Hamvai Kornél ritka szerencsés író. Alig túl a krisztusi életkoron (1969), egyetlen, írásnak szentelt évtized alatt (1995-2005) megkapta a Színikritikusok, a Szépírók és a Dramaturg Céh szakmai elismerését, és nem hiányzik babérkoszorújából a rangos Szép Ernõ- és a regényírót dicsérõ Bródy-díj sem. De ami a jövendõ írói életrajzot fényesítõ érmeknél, okleveleknél egy pályakezdõ fiatal jelene szempontjából még lényegesebb, Hamvai - hazai elõdeinek és pályatársainak többségével ellentétben - azzal (is) dicsekedhet, hogy pályázatra vagy megrendelésre írt drámáit kezdettõl tárt kapukkal és színpaddal várták a színházak. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - a bemutatók alkalmából megjelent interjúk egyikében sem vallja magát drámaírónak. Szerelme, szenvedélye továbbra is a próza, belsõ szükséglete a regényírás, drámával - úgymond - inkább csak a kenyerét keresi. Ezzel függ össze, hogy többnyire kételyekkel, nyugtalanul bocsátja a nyilvánosság elé darabjait. Amelyek immáron - és ez is a viszonylag korai szakmai lovaggá ütésének bizonysága - 2005-ben kötetben is megjelentek (Hóhérok hava, Ulpius-ház). A hat drámát tartalmazó gyûjtemény hátlapján a mentor és jó barát, Spiró György - a szerzõvel némileg ellentétben - azt állítja, hogy "Aki a drámai szituációt úgy látja, mintha véletlen szemlélõje lenne, akinek a szereplõi maguk beszélnek és maguk cselekszenek minden írói önkény nélkül, az drámaíró. Hamvai ennek a ritka képességnek van birtokában."

Nem csoda, hanem a magyar színházi élet nyeresége, hogy Hamvai ezt a ritka képességet ki is használja. Tőle tudjuk, hogy nem bántja, inkább élvezi, ha "lemolnárferencezik", ha "gyakorlott, kicsit túlságosan is könnyű kezű drámaírónak" minősítik. Csontos Erikának adott interjújában (Élet és Irodalom, 2002. szeptember 20.) örömmel nyugtázza, hogy mások is úgy látják, "színpadra alkalmas és szórakoztató", amit ír. A jelzőket azzal a feltétellel vállalja, hogy nem kényszerítik, késztetik hazugságra, sikerül célját a maga szabta szabályokat, törvényeket betartva, etikai engedmények nélkül elérni. A "könnyű kéz" fizikai és szellemi teljesítményének megméretését viszont alighanem az utókorra bízza. Előlegként én az ő helyében Kosztolányihoz fordulnék, aki éppen hetven évvel ezelőtt Molnár művészi szerénységét dicsérte azzal, hogy "Föl tudna emelni egy mázsás súlyt is, de többnyire csak húszkilós súlyokkal labdázik, tüneményes biztonsággal. Ellentéte annak a művésznek, aki csak húszkilós súlyt tud fölemelni, de következetesen mázsás vastömböket guríttat a közönség elé, aztán fontoskodva körültáncolja, izzad s végül is összetörve távozik, anélkül, hogy a súlyt meg tudná mozdítani." Vigasztalhatja az is, hogy Kosztolányi a kétfajta művész között határozottan a Molnár könnyedségével és eredményességével működő bűvészt választja, "övé a rokonszenve és a tapsa". Természetesen, mint minden hasonlat, ez is sántít: hiszen Hamvai húszkilós poggyászában - például a Radnóti Színházban most bemutatott Castel Felice című, közelebbi műfaji megjelölés nélkül színre bocsátott és kinyomtatott, kritikusa szerint könnyű kézzel írott darabjában is - mázsás gondok, problémák, társadalmi és nemzeti sorskérdések sorjáznak.

