Lakodalomhoz - többnyire (jobb esetben) - pozitív fogalmak asszociálódnak, úgy mint szerelem, boldogság, jókedv, móka, kacagás. A Csehov-szöveg alapján született gyergyószentmiklósi elõadás mégis csak úgy ontja magából a boldogtalanságot.
Pedig vígan kezdõdik itt is ez életre szóló, emlékezetes esemény. Két cselédlány érkezik (Tamás Boglár és Bálint Éva) és évõdve, incselkedve, bolondozva megterítik az ünnepi asztalokat. Majd apránként megérkezik a vendégsereg is, kacarásznak, viccelõdnek, dalra fakadnak, táncra perdülnek, és mindeközben folyton egymást lesik. A nyomorúságot csak néhány momentum jelzi, például a vasút közelsége, amibe rendre úgy belerázkódik az egész hóbelevanc, akár egy földrengésbe; szétrázza még az idegeket is, s egész a lélekig hatol. Ám ezek a rengések nemcsak idegtépõk, de vészterhesek is, a boldogság tárgyiasult ellenerõi. A nagy jókedv is olykor erõltetettnek hat. A háttérbe belógatott stilizált fák meg oly instabilak, hogy néha egy-egy apró mozdulatra is megindul az "erdõ".
Ebben a környezetben nem csoda, hogy a felszabadult örömünnepen lassanként felszínre törnek az elfojtott vágyak, kikívánkoznak az elleplezett érzelmek. Így fokozatosan fény derül arra, hogy itt majd’ mindenki boldogtalan. Adva van a menyasszony (Fekete Mária), aki mást szeret, vőlegénye pedig nem szerelemből veszi el; adva van az ifjú férj (Bodea Tibor), aki nem kapja meg a lányért a kilátásba helyezett jusst, de még az ünnepi asztalhoz ígért generálist sem. A menyasszony nővére (Polgár Emília), aki vénlány, és mintha túlzottan is vonzódna a vőlegényhez, de a többi férfira is vágyakozó, méla szemeket mereszt. Az örömanya (Mirela Bucur-Pál), aki mindent elkövet annak érdekében, hogy lányai boldogok legyenek, de még inkább, hogy minden a normális (vagy legalábbis annak tartott) kerékvágásban menjen, s ne érje szó a ház elejét; ám vágya mindinkább meghiúsulni látszik. A piros ruhás, gyönyörű díva (Boros Mária), aki csak egy kis szeretetre s gyengédségre vágyik, ám a vele érkező matróz (Barabás Árpád) nemcsak durván bánik vele s csupán "dekorációként" cipeli magával, de ráadásul a menyasszonyt szereti (így most ő is boldogtalan). A távírdászkisasszony (Blénessy Enikő), aki hisztérikusan, morzejelekbe oltja magányát, jelentéktelenségét s vágyakozását - átlirizálja munkája személytelenségét.
Mindenki magányos hát és csak vágyakozik, s egy-egy monológban vall minderről.
E társaságba érkezik a várva várt "generális" (Szabó Tibor, akit rendezőasszisztensként is jegyez a színlap). Ő lenne hivatott megváltani a társaságot a kisszerűségtől, s jelenlétével emelni az est fényét - várják is mint a messiást. Ám ő tökéletesen alkalmatlan e szerepre, hiszen az a típusú kisember, akit soha sehol nem várnak, levitézlett, megtűrt személye csupán a társadalomnak. Generálisnak pedig egyáltalán nem nevezhető. Szabó Tibor olyan elementáris erővel alakítja, hogy hemingwayi hőssé nő álomvilágában, szürreálisan óriás halával. Mindenesetre róla is kiderül, hogy szürke, magányos hétköznapjaiban ő is boldogtalan és magányos.
A legvészjóslóbb mégis a menyasszony súlyosan "néma" jelenléte - neki nincsen nagymonológja sem. Akarat nélküli bábként egzisztál a főhelyen, s rezignáltan, beletörődve követi a többieket. Egyetlen kitörése van csupán, ez sem szóban, amely kristálytisztán jelzi lebírhatatlan boldogtalanságát. Lassan kibújik a sorsát meghatározó kényszerzubbonyból, csipkés, fehér menyasszonyi ruhájából, és végül csupaszon - tragikusan, szánandón, kiszolgáltatottan, felemás lázadásában mégis megdicsőülve, heroikusan áll előttünk a vigadalom közepén. S Ágnes asszonyként egyre csak dörzsöli, dörzsöli magáról kényszeresen a nem kívánt ruha helyét; próbál megszabadulni a rá váró jövőtől. Ő nem tud megbirkózni a rá váró boldogtalansággal, sem elviselni azt - szinte agyonnyomja s őrületbe kergeti.
