Maurice Maeterlinck mesedrámája 1909 óta járja a világ színpadait, és adja fel a kõkemény leckét a mindenkori szcenírozóknak. Az ok - túl a nyilvánvaló technikai problémákon - alapvetõen világképi természetû. A nemzetközi szakirodalom általában tapintatosan úgy írja körül, hogy "Maeterlinck jelentõsebb költõ, mint amilyen jelentõs filozófus". Hazai méltatói közül Nagy Géza kevésbé tapintatos. Õ e vonatkozásban egyszerûen dilettánsnak minõsíti. A probléma többirányú.
1909. A dátum jelentést hordoz. 1909. Az utolsó időpillanat az európai irodalom történetében, amikor hiteles kísérletet lehet tenni a laicizált világában magát metafizikusan magányosnak érző - vagyis hitét veszített - ember számára a metafizikai létprobléma privatizmusban történő feloldására. A disztinkciót azért kell megtenni, mert hívő ember számára Maeterlinck kérdésfelvetése egyszerűen nem létezik. Esszéi tanúsága szerint Maeterlinck csakugyan nem volt filozófus alkat. Viszont tisztán ráérzett a korszakot meghatározó alapkérdésre.
Van-e válasza az önmagát elmagányosított embernek új típusú létezése csendjére? Van-e feloldása test és lélek nyomorúságának, nevezzük az előbbit szegénységnek és betegségnek, az utóbbit frusztrációnak és boldogtalanságnak? Maeterlinck végső áloptimista válasza modellszinten mint privatizáló kísérlet érdekes. Szellemi eredményében kevésbé, mert a sztoicizmus létirányát az utóromantika és a szecesszió nyelvezetére hangoló írásművészet mögött nincs analóg társadalmi megrendelés, természetesen a szónak nem szociológiai, hanem középkori értelmében. Maeterlinck világélménye a modernitásban gyökerező, ám XX. század előtti tapasztalat. Ellentétes irányból fogalmazva: a darab a XX. század elmúlásáról szól. Világa bizonyos értelemben ártatlan világ, amely a mű szervi, koncepcionális lebegését szemléleti lebegéssel duplázza meg, kijelölve ezzel mai színrevitelének kulcsproblémáját.
Két lehetőség adódik.
Az egyik az 1976-os George Cukor-féle filmváltozat, amely a musicalműfaj klasszikusa, Richard Rodgers kísérőzenéjével egyszerűen problémátlanította a szemléletet, megtartotta a mesejáték minden gondolkodástörténeti problémát átlépő és kiiktató, konvencionális világát.
Zsótér Sándor rendezése, amelynek a Vígszínház nyújt szellemi otthont, a problematizmust merészen felvállaló kategóriába tartozik. Minden általam látott korábbi verziótól abban különbözik, hogy történelmi értelemben vett jelen és múlt konfrontációjának vállalására építi föl értelmezését. A jelent, az elmúlt évszázad emlékével, az 1909 utáni történelem emlékével együtt élő ezredfordulót az előadás alaprétege, a minimalista szemlélet képviseli. Egymástól el nem határolt létezők belső dinamika nélküli életterepe ez. A tömeglétezés infernója, Ibsen Gomböntőjének világa. Ahol "nem kárhozat vár, csak az öntőkanál." A rendezői munkahipotézis pontos. Eredményeként Zsótér Sándor előadásában szellemi rend születik. Ezzel a renddel lehet egyetérteni, és el lehet utasítani (ahogyan ezt a közönség egy része meg is teszi). Én, a magam részéről, az egyetértők táborába tartozom. Sőt, éppen ott látom az előadás döccenőit, ahol a rendezés lemond a rendezettség következetes érvényesítéséről.
|
theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Ez tehát a jelen. A múltat a modernitás gyökereihez való visszatérés képviseli: az előadás manierista látványvilága (Benedek Mari). Határozott stílustörténeti döntés. Aki a művelődéstörténet egy tekintélyes iskoláját követve a manierizmusban látja világunk kezdetét, az az embert magára hagyott, magányában gyötrődő lénynek kell, hogy tekintse. Az emberi lét az előadás szerint tehát egyszerre partikularizált és tömegesített. Föloldhatatlan az ellentmondások szövedéke. Pillanatnyilag nem is juthatunk messzebb a helyi érvényű tisztánlátásnál, amennyiben ragaszkodunk 2006 játékszabályaihoz. Az alternatív lehetőséget az előadás nem vizsgálja, maradjunk tehát ezen a talajon. A fennmaradó világkép híján van minden andalító káprázatnak. Gyötrelmes. Kiábrándító. Igaz. Méghozzá boldogtalanul igaz. Fájdalomcsillapítás nélküli színház. Az a felnőtt előadás, aminek a plakát, tiszteletre méltó korrektséggel, meg is hirdeti. Korunk égető ambivalenciája ölt testet így. Zsótér Sándor a Fény (értsd: Fény Százada, felvilágosodás öröksége) jelenlétének érzékeny kezelésével idézi fel az alapkérdést: az elmúlt negyed évezredben csakugyan mindig a Fény vezetett minket? Az előadás komoly érdeme, hogy a kínok szintjén újra és újra fölvetődő kérdést elvi síkon meri föltenni, és van morális bátorsága - a zárókép egyértelműen erre vall - kimondani: minden látszólagosan kedvezőtlen mérleg ellenére az "igen" reményéhez kell ragaszkodnunk. A gyerekeket lélekkereső útjukra indító tündér azonos a Fénnyel, Áfonya nénivel és annak meggyógyítandó unokájával, de azonos az emberellenes indulatokat tápláló Tölggyel is - a szerepcsoport dialektikája teljes. Teljes és következetes. Történelmileg mélységesen igaz. Főleg: kipróbált. Mert a felvilágosodás örökségére reflektált Adolf Hitler, amikor azt mondta, hogy "a nagy hazugok a legnagyobb varázslók"; és arra reflektált Thomas Mann, amikor azt válaszolta, hogy a hazug varázslatot meg kell semmisíteni. Nem válogathatunk léttörvényünk genetikus értékei közt tetszésünk szerint - emlékeztet minket Zsótér Sándor rendezése. A mai magyar társadalom számára ez nagyon is élő figyelmeztetés.