Szávai Viktória és Szervét Tibor

Hamvai nem lírikus alkat, soha nem magáról ír, ellenkezőleg, következetesen olyan hősöket választ, akiket a későn születettek kegyelméből személyesen nem is igen ismerhetett. Első bemutatott darabja, az 1956-os drámapályázaton díjat nyert Körvadászat az ötvenes évek addigra már letűnő panoptikumába szervezett tárlatlátogatás. A pártállam funkcionáriusai és kiszolgálóik kisszerű küzdelme a megfélemlítők és megfélemlítettek különös összefonódását, a hatalom közelében új arcot, maszkot viselő, felfuvalkodott kisemberek farsangját jeleníti meg. A Márton partjelző fázik hőse 78 évesen - amikor megismerjük - már nem is aktív szereplője a politikai arénának. Hite szerint méltatlanul mellőzött statisztája lett az általa mindennél többre tartott focinak és az alázattal szolgált hazai politikának. Közszolgálatot vállaló, titkos beosztású bizalmi személynek mondja magát, bár valójában csak egy piti besúgó, aki addig figyel, jelent és feljelent, amíg a pizsamát is álruhának érzi. A partjelzőből soha nem lesz bajnok, Márton pályája szánalmas csúcsán, feljelentőként is alulnézetben élte meg a történelmet. Később hiába érlelődik meg benne a testületből való kiválás szándéka, bűnei és kötöttségei erősebbek annál, mint hogy új életet kezdhessen.

A besúgóéhoz képest a hóhér mestersége is rang. Hamvai máig legkiérleltebb drámájának hőse, Jean Pierre Roch tanult ítéletvégrehajtó, aki szeretné végre kihasználni a francia forradalom idején keletkezett hóhérhiányt. Csakhogy hiába kapja meg elvben, sőt papíron is a toulouse-i bakó megürült stallumát, az érvényes kinevezési okmány megszerzése Hamvai hőse számára túlságosan nehéz feladatnak bizonyul. Miközben afféle analfabéta francia Svejkként barangol és botladozik a nagy francia forradalom bokát verdeső hullámverésében, a nézőkkel együtt ő is megtapasztalja, hogy korának percemberkéi hogyan dáridóznak a hatalom védte árnyékban. Az élet fájáról könnyen szakítható örömöket ő sem kerüli el, de akár csak Márton partjelzőnek, neki sem mindenhez fűlik a foga, és végül neki sem sikerül bekerülni a politika vámszedői közé. Aki piti, az Hamvai emberi állatkertjében még nem feltétlenül gazember: előfordul, hogy vágyott karrierje éppen ott és akkor kap gellert, amikor a hős mégsem képes átlépni a még vállalhatónak vélt kompromisszumok és a végleges erkölcsi bukás határát.

Ahány dráma - annyi világ... És most itt egy új.

Örkény István vallotta, hogy neki nincs saját, meghatározható dramaturgiája, ő minden egyes darabjával valami mást, valami újat kezd. Hamvai Kornél ebből a szempontból Örkény-tanítvány: még ha rokon hősöket, jellemeket szólít is a rivaldafénybe, folyamatosan változó fókuszú lencsékkel vizsgálódik. Rokonságot a drámák szerkezetében ott tapasztalhatunk, ahol dramaturgiailag meghatározóvá válik a novellisztikus, jelenetekre töredezett kompozíció, sémává és stílussá a mozaikszerűen töredezett drámaszerkezet. A Márton partjelzőben a hős egyetlen szálra fűzhető, cselekményét tekintve összefüggő életútja a színpadon kettéhasad: a múlt és a jelen elkülönült síkján villódzó fénytörésben rajzolódik ki. A Castel Felice nyolc kivándorló hősének az indulásig, az emigráció vállalásáig vezető útját egyenként-egyénenként a színpadi történés előzményeként ismerjük meg. Hét utazó vázlatosan követett, sejtetett sorsát a történelem, a kínálkozó (dramaturgiai) lehetőség rántja össze. (A nyolcadikról, a rejtélyes Vándorról még ennyit sem tudunk meg.) A szereplők többsége valószínűleg soha nem találkozott volna össze, ha az 1956-os események, személyes helyzetük objektív és szubjektív ellehetetlenülése következtében nem ugyanazon az óceánjárón, a Castel Felicének, a boldogság kastélyának keresztelt óriás gőzösön indulnak el álmaikat valóra váltani az új világba. Közös sorsukban az akarás: el addigi életük színteréről, el otthonról, el Magyarországról. Közös az úti cél is: a legtávolabbi földrész, az ismeretlen Ausztrália. A földrész, ami körvonalazatlan ábrándjaikban jólétet, új kapcsolatokat, karriert, egzisztenciát vagy legalábbis megélhetést ígér.

