük kivételesen így - sokadik tárlata alkalmából már nem kell, sőt talán nem is illik felfedezni. Képeit állítólag nem csak nézik, vásárolják is. Márpedig a nemzetközi rangú modern magyar piktortól, Konok Tamástól tanultuk, hogy "festeni művészet, eladni kunszt". És ha nekem pénzem, falam lenne, biztosan megvenném Alföldi tárlatán a retinahasogatóan expresszív, energikus Kesztyűt, vagy a zene és a színpad tapasztalatát együtt kifejező Csellóművészt. Sőt, akár még a színpadiasan harsány, ugyanakkor csábítóan otthonos paravánt is.
Figyelmet érdemel, hogy ezúttal nem csak a szalon vörös: Alföldi képein a fekete-fehér éles, itt-ott szürkével enyhített kontrasztját gyakran merészen keresztezik a széles vörös ecsetvonások, de láttunk mesébe illően bizarr kék kutyát és rikítóan sugárzó zöld ruhát is. A színész-rendező zaklatottsága, kereső szenvedélye ott lüktet a színskálán tobzódó képeken is.

Alföldi Róbert festménye

Ingres hegedűsén kívül, elárulom, hogy Ingres zenekarával is sikerült találkoznom a héten. Nem az utcán, nem is koncerten, de 23 kortárs magyar író és költő közös tárlatán az Írószövetségben. A találkozás itt sem ment könnyen: a kiállító helyiség kulcsát az étterem vezetője őrzi.

A nevek és műfajok skálája viszont örvendetesen tág. A kiállított művek közt van toll- és tusrajz, akvarell, olajkép és számítógépes grafika is. Az irodalom és a képzőművészet randevúján jelen van természetesen a színház is. Főszerepben a drámaíró, Háy János, akiről köztudott, hogy több kötetéhez maga tervezte a címlapot. Ezúttal a barna csomagolópapírra álmodott szorongó indiánok üzenetét közvetíti ikerképein. Thália követeként állítja ki privát képeslapjait a Bajza utcában a színházteremtő színésznő, Ladik Katalin is.

Szkárosi Endre tükörmontázsát az ötlet, Karátson Gábor képét a látvány esztétikuma, Deák László festményét (Tűz van, papám) a szín szuggesztiója emeli ki a beküldött anyagból. Tandori Dezső képhármasa, a Mindenki sziget viszont azért reveláció, mert az egymáshoz szoruló mozaikdarabkák összképe a társas magányt idézi. A látvány egyszerű, a gondolat közérthető. Csak éppen Tandorinak kell ahhoz lenni, hogy valakinek eszébe jusson.

Hát ne örülnénk annak, hogy itt és most is szól Ingres hegedűje?

29 év, 1500 oldal,
három nemzedék kutatóinak
négyéves munkája

Bevallom: nem olvastam (ki) a könyvet, amelynek laudációjára vállalkozom. Mint ahogy Önök sem olvasták - akkor sem, ha történetesen megvásárolták karácsonyra saját maguknak, vagy egy szívükhöz és a színházhoz egyaránt közel álló társ számára. És nem is fogják "kiolvasni" még jó darabig. Mert a nagy Magyar színháztörténet 1920-tól 1949-ig ívelő krónikája - a korszakos vállalkozás harmadik kötete - nem egyvégtében lehetséges befogadásra, hanem folyamatos tanulmányozásra, alkalmi böngészésre csábít. Istenkísértés lenne például ágyban próbálkozni vele: a kötet mérlegen mérhető súlya is meghaladja Spiró Fogságáét. Nincs ember, aki ki ne akadna rajta: miért nem érdemelt a használhatóság érdekében két külön kötetet a nagyszerű szellemi teljesítmény? A költségek emlegetése engem nem győzött meg, hiszen aki rászánja magát és megveszi a "harmadikat" is, az akár magánszemély, akár intézmény, könyvtár, tanszék vagy iskola képviselője, nem egy-két hónapra, évre szánja, hanem hosszú távon fogja a színházi tudás forrásaként forgatni.