A történelmi párhuzam antropológiai szinten is kidolgozott egy másik szerepcsoportban: precíz megfelelője az az első pillantásra megdöbbentő analógia, amely a Macska, az Anyai Szeretet és az Anya figuráját kapcsolja össze. Ahogy a Fény alakváltozatai egy szellemtörténeti út különböző állomásait képviselik, ugyanígy ez a sorozat a nőiességelv különböző arcmásait, felemelő és démoni aspektusait járja körül.
A pontos analógiák révén nyer értelmet a meztelenség szerepe az előadásban. Kétféle meztelenséget, kétféle megfosztottságot érzékelhetünk. Az egyik a jelenkoré, a minimális színjátszás dekonstruált létezőié. A másik a múlté, a fizikai meztelenségé, amely az előadásban elvszerű, velejéig antiklasszikus, szomorúan és boldogtalanul kiszolgáltatott - kivéve a Legkövérebb Boldogságét, akié szemérmetlen. Látszólag újabb ellentétpár keletkezik, de a hangsúly az egymásra vonatkozásban, az egységben van.
Izgalmas szellemi élmény az előadás. Diszpozícióját tekintve nem tipikus a mai magyar színházban. Tipikusak viszont azok a rövidzárlatok, amelyek időről időre az értelmi hatás elégtelenségétől való félelem folytán, betétszerű gegekben öltenek testet. Ilyen az Éjszaka kapuinak távkapcsolóval történő nyitogatása, a Macska mobilozása, vagy az az álmélyértelmű játék, amelynek részeként a temetői jelenetben mi, nézők mint halottak, fehér szegfűkkel integetünk (ha ugyanis virtuális halottak vagyunk, akkor miért kell velünk színpadról esztétikai gondolatokat közölni?). Az Idő Stasi-egyenruháját tekintsük a korszellem felé tett gesztusnak.
|
theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Zsótér Sándor koncepciójában hagyományos értelemben vett színészi alakításokról nem beszélhetünk. Interpretáló vagy átélő színészek helyett színészjelek mozognak a színpadon. Így a színészi jelenlét elismerése új értelmet nyer. Börcsök Enikő és Venczel Vera vállán nyugszik a kollektív jelenlét egész rendszere, ők pedig bírják koncentrációval és meggyőző erővel, röviden: intellektuális színészettel. A Fény szerepcsoportját Kamarás Iván vezeti fel. Kőkemény feladat elvont tudattartalmakat, minimal artra hangszerelve előadni, de neki sikerül. Távolságtartó, szomorú és fanyar intellektualizmus jellemzi megjelenéseit, különös mintha-élményt sugározva: mintha csakugyan beavatna minket egy szellemi fogódzóit veszített kor intellektuális szomorúságába. Béres Ilona izgalmas női személyisége megannyi színével ad dimenziót és hitelt az "örök asszonyi" szerepcsoportjának, közhelyek és félmegoldások nélkül, megérdemelt sikert aratva. Hegedűs D. Géza (Kenyér, Legkövérebb Boldogság) művészetében újabban megjelent egy felszín alatti sötét árnyalat. Miután ezúttal alapvetően ellentmondásos és romboló képmásokat kell megjelenítenie, ez az előadás pályája jó szakaszában találja meg. Olyannyira, hogy a fentebb kifogásolt ötletek egyikének egyedül az ő játéka révén sikerül mégiscsak szervesülnie (a mutogatósdi az erdei jelenetben). Halász Judit (Cukor, Éjszaka, Idő) a tárgyi költészet átszellemültségét, puritán szépségét hozza a színpadra, különösen az Éjszaka perceiben. Juhász István (Kutya, Apa, Születendő Kistestvér) a valakihez tartozás léthelyzeteit mutatja meg, rokonszenves, a külsőségre csábító pillanatokban is jól kézben tartott eszközökkel. Szamosi Zsófia perceit nyers, de tiszta érzelmi lendület tartja mozgásban. Varjú Kálmán ismét tanúbizonyságot tesz a zárt színpadi formák iránti érzékéről. Tanay Bella, Gyimesi Pálma és Szatmári Liza rövidre szabott pillanataikban méltóan képviselik a hagyományos színház szellemét.
Nem egyszerű előadás Zsótér Sándoré. Bonyolult élmény. Bonyolult, mert egészében jól tükrözi civilizációs állapotunk minden belső ellentmondását. Jó lenne, ha az ilyen esték számára megszületne a percepció új kultúrája is. Mindannyian nagy hasznát látnánk.
MARTON GÁBOR