A darab két felvonása az indulás és az érkezés között, az utazás végtelen hosszúnak tűnő hónapja alatt, óceánjáróként testet öltő képzelt térben játszódik.

A szereplők összezártsága a helyzetből következik: egy hajóról nem lehet csak úgy le-, illetve kiszállni. A darabban ez még sokkal egyértelműbb, mint a valóságban: hiszen a hosszú úton akadnak azért közbeeső kikötők is. De mit keresne az emigránsok bármelyike is Adenben? Hamvai - a hajó feltételezett méreteiből kiindulva - legalább ezer, különböző nemzetiségű, életkorú utas közül választotta ki azt a nyolc magyart, akiken a továbbiakban a maga társadalomlélektani kísérletét végzi. Az óceánjárónak a nézőtéren is harsány, több nyelven megszólaló hangosbeszélője természetesen nem (csak) hozzájuk szól: a kapitány mikrofonhangja kéjutazókat, luxusturistákat, üzletembereket és menekülőket együtt köszönt és informál. Az expozícióban egymás után színre lépő utasokról azonban lerí, hogy nem örömhajósok. Hamvai példázatának hősei eddigi életük terhét, csődjét tartalmazó, túlsúlyos bőröndökkel, reményeiket csomóba gyűrő tele hátizsákokkal lépkednek és kapaszkodnak fel a virtuális lépcsőn, többségükben hátra sem tekintve indulnak el az ismeretlen világba - legelőször ideiglenes otthonként funkcionáló kabinjukat megkeresni.

Egy hónap hosszú idő, a kényszerű összezártság (színpadon, regényben is gyakran használt) hálás alkalom az írónak arra, hogy formálisan is bemutassa és sorra vallomásra bírja különböző életkorú, foglalkozású, karakterű szereplőit. Hamvai is csak ezután kerít sort arra, hogy felmutassa az alkalomszerűen összeverődött közösségben szövődő új szálakat, érzelmi és érdekkapcsolatokat, konfliktusokat, a kialakítandó cselekményt mozgató erőket. Ezek működése és ütközése robbanthatja ki a gondosan eltervezett és megszerkesztett kamaradrámát, és ad lehetőséget a történet mögött kirajzolódó társadalmi kép exponálására.

A nyolc szereplő nagyon is különböző emlékeket, terheket, gondokat cipel magával a hajóra. A szeretet nélküli, vagy talán csak kihűlt házasságban megöregedett precíz és művelt tanárember - az egyetlen emigráns, aki nem egyedül, hanem feleségével utazik - utastársainál kevesebbet vár az új élettől. Pontosan tudja, hogy fiánál kegyelemkenyéren morzsolgatja majd hátralévő napjait, éveit. Annál fényesebbek a színlapon előzékenyen Szépségnek nevezett hölgyike álmai: Saint Pauli (vagy Szampauli, ahogy ő maga mondja) egykori pillangója az újvilágban igazi sztár szeretne lenni, és nőként, pontosabban énekesnőként is hódítani. Majdnem mindegy, hogy kit és milyen áron. Az út végére szerényen beéri a hajó első tisztjével is.

A Tanár és a Szépség között a hajón - a cselekményben - sincs igazi kapcsolat. De többen is vannak, akiknek vajmi kevés köze van a konfliktushoz. Hamvai pontosan tudja, de nem mindig van tekintettel arra a dramaturgiai evidenciára, hogy dráma az összezárt utastársak helyzetéből akkor keletkezhet, ha a szereplők valamilyen módon, akár előéletük során, de még inkább a színpadi jelen időben szembekerülnek egymással, és a kiélezett helyzetben megütköznek.

