Jean Anouilh: Médeia
Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió

SZÛK TERMÉS

"Mikor a függöny felmegy, a színen Médeia és a dajka földre kuporodva ül egy kordé elõtt. Távolból halk (elmosódott) zene- és énekszó hallatszik; arra figyelnek" - rögzíti a szerzõ darabkezdõ instrukciójában. Rögzíthet, ajánlhat persze bármit, azt a színre vivõ vagy megfogadja, vagy nem, fõként kerek hat évtizeddel a szöveg keletkezése után (ráadásul tudva, hogy egy Shure Stúdió méretû kamaraszínházban nem olyan könnyû elõbb lángba borítani, majd - a címszereplõ gyilkosságokat követõ öngyilkosságakor - "kettõzött erõvel" égetni ama kordét).

Az óhajtott távozás egyszerű járműve, ez a sokat látott, az otthontalanságot és az otthonosságot is szimbolizáló tákolmány mindenesetre színpadi, egyben a gondolkodásmódot, a struktúrát érintő takarékosságról tanúskodik abban a drámában, mely ugyanakkor sem a lírai hevet, sem az amorális moralizálás, az antiintellektuális filozofálás csóváit nem oltogatja. A Budapesti Kamaraszínház és az Esztergomi Várszínház közös produkciója viszont irgalmatlanul telezsúfolta a tenyérnyi helyet. Ami vélhetően jobb lehetett a várbeli játszóhelyen, jelen formájában a mitológiától elidegenített perzsavásárként tombol a Shure falai között. Adriana Grand tárgyhalom- és kellékhegydíszletében az izgatott járás-kelés ösvényei is alig maradtak meg. Ha a dajka "kis nőstényfarkasom" megszólítással illeti az egykor általa szoptatott, rémes sorsa miatt most szinte órák alatt fenevaddá váló Médeiát, biztosak lehetünk benne, hogy a díszletdzsungelben szemünk valahol rátalál egy kitömött kis ordasra. Nem tévedünk.

Töreky Zsuzsa
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A román vendégrendező, Victor Ioan Frunză persze emlékezetünk szerint nem gyökvonással szokta működésbe hozni alkotásainak matematikáját. Szereti a nagyszabású, részletgazdag bonyolítást, az ornamentikusság keltette asszociációkat, a merész képek és szokatlan figuramozgatások absztrakcióit. Nem kétséges, hogy ezekkel a módszerekkel és megoldásokkal már Magyarországon is hozott létre érdekes, talányos, elmepörgető produkciót (így 1991 decemberében, az akkori Nemzetiben - a közreműködőket félig-meddig nyerve meg az ügynek - a kritika által vegyesen, a közönség által indokolatlanul hűvösen fogadott Cseresznyéskertet). Mostani vállalkozása azonban nem öregbíti hírnevét. Színészeivel nincs szerencséje, azoknak se vele. Szakács Eszter mint dajka a passzivitásból, a szentenciák ismételgetéséből próbál kihozni valami fegyelmezetten sajátszerűt, egzotikusan kortalant. Cs. Németh Lajos a felvett vagy rácsomózott marionettszerűséggel igyekezne abszolválni az ingerült, türelme vesztett Kreón szerepét. Ők s a további mellékalakok kevés térhez jutnak Médeia és Iaszón kettőse mellett. Az utóbbit megtestesítve a túlzottan is kiszámított, hatásos gesztusokra - a remélt visszafogott értelmezésre - szerény eredménnyel törekvő Horányi Lászlónak a tapsrendkor éreznie kellene, hogy e tragédia végeztével még esztergomi színházvezetőként sem (akként aztán végképp nem) csókolhat hálásan kezet a partnerének. Ez nem jutalomjáték, nem operett. (A színészek csoportjának összefogott, magasba emelt karja is kirí a tapsrendből. Semmiféle győzelemnek, fiatalos mámornak, ünneplésnek nem jön el az ideje ebben a "plusz egyedik" percben. Iróniája, az addigiakat újrarétegező tartalma sincs a mozzanatnak.) Töreky Zsuzsa szétrobbantaná a színpadot, időzített bomba Médeiája időnként félelmetesen ketyeg, ám sajnálatosan nehéz összerendezni az ábrát: a társadalmilag már elég régen domesztikált farmeros szubkultúra megkésett asszonyi képviselője csupán gyér feszültségű és konvencionális harcot vív a polgáriasan öltözött férjjel (aki a sajátos helyi jog folytán éppen visszanyerheti a szabadságát s vígan újra nősülhet).

Az előadás körítése-keretezése suta, tartalmatlan, a motívumok (és a tárgyak is) önmaguk ellen fordulnak. Jean Anouilh darabja sem a sokat vitatott - az író szerint is "fekete" és "rózsaszín" drámákra oszló - életmű csúcsa. A "fekete" vonulatban más klasszikus narratívák és archetipikus hősalakok transzponálása, reinkarnálása jobban sikerült. Somlyó György fordítása állja az időt, a Rakovszky Zsuzsa magyarításában az Euripidész Médeia című tragédiájából kimetszett prológusrészlet jól funkcionál. A szünet nélküli spektákulum valamelyest emlékeztet Gyurkó László Szerelmem, Elektra című, 1968-as szuverén adaptációjának az alaphelyzetére. A megforgatott vagy megforduló idő lesöpri a színről a radikális Médeiát, akinek szerelme, önfeláldozása, családpusztítása, a korláttalan életben mutatkozó érzéki zsenialitása nélkül Iaszónból nem lett volna soha semmi. A múltját és Médeiáját feledő emberkommersz, Iaszón a józanul konfekcionált életvezetésre és koralakításra törekszik: "Most élni kell, biztosítani a rendet, törvényt adni Korinthosznak, és álmok nélkül felépíteni egy ránk mért világot, hogy ott várjuk be a halált." A férfi bőséges haláltapasztalattal bír, hiszen korábban Médeiára hárította a számára előnyös halálhívásokat, a jelenben pedig új házastársát, apósát, gyermekeit veszti el, megint a vajákos "idegen nő" mesterkedéséből kifolyólag. Ez a viszonylat valóban csak nyomokban emlékeztet, de emlékeztet Gyurkó képletére.

Nyilvánvaló, hogy Victor Ioan Frunză előképek nélkül dolgozott - viszont nemigen deríthető ki, hogy milyen történelmi vagy modellált közegről van mondandója. A színészi játék rugóját pattanásig húzta, rakott az estére egy csomó rátétet; világában mégsem igazított el. Színpadán cserepekben hever a szépség. Fénydarabkák, melyeket a reflektorok, a tükröződések törnek, tompítanak. Nyers mozdulatok: lázadás a falak, eszközök, ruhák, papírlapok, egyebek ellen. Csendek és kiáltások, beszüremlések és kitüremkedések. Két meggyúrt gyermekbaba a varázslónő keze alatt: amint őrületes anyai tétovázást követően átszúrja a puha kis korpuszokat, a Iaszón nemzette utódok is holtan rogynak a földre. Széttartó az egész: vetemedik, kihűl, újraindul. Deklamál és lefojt. Emberarcot ígér, maszkot se ad. Karikíroz, miközben üres a komolysága.
"Jó évünk lesz. Lesz bőven bor és napsütés", mondja befejezésül a dajka. "Ez évben is jut majd kenyér mindenkinek", mondja befejezésül az őr. Ami önmaga ellenkezőjét jelenti. Hiszen mindent az esemény értelmez. Azt mindenképp, hogy közeliek az emlékek az istenek verte szűk termésről.

TARJÁN TAMÁS