De a Magyar Könyvklub kiadásában napvilágot látott kutatási produktum nem csak terjedelmét tekintve rendhagyó kiadvány. Rendhagyó azért is, mert a Veszprémi Egyetem Színháztudományi tanszéke, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Széchényi Könyvtár és más szervek, intézmények összefogása tette lehetővé, hogy három nemzedék kutatóinak négyéves munkájából megszülessék a drámatörténet határain túlmutató első átfogó színjátékelemzés. Olyan történelemkönyv, amely több az események krónikájánál: intézménytörténet és a színházelméleti gondolkodás fejlődését nyomon követő eszmetörténet. A mai szakmabeli olvasó számára különösen izgalmasnak ígérkezik a kötetben a struktúrán kívüli, avantgárd törekvések "felfedezése", vagy a színház és a társművészetek viszonyát taglaló fejezet. És mivel sokan vagyunk a kötetben (olvasóként) érdekeltek, lefogadom, hogy lesz, aki a hazai színészképzés történeténél, lesz, aki a színházi kritika helyzetét és változásait követő tanulmánynál kezdi az ismerkedést.

A könyvet bemutató sajtótájékoztató megragadó pillanata volt, amikor Székely György, a kötet egyik szerkesztője nyilvánosan megvallotta: szívből örül, hogy ezt a napot, a könyv megjelenését megérhette. A közreműködők és a kötet jelen lévő jövendő felhasználói is (remélem) tudták, tudják, hogy ez a nap nemcsak Székely György és a társszerkesztő, Bécsy Tamás ünnepe volt, hanem a magyar színháztörténeté is. Az ünnep másnapja pedig valamikor jövő tavasszal fog ránk köszönteni, amikor megjelenik a harmadik kötet gazdagon illusztrált CD-rom változata is.

Műsor és műsorfüzet

Olvasom, hogy "Egyhangú [a] színházi bemutató dömping" (Népszava, 2005. nov. 21.). Ha belegondolok - ugyancsak a cikkből szerzett információ alapján -, hogy Budapesten, a kisebb játszóhelyeket is figyelembe véve 57, vidéken több mint 30 bemutatót tartottak az elmúlt hónapban, hajlamos vagyok egyetérteni az összeállítás készítőivel. Csak azt nem értem, miért baj, hiba, vád, miért kifogásolható az az alcímben kiemelt tény, hogy "A hazai teátrumok premierjei közül csak néhány produkció emelkedik az átlag fölé". Hát nem ez a természetes? Nem arról van szó, hogy a kiemelkedő minőség az élet minden területén éppen azért érdemel külön említést, mert az átlag fölé emelkedik? Ez pedig még a színházi aranykorokban sem a teljesítmények, művek, produkciók többsége - tehát semmiképpen nem az átlag -, hanem néhány, az átlagot meghaladó színvonalú alkotás.

A valóságos idei arányokat, gondolom május-júniusban az évadértékelés fogja tükrözni. Addig, akár egyetért valaki a felhozott példákkal, akár nem, hetekkel a színházi félidő előtt korainak tűnik az összegzés. Ugyanakkor természetesen nem időhöz kötött néhány évad eleji kudarc nevén nevezése és az őszi fesztiválok keretében látott, valóban izgalmas vendégjátékok kiemelése. Ez azonban nem bevallani kínos vereség, színházművészetünket kompromittáló versenyhátrány, inkább azt jelzi, hogy a meghívó szervek ezúttal, Frank Castorf vagy Dogyin világszínvonalú előadásainak Budapestre invitálásával jól választottak. És ez sem mondható el minden évadban...! Egyszer, még a színházi ősidőkben azt kérdezte Koltai Tamás, hogy hogyan játsszunk színházat Peter Brook után. Alighanem kincstári optimizmus lenne ma abban reménykedni, hogy a vendégjátékokból szerzett tapasztalat az évad végéig, vagy akár a következő évadban alkalmazható, hasznosítható. De minden világszínvonalú élmény tágítja a nézők - és talán nem csak a nézők - látókörét. Aminek akkor is érdemes örülni, ha sejtjük, hogy minden premier később sem fog az átlag fölé emelkedni.

A Dunában úszik egy hal...
(Törőcsik estéje)

Ugye gyerekkorunkból ismerős az idézett köszöntő mondóka? De mennyire más, művészi produkcióvá, szívbéli felnőtt ünneplés részévé válik a gyermeteg szöveg, ha Sebestyén Márta énekli a Nemzeti Színház színpadán a hetvenéves Törőcsik Marinak!