A Castel Felice leghangsúlyosabb konfliktushordozója az a bánatos, magánya elől menekülő özvegyasszony, aki a legváratlanabb pillanatban férje gyilkosát véli felfedezni utastársában. Rádöbben, hogy a jóképű, cseppet sem ellenszenves emigráns, a Férfi, aki kommunista múltja terhével szállt a hajóra, nemcsak ismerősnek tűnik, de ő lehetett személyes tragédiájuk okozója is. Gyanúja váddá növekszik, és annyi be is bizonyosodik, hogy a vélt tettes nem ártatlan: az emlékekkel szembesítve bevallja, hogy az ÁVO aktív tagja, rémtetteinek részese volt. De a terhére rótt, konkrét gyilkosságot, amit az özvegy a fejére olvas, mégsem ismeri be. Elszánt, makacs tagadása még bennünket, kései tanúkat is zavarba ejt. Nem tudjuk, vajon mennyi a megkeseredett özvegy vádjában a megélt valóság, és mennyi a lélektanilag érthető és elfogadható konfabuláció. De a félig megalapozott vád és a beismert bűnök súlya is elég nagy ahhoz, hogy feldúlja a hosszú út kényszerű, felületi nyugalmát. A kettőjük között keletkező gyűlölethullámok elérik a többieket is. A kommunista Férfi megismert múltja elidegeníti tőle azt az asszonyt, akit az út elején választott társul, és aki meghökkentő gyorsasággal támadt érzelmeit viszonozva korábban mellette szerette volna megtalálni az elvesztett, nem remélt boldogságot.

A nyolc látszólag véletlenül egymás mellé sodródott magyar valójában és a szerző akaratából a hazai társadalmi-politikai paletta redukált modellje, érzékletes reprezentációja. Evidens, hogy ahol van bűn, ott fellelhető a bűn megtorlására felesküdött ellenfél is. A hajón - és a színlapon - ezt a kommunista múlttal szemben álló, nekikeseredett nacionalistát tapintatosan Szemüvegesnek hívják, de a nyomtatott szöveg radikálisabb: ott a Férfi súlyos és valóságos, személyes és nemzeti sérelmeket hordozó, nyíltan is bosszút követelő ellenfele Magyarként szerepel. Bár a konfliktus tartalma és kimenetele nem az elnevezésen múlik, a névváltoztatásnak megvannak a lélektani következményei. A Szemüveges ugyanis, beszélő névként elsősorban, sőt kizárólag a látásában korlátozott szereplő esendőségére utal, nem erőt, hanem a színpadi szövegösszefüggésben inkább csak szánalomra méltó fogyatékosságot sugároz.

Hamvai igazából névtelen hőseinek legjellemzőbb, közös vonása ez a tetten érhető kettősség. Mindegyiküknek megvan a maga sorsán kívül a maga igazsága is. Az író, aki elutasítja a fekete-fehér végleteire egyszerűsített színezést, eltökélten kerüli a jellemrajzban és a cselekményvezetésben is az egyértelműséget. Nem csak a tények értelmezésében, magukban a tényekben is kételyt ébreszt. Az elbeszélt múlt bizonytalanságának szerves folytatása a szemünk láttára, fülünk hallatára zajló - további - cselekmény többféleképpen értelmezhető végkimenetele. A Hóhérok hava kapcsán is jelezte az író, hogy ki-ki azt olvassa ki belőle, amit akar, amit saját véleménye, előélete alapján elfogadhatónak ítél. A Castel Felicében nemcsak a Férfi múltbeli bűnét illetően maradunk bizonytalanságban - nem mintha a beismert tények nem szolgáltatnának elég okot az ítélkezésre -, de a dráma végkimenetelét meghatározó folytatás is kétséges. Hogy történhetett, hogy nyolcan szálltak hajóra és csak heten érkeznek a kikötőbe? Az emberveszteség mögött gyilkosságot, vagy gyilkos véletlent keressünk? Vajon csak fenyegetőzött a Szemüveges, hogy nem hagyja megtorlás nélkül az elkövetett bűnöket, és végül mégis önmaga felett ítélkezett, vagy a megfenyegetett ávós vélte életmentő megoldásnak, ha ő számol le ellenfelével? A szerzőnek a titkok bonyolításával sikerül valódi krimiizgalmat ébreszteni a színpadon és a nézőtéren is. Végül mégis kénytelenek vagyunk ennél kevesebbel és többel is beérni. Mert a "mi történt?" feszültsége helyett (vagy mellett) már más, talán fontosabb, talán csak kínosabb kérdés foglalkoztat. Nem kétséges, hogy az út - vagy a múlt - áldozata a Szemüveges, ő az, aki az utolsó napon megfosztatott a partraszállás lehetőségétől. De vajon hogyan és miért történt? A krimi bábszínházában még két, a szerző drótján rángatott figura küzd. Hamvainál már nem két férfi, nem is csak két drámahős, hanem két világnézet, két politikai erő mérkőzik. A bűnügy hátterében nemzeti sorskérdések kavarognak.

