Filmeknek köszönhetõen az idõsíkok keverése egy mai gyerek számára már-már hétköznapi mûvelet. A filmrendezõk dúskálnak a trükktechnika és a digitalizáció nyújtotta lehetõségekben; pénz és szakértelem kérdése csupán a röpködés üveghegyen túlra, ezer évekkel idébb vagy odább. Olyan azonban, aki élõ színházi térben minimális látványeszközökkel vállalkozna idõutazásra, ma is kevés akad. Ahogyan kevés - ha még van Kszel Attilán kívül - az olyan rendezõ, aki szenvedélyesen specializálódik a gyerek- és ifjúsági elõadások létrehozására.

Kszel minden meglévõ mesealapot újraír, teker rajta egyet-kettõt (elõfordult már, hogy picit sokat is), de mindig annak az örök kamasznak a fejével, aki õ - így aztán általában célba is jut.

Most például a nagy XVII. századi mesélő, La Fontaine fabuláit építette bele egy remekbe szabott kultúrtörténeti időutazásba.

La Fontaine inasa unalmában szívesen végez alkímiai kísérleteket, s olykor egészen különös eredményre jut: embereket röpít országhatárokon, sőt évszázadokon át ide és oda.

Így esik meg, hogy egyik ilyen kísérletezése nyomán bependerül az író előszobájába baseballsapkában, napszemüvegesen és farmernadrágban, hangtölcsérrel a kezében egy nagyhangú fiatalember, aki azon bosszankodik, hogy eltévedt: nem találja a stábot, pedig áll a forgatás, mindenki őt várja. Róla hamarosan kiderül, hogy George Lucas, még a Csillagok háborúja előtt, ahogy a biedermeier divat diktálta külsővel betoppanó úrról meg az, hogy Jacques Offenbach, a XIX. századi operett királya Párizsból. Őt épp nagyoperettje ősbemutatójának napján rabolja el saját korából a kísérlet, tehát ő is azonnali hatállyal visszatérne "rendeltetési helyére".

Kiderül, hogy a varázs a hajnali kakasszóval semmissé lesz abban az esetben - és csak akkor -, ha minden jelenlévő szívében ugyanaz a mese él a kukorékolás pillanatában. Mi sem biztosabb tehát, mint La Fontaine-meséket játszani együtt, hiszen akik a játékban részt vesznek, azok épp mind ugyanazon mesével foglalatoskodnak, bármikor köszöntsön is rájuk a hajnal.

Így aztán nekilátnak színháznak a színházban: mindenki szerepet kap. Első A róka és a holló, ezt klasszikus árnyjátékkal adják elő a háttérvászon mögött, majd jön A tücsök és a hangya fantasztikus nyüzsipantomimmal, s már várnánk, milyen műfajban tálalja a következőt, amikor újabb csavar következik. Az "itt és most"-ból újabb téves "programozás" eredményeként a nézőtérről beesik a színpadra Kinga néni, a színházlátogató osztályok egyik tanító nénije. Szeretne visszajutni a gyerekekhez, hiszen ő felel értük aznap. Neki is be kell tehát állnia játszani, s máris résztvevője lesz az Egérgyűlésnek, amelyet Offenbach javaslatára megint új műfaj: a "musiquette" eszközével adnak elő. A rafinált egércsapat után - amelynek tagjai végül mind megfutamodnak a nagy feladat (a macska kihívása) elől, egy még népesebb tábort igénylő, immár diszkó stílusban előadandó mese jön. A nyúl és a teknőc rockszínházas stílusán belül a teknőc család szociológiai tanulmány, a verseny közvetítése pedig egy televíziós sportadás formájában történik. A nyúl mobilon povedál, ezért kési le a futamot.

Az előadás egyetlen tévedése az itt bedobott interaktív diszkó: vonjuk be a nézőtéren ülő gyerekeket is a játékba, jöjjenek ki, rázzanak egy kicsit, aztán fáradjanak a helyükre. Dramaturgiailag rosszul illeszkedik, nem számol azzal, hogy a gyerek nem ismeri a szövegkönyvet, tehát tátott szájjal nézi, ahogy peregnek körötte az események, ahelyett, hogy szerepelne. Nem tudni, Kszel miért nem bízik abban, hogy játéka épp eléggé ébren tartja a kis (és nagy) nézőt, annak aktív képzelőerejét anélkül is, hogy fel kelljen kelnie a helyéről.

Aztán minden úgy történik, ahogy szeretnénk: megszólal a kakas (igaz, ezen az előadáson nem a legjobbkor, de akadt itt más technikai malőr is: tipikusan olyanok, amelyek a gyerekdarabokat minden nagy színházban sújtó alulpróbáltságból adódhatnak - bár ez már a harmadik előadás volt), mindenki visszajut oda, ahonnét idecsöppent, La Fontaine pedig írhatja tovább állatmeséit.

Remek játék, igazi színház, amilyet ma ritkán látni: kreatív megoldások nulla forintból, lelkes színészek, akik jóízűen játszanak. Vajon mivel éri el azt Kszel, hogy nála senki nem gügyög, mindenki halálosan komolyan veszi azokat az alakokat, amelyeket eljátszik, valamint halálosan komolyan veszi a gyerekeket? (Utóbbi ellen is csak ő mint rendező vétett a diszkó jelenettel.)

A darab mozdulatművészeti csúcsteljesítménye (koreográfia: Pörneczi Attila) a hangyák elképesztő munkatánca, a Ionesco-díjat pedig a teknőc család abszurd vacsorajelenete kaphatná.

Posonyi Takács László, aki a Kszel-féle gyerekdarabok állandó főhőse (itt La Fontaine inasa, de a csúcs a játék során a versenyző teknőcpapa úszósapkában és hátizsákkal), tisztán intonál, mozog, lendül, él jelenetről jelenetre. Az előadás virtuóza Offenbach (és persze még néhány mesehős szerepében) Ungvári István. Nagy formátumú színész, amilyen ritkán látható gyerekdarabokban; köszönjük neki, hogy hűséges társa Kszelnek az önfeledt játszódásban! Vándor Attila La Fontaine-je elegáns és régimódi, Kardos Róbert G. Lucasként vagány, magabiztos (sőt, amikor megtudja, hogy ő fogja megrendezni a Csillagok háborúját, nyomban kissé öntelt is lesz), Szina Kinga tanító nénije (és teknőcmamája) kedves és hiteles, a segédszereplők is jól beszélnek, mozognak és táncolnak.

Minden képi elem ízléses (külön köszönet a németalföldi zsánerképekért a háttérben, még az sem baj, hogy nem francia), a zene és a hang is igényesen kevert (Szűcs Péter Pál).

A Győri Nemzeti Színház Kisfaludyról elnevezett kamaratermének kis nézőtere dugig: vagyunk vagy száznyolcvanan a százötven helyen. A bemutató (október 19., szerda) és a hónap vége között mindössze kétszer ment az előadás. Kár.

LŐRINC KATALIN