Mostanában, kiábrándító tapasztalatok, hervadt jelzők és babérkoszorúk unalmától csüggedten, kicsit félünk minden "hivatalos" ünnepléstől. Ezért is rendhagyó öröm, hogy a hetvenéves Törőcsik Mari köszöntése egyszerre volt őszinte, szeretettel teli és (színvonalában is) az ünnepelthez méltó.

Törőcsik Mari a Boldogtalanok Nemzeti Színházi előadásában

A tévében vetített filmsorozat a fiatalok számára elengedhetetlen ismerkedést, Törőcsik Mari korosztályának emlékidéző élményt kínált. Telitalálatnak tűnt az is, hogy nem hivatásos riporter, színházi újságíró készített a születésnap alkalmából portréinterjút Törőcsik Marival, hanem az e jegyzetben is sokoldalúságáért dicsért Alföldi Róbert. A színész, a rendező és festő ezúttal alkalom szülte riporterként bizonyított. Aki a nézők örömére és okulására úgy faggatta partnerét, hogy a személyes kapcsolat, barátság és közvetlenség sem gátolta a lényeges vagy kedves életrajzi momentumok, maradandó színházi emlékek, alkotói tapasztalatok és tanulságok feltárásában. Ennek titka nem a szakmai rutin volt - nem is lehetett -, nem is csak a célratörés merészsége, valamiféle intimpistáskodó bizalmaskodás, hanem az őszinte és rokonszenves kíváncsiság. Hogy a kérdező valóban (szakmailag és emberileg is) partnere lett a kérdezettnek.

A Nemzet színésze számára rendezett nemzeti színházi gálaestnek még egy tévéinterjúnál is több lehetett volna a buktatója. A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy sikerül(het) a gratulációt protokolleseménnyé fagyasztani, jó szándékú és felkészült színháztörténészek és az eseményből saját maguknak is sikert kovácsolni szándékozó politikusok laudációival untatni a közönséget. De szerencsére ennek az ellenkezője történt!

A közreműködők - valamennyien Törőcsik barátai - az ünnepelt kedvére választott műsorszámokkal és az azokat kommentáló személyes sztorikkal egyszerre adtak számot saját tehetségükről, igényességükről és az ünnepelt iránt érzett, általában több mint kollegiális szeretetükről, barátságukról. A legjobban persze a már örökre távol lévők hiányoztak. De az a tény, hogy a színésznek a költő Pilinszky János és az író Fejes Endre voltak a barátai, Gellért Endre és Fábri Zoltán a felfedezői, Major és Vasziljev a legjelentősebb mesterei, Jordán Tamás és Gregor József az emlékidéző fellépő kollégái - az ünnepeltet és az ünneplőket egyszerre dicséri. A konferáló narrátor, Kepes András, a több évtizedes ismeretség jogán többel járult hozzá az estén kialakított régi-új Törőcsik-portré teljességéhez, mint amennyi tisztéből következően elvárható lett volna. Már csak azért is, mert valamennyi közreműködővel együtt, ő is szerette a mindenkit - férfit, nőt, fiatalt, öreget - megbűvölő, szerénységében is tiszteletet parancsoló művészt.

Nagy ötlet volt a Nemzeti Színház meglepetés ajándéka is: a Törőcsik Mari kedvéért meghívott mester és barát, Vasziljev színpadilag is frappánsan koreografált megérkezése. De szívből tapsoltunk a gálaest végén is, amikor a direkció ilyenkor szokásos virágkosara helyett, a távol lévő Teréz hófehér rózsái köszöntötték a művészt, az embert, az anyát. A jelenséget, akit Törőcsiknek, sőt az ország bizalmából Marinak hívunk.

A változatos, egészében stílusos műsor és a jó hangulatú, Körhinta-tortával koronázott fogadás után Törőcsik minden vendége, a gálaest pályatársakból, ismerősökből, barátokból és a magyar szellemi élet jeleseiből szerveződött közönsége egy ritka szép este emlékével távozott a színházból. Azzal a kettős reménnyel, hogy Törőcsik Mari is a kivételesen teljes esték között fogja számon tartani, őrizni 2005. november 23-át, és hogy öt év múlva, a hetvenötödik születésnapon újra találkozunk.

FÖLDES ANNA