Egy fejkendõ, egy gyöngysor, egy szürke szoknya, szolidan nõies blúz, nõiesen szemérmes mozdulatok; semmi smink, ékszer, magas sarkú cipõ, póthaj vagy egyéb nõi hívság - az illúzió mégis tökéletes. Ott áll elõttünk egy minden ízében igazi nõ: Charlotte von Mahlsdorf, alias Lothar Berfelde, a bútorgyûjteményérõl elhíresült német transzvesztita. Egyszerûen, hétköznapian, esendõen.
A díszlet is éppily visszafogott (a bútorgyűjteményt praktikusan aprócska bababútorok helyettesítik) - egy szék, kis asztalka, oldalt egy gramofon, háttérben egy komód és egy fekete csipkefüggöny, amely mögül Charlotte majd elénk lép. E csipkefüggöny nemcsak gyönyörűséges és erősen hangulatteremtő, de sejtelmességével egyúttal képi sűrítménye annak, amiről a dráma szól: sokkal bonyolultabb, összetettebb egy-egy emberi lélek, élettörténet, történelmi helyzet, vagy egy adott történelmi helyzetben hozott döntés, hogysem egyértelműen lelepleződne, megmutatkozna előttünk; mi, "függöny előtt lévők", csupán a körvonalakat láthatjuk.
Aztán kilép elénk Charlotte, Németország legellentmondásosabb transzvesztitája, Berlin saját nagyanyója, "a legkülönösebb, a legszokatlanabb csodabogár, akit a hidegháború valaha is nemzett", hogy meséljen önmagáról és múltjáról. Pikáns transzvesztita darab helyett azonban egy sokkal komplexebb és sokrétűbb, árnyaltabb képet adó előadást kapunk. Mert Wright monodrámája nem csak nemi identitásról és másságról, a megvetettség és kiközösítettség állapotáról szól, nála szépen rímel egymásra két téma: nemi identitás és történelmi helyzet.
Charlotte a természet tréfája (nő férfi testben), mindemellett az égiek kegyeltje is, hiszen túlélte a nácikat és a kommunista Stasit. "Először a nácik, aztán a kommunisták? És Ön még él?" - kérdi tőle csodálkozva az élettörténetét feldolgozó riporter. És Charlotte élete valóban több mint kalandos: megélt egy világháborút, egy apagyilkosságot, a fiatalkorúak börtönét, illegális mulatót tartott fenn homoszexuálisoknak, órákat csempészett az ellenséges amerikai katonáknak, Park fedőnéven beszervezte a Stasi, majd évekkel később becsületrenddel tüntették ki kulturális értékmegőrzéséért. Sőt, Berlin sztárt csinál belőle (igaz, előtte meg árulót és besúgót is). Ám amikor fény derül Charlotte Stasi-múltjára, hamar fordul a kocka, s Lothar egy pillanat alatt ünnepelt, elismert sztárból megvetett áruló, utolsó gazember lesz, akinek hírneve egy pillanat alatt megtépáztatik, s aki hazája elhagyására kényszerül. E fordulatnál jelenik meg a közvélemény szélsőséges reakciója is: egyik része elégetné az aktákat, mivel azok nem árnyaltan fedik fel a valóságot, s így többet ártanak, mint használnak, másik része viszont az elnyomó rendszerrel való legkisebb együttműködést is bűncselekménynek ítéli.
|
theater.hu fotó - Nyikos Tícia
Az előadást, monodrámához képest talán meglepően, két részben játsszák. Az első rész Charlotte történetét meséli - gyerekkorát, családját, leszbikus nagynénjét, megszállottan militarista náci apját, nemi identitásának kialakulását. És persze mindennapjait, szokásait, bútorszenvedélyét, különc, magának való világát, tárgyaihoz fűződő meghitt viszonyát. Ez a rész önmagában is annyira komplett, oly tökéletesen felépít egy figurát, egy jellemet, hogy akár külön is megállná a helyét. Aztán kiderül, hogy még csak ezután jön a java, és amikor már azt hinnénk, hogy nem lehet több újat mondani e fura alakról, válik csak igazán izgalmassá a történet.
Hiszen ekkor sorjáznak elénk