E "kivetkezésből" mégsem lesz különösebb botrány, minden zajlik a maga rendje szerint tovább, mintha mi sem történt volna. A képmutató környezet éppúgy elfogadja s szemet huny a csalások, a hazugságok felett, mint az azokat leleplező vagy leleplezni kívánó botrányok felett. Nem egykönnyen hagyják felkavarni azt az állóvizet, amelyben mindannyian a felszínen maradásért küzdenek. Mert igaz, hogy létük nem túl boldog, de legalább kiismerhető, és közös. S a többség számára mégiscsak élhető. Ennek ellenére egyenként talán mégsem bánnák a lázadást, ám a közösség az más. Nem hagyják, hogy bármelyikük is kitörjön a közös sorsból, és boldog legyen. Hiszen az egyéni nyomorúságok akolmelege mégis csak ad egyfajta védettséget, megszokottságból fakadó kényelmet, az együvé tartozás érzését, otthonosságot a létbevetettségben.
(A nászajándékok funkciótlansága, semmire sem jó voltuk - egy biciklikerék, egy üres, képnélküli képkeret, egy lepkegyűjtemény és persze az elmaradhatatlan, egész kultúrát megjelenítő szamovár - is már a véget anticipálja, a házasságkötés hiábavalóságának hű lenyomatai. És természetesen a színen megjelenő fegyver sem maradhat néma...)
Persze az előadás, a szokásoshoz híven, szól a közösség, a társadalom színéről és visszájáról is. Hiszen E lakodalmi életkép kiválóan alkalmas a különféle embertípusok, életsorsok felvonultatására, bemutatására, és a leleplezésükre szolgáló helyzetkomikum megteremtésére is. Szatirikus, groteszk képe sorjázik elénk a képmutatásnak, az úrhatnámságnak, az álszentségnek, a pénz hatalmának s az utána való sóvárgásnak, a rangkórságnak, de a nyomorúságnak is, ami kimondatlanul is jól érzékelhető. Igen mulatságos az is, ahogy ezek a kisszerű emberek a terített ünnepi asztal mellett egyre egymást majmolják, licitálják. (Nem véletlen, hogy legtöbbször szatírának rendezik meg az elhíresült csehovi szituációt a hamis generálissal. Jó néhány éve például Horvai István a Pesti Színházban, két másik egyfelvonásos társaként.) Itt mégis elkerülhetetlenül a felszín alatt lappangó léleknyomorúságokra kerül a hangsúly, permanens osztályrészére ezeknek a szerencsétlen (s persze képmutató, úrhatnám stb.) kisembereknek. A gyergyói társulat előadása nyomán nemcsak a nyárspolgárság lepleződik le, de fokozatosan annak boldogtalansága, megalkuvása, kompromisszumai és magánya - megmérgeződése is.
A boldogtalanságszikrák lassan szinte felégetik a színpadot, össznépi boldogtalansággá állnak össze, a lét elviselhetetlenségének pusztító tüzévé. A könnyűség itt ólomsúllyá nehezedik. Egész a ravasz meghúzásáig, a menyasszony öngyilkosságáig. (Messiás nincs tehát, a vacsora mégis utolsó vacsorává válik.)
S az egész valahogy még fájdalmasabb az ártatlan és szépreményű gyermekkor időnkénti beidézésétől - egy gyermeklány időnként átvonul a színen.
Az egyfelvonásos egész estésre bővült, magukkal ragadó táncbetétekkel, körtáncokkal (koreográfus Fatma Mohamed), némajátékokkal, verbális kitörésekkel. Az előadás igazi ereje azonban az összjátékban van, a színészek folyamatos és intenzív jelenlétében, remek mozgáskultúrájában. Czegő Csongor dramaturg, Florin Vidamsky rendező és a színészek a legtöbbet hozták ki a csehovi szövegből. Rég láttam ilyen gyomorszorítón plasztikusan, szinte tapinthatóan ábrázolni a boldogtalanságot, a lélek nyomorúságát és kilátástalanságát.
MARIK NOÉMI