Más szinten és síkon, de nemzeti sorskérdésként éljük meg a jövő kapujába érkező emigránsok hangulatát és lelkiállapotát meghatározó kérdőjelek fogantatását és növekedését is. Azt érzékeljük, hogy a Castel Felice bizakodó és bizonytalankodó utasai éppolyan jövőtlenül alakítják holnapjukat, mint a korábban "kitántorgó" vagy a "szabadságot választó" tízezrek. A valamennyiüket fenyegető, bevallott vagy eltagadott anyagi, egzisztenciális és érzelmi bizonytalanságnál csak a megoldatlan és megoldhatatlan lelkiismereti konfliktusok szorítása súlyosabb: hogyan lehet az elkövetett bűnök terhével, vitatható értékű és hitelű mentségekkel takarózva élni? Ki hatalmazza fel a politikai ellenfeleket az újabb bűnök árán kiteljesedő bosszúra? Lehet-e gyanakvással, pletykával megfosztani más, ártatlan sorstársakat a nagy nehezen kiharcolt boldogságtól? Aki mindezt végiggondolja, már nem érezheti súlytalannak - vagy éppen húszkilósnak - a Hamvai színpadán megmozgatott súlyzókat.

kotheater.hu fotó - Ilovszky Béla

És mégis... Ha erénynek értékeljük Hamvai saját hősei iránt érzett és tanúsított objektivitását, és javára írjuk, hogy ezzel a szemléletmóddal megóvja önmagát és darabjait mindenfajta rég lejáratott szimplifikációtól, didaxistól, kikerüljük az írót és drámáit fenyegető másik veszélyt. Hogy éppen ezáltal nem teremt lehetőséget a nézőnek az azonosulásra, és megóvja az áhított katarzistól. A hősöktől való egyenlő távolság alkalmazásának elve és módszere, akarva-akaratlanul kívülállóvá teszi a nézőt. A Castel Felice jól pergő, a beszélők múltját és aktuális lelkiállapotát mindvégig pontosan érzékeltető dialógusai és a szereplők közti, jelenetenként egyre magasabb fokozatba kapcsolt feszültség ellenére, "csak" lankadatlan figyelemmel, kíváncsisággal, ámde megrendülés nélkül követjük az emigránsok útját. Pedig a cselekményen túli történet, a múltjukkal elszámolni képtelen, egymás ellen acsarkodó, összezárt magyarok vergődését analizáló példázat nemcsak a hazát cserélőkről, de rólunk, itthon maradókról is szól. Mint ahogy a darab legrejtélyesebb figuráját, a Vándort játszó Márton András nyilatkozatában, a dráma és a valóság párhuzamára utalva megjegyezte, végső soron egy hajón ülünk és együtt sodródunk valami felé...

Valló Péter ez utóbbi gondolat tudatában, a reális motívumokkal feldúsított példázat szereplőinek állapot- és lélekrajzára fókuszálva állítja színpadra Hamvai darabját. A Horgas Péter tervezte hajóról világos, hogy képzeletünk tengerén szeli a habokat. Ugyanakkor az impozáns fehér hajóbelsőben, a fedélzet, a fedélköz és a kabinok alkotta tágasságban elsikkad egy nagyon lényeges momentum: a tömegből, vagy talán inkább tarka forgatagból kiemelt szereplők összezártsága. A szerves logikai kapcsolatot nemegyszer nélkülöző, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek a résztvevőket szüntelen jövés-menésre késztetik, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezni, az előadás karmestere a kelleténél lassúbb tempót diktál a színészeknek.

Főszereplője nem csak a drámának, az előadásnak sincs. Ezt még hajlandó lenne az ember elfogadni, feltéve, ha nem érezné időnként zavarónak, hogy a nyolc színész igazából mindvégig (csak) a maga sorsával, szerepével van elfoglalva. Meglehet, Valló ily módon is az írottnál több dimenziós, plasztikus portrék kialakítását szolgálta, de mintha nem figyelt volna arra, hogy az összecsapások és összekapaszkodások viszont a vártnál és a szükségesnél erőtlenebbek. A dramaturgiailag lényeges és a lényegtelen szóváltások túlságosan összemosódnak.

