Egy nyolcvanéves élet- és halálvidám matróna meg egy húszéves morbid, de szeretetre vágyó fiú kesernyés mellékízû szerelmi idillje... Elég csak ennyit mondanunk, a modern színházi szórakoztatóipar ismerõi Európa-szerte rávágják: a lényegileg egymûves szerzõnek tetszõ Colin Higgins édes-búsát, a Harold és Maude-ot adtuk fel fejtörõnek.

Mire ismerjen rá azonban a túlstrapált színházbarát, ha a színpadon egy remek karban lévõ ötvenes dáma (mert Vári Éva külseje és temperamentuma okán nem látszik többnek) egy kora negyvenes érett férfival kerül össze (mert Bertók Lajos markáns, sok belsõ viharról tanúskodó arca meg valamivel többet mutat koránál)? A kettõjük közti korkülönbség még éppen rajta van a normális nemi kapcsolat Gauss-féle görbéjének kifutó ágán. Isten éltesse õket - váljék egészségükre!

Csakhogy ez esetben vajh’ miről szól a Harold és Maude című színmű? Egy bulvárdarabból nem lehet büntetlenül kihúzni egyetlen megkülönböztető jegyét, amely leginkább talán a régi vicc poénjával foglalható össze: "Halban nincs semmi?" Dehogynem - hatvan év korkülönbség (a hölgy javára) nem elég ritka ínyencfalat a viccbeli bordély étlapján?

Ha nem hal, akkor hús. Szokványos pecsenye: két csudabogár - egy életvidám, bohém, kleptomán és egy szuicid hajlamú Unmensch - rájön, hogy egymásnak vannak teremtve, és megszereti egymást. Ennyi. Nincs olyan naiv néző, aki, ha a látottakról faggatnánk, alapvetően mást mondana. Csak az a rejtély, mi az ördögnek lesz akkor öngyilkos ez a tűzrőlpattant, bögyös asszonyka, aki oly szépen meglelte a foltját (és ezt a rejtélyt nem oldja, hogy a Budapesti Kamaraszínház előadásának szövegéből ravaszul elsumákolják, hányadik születésnapját is készül öngyilkossággal megünnepelni a hősnő). Az a nő, akinek Vári Évát látjuk, előbb megy el választottjával hawaii nászútra, mint a sírba.

Ha eltekintünk attól, hogy a rendező, a Magyarországon dramaturgként ismert, Németországban azonban a rendezésbe is belekóstolt Rácz Erzsébet elfogadta ezt a képtelen, a sztorit egyetlen jogcímétől megfosztó felállást (és a két főszereplő mellett a színház derékhadát is megvette), akkor jót is mondhatunk munkájáról: bizonyosan segítségére volt Harold és Maude alakítóinak (az iróniát például nyilvánvalóan megkövetelte tőlük), az estet pedig a cselekményt (és a sivár kis Shure-színpadot) kitágító, sokszor valóban szellemes filmvetítésekkel, valamint a két zsöllyesor ügyes kezelésével üdítette fel. (Egyébként a díszletet is ő tervezte.) És amikor a kettesben töltött erdei nap és a giccsesen szép naplemente végén Harold átölelve vezeti ki a színpadról Maude-ot, Rácz Erzsébet finoman oldja meg a darab legkényesebb pontját: az egyszerre egy- és többértelmű szerelmi beteljesülést.

És íme a színház rejtelmes alkímiája avagy a színész primátusa: a nézőtéren jól érezzük magunkat. Nem a szerző és nem a rendező miatt: a tüneményes Bertók és a kitűnő Vári jóvoltából. Bertók Lajos is, mint Trill Zsolt, vagy Fekete Ernő olyan színész, akiben színházának muszáj és érdemes gondolkodnia (a Budapesti Kamarát e tekintetben nem is érheti gáncs). Bertók nevét talán nem sokan ismerik - ő nem látható hirdetéseken, tévésóderokban és a tabloidok címlapján -, de azok esküsznek rá, akinek kedvéért még ma is érdemes jó színházat csinálni. Most kiderült, hogy hál’ istennek humora is van, de azért olyan pokolbeli izzással szenvedi ki magából ezt a Haroldot is, hogy néha azt hisszük: mindjárt felforr, ami csak fortyog, és a színész szétrúgja maga körül ezt az egész vacakságot. Vele ellentétben Vári Éva nem kínlódik, sőt, elemében van, mert pályája során hozzászokott, hogy a színésznek hányszor kell besegítenie; még az ironikusan szirupos operettbetétet is elsöprő játékkedvvel hozza, azzal sem törődve, hogy elemi életereje végképp hiteltelenné teszi a befejezést. De akármit játszanak: öröm nézni őket.

Egy szót még a fordításhoz. Esküszöm, hogy a Madeleine Renaud-féle francia és a Tolnay Klári-féle magyar előadásból (egyébként mindkét nagy díva hetvenévesen játszotta először Maude-ot, Tolnay a még akkori koránál is pubibbnak látszó Gyabronkával) figyelemre méltó aranyigazságként hoztam magammal és vettem válságos percekben elő a rizs szemre írt bölcsességet: Et cela aussi passera... Angol fordításban: and this also will pass away. Magyarul: és ez is elmúlik egyszer... Ezzel a végén teljes joggal vigasztalná kétségbeesett imádóját Maude. A magyar szöveg viszont lapos, a Távol-Kelethez méltatlan közhellyel áll elő: egyszer minden elmúlik - mondja. Kár.

SZÁNTÓ JUDIT