A konfliktus fókuszában, és ez a történetből következik, a névtelen szereplők vezéregyéniségének tűnő Férfi áll. Szervét Tibor a sémát kerülendő, rokonszenvesnek és vonzónak indítja a figurát, és csak fokozatosan lepleződik le, hogy akár elkövette a terhére rótt konkrét gyilkosságot, akár nem, mindenképpen bűnrészese az apparátus bűnének. S bár vitathatatlanul áldozata is az ördögi történelmi erők működésének, nem érdemel felmentést. Adós maradt viszont a felelősséggel való küzdelem drámaiságának ábrázolásával.

Az öreg házaspár afféle ellen-Philemon és Baucis. Bálint András, aki álmából ébresztve is hitelesen alakítaná a megkeseredett intellektuelt, ezúttal új színekkel gazdagítja az ismerős figurát. Kulturált agresszivitása részvétet és ellenszenvet is ébreszt, s egyben kulcsot ad feleségének, a saját veszteségeit lírai módon megélő, Csomós Mari megformálta asszonynak a sorsához is. Aki muzsikus lelkét feltárva, elsiratott álmait panaszolva részvétet ébreszt anélkül, hogy igazán meggyőzne őszinteségéről. Főként, mert másik énje, a minden lében kanál pletykás vénasszonyé inkább azt sugallja, hogy túlzott gondoskodásával, kisszerűségével nemcsak bearanyozta, de meg is keserítette férje számára az együtt töltött évtizedeket. Kettősük visszamenőleg is hitelesíti, milyen magányosak lehettek egymás mellett a kihűlt hitvesi ágyban.

A szerző a többi nőalakkal sem volt igazán generózus. A Szépség szimpla figuráját Marjai Virág azzal képes gazdagítani, hogy a valódi és megjátszott naivitásból, s a fennen hangoztatott, időtlen karriervágyból kevert modorát valamiféle modern céltudatossággal árnyalja. Kováts Adél és Szávay Viktória a Radnóti társulatának erősségei, nemcsak szépségük, de színészi intelligenciájuk is sokszorosan bizonyított. Valló Péternek indokolni sem kell, hogy az érzelmi krízist elszenvedő két asszony főszerepét rájuk bízta. Mégis, ezúttal úgy tűnt, hogy ha alkatilag, típusban jobban eltérő művészeknek kell a két árnyalatlan nőalakot eljátszani, kevésbé fenyegeti őket az arctalanság veszélye.

A legrejtélyesebb figura, ahogy említettem, a Vándor, Márton András elővezetésében. Mártonnak elhisszük eleganciáját, lépten-nyomon megcsillantott klasszikus műveltségét, még sehova nem tartozását is. Legfeljebb abban kételkedünk, hogy ez a semmivel sem indokolt kívülállás kizárólag lényéből, alkatából fakadna.

Külön bekezdést, figyelmet érdemel a Szemüveges szerepében Szombathy Gyula, aki a komikus szerepkörből hosszabb ideje őrzött, színészi auráját veszélyeztető előítéleteket biztonsággal képes cáfolni, tökéletesen elhiteti velünk a kiszolgáltatottságából eredő indulatokat, sérelmek szította szenvedélyeket is. Szélsőségekbe sodródó kisembert játszik, aki esendőségét kompenzálandó, szinte átmenet nélkül vált a bosszú megszállott, feldühödött képviselőjének stílusára. Gyilkosnak hisszük és végül áldozatként, de különösebb együttérzés nélkül siratjuk. Hamvai darabjában ő a legmeggyőzőbben örkényi figura.

Kár, hogy Hamvai aktuális történelmi titkai az elmondottak ellenére sem fogják igazán lázba hozni a közönséget. Talán azért, mert a koronatanúk maguk előbbre járnak a tegnapi rejtélyek megfejtésében, az utódok viszont úgy érezhetik, nem kapnak hozzá elég muníciót. Az ítélőszék összeült, csak ítélet nem született. De a tárgyaláson a tanúnak megidézett és a csak kíváncsiságból bevetődött utasok is, egy hajójegy árának töredékéért, kellemesen érezhetik magukat. És manapság ez sem kevés.

FÖLDES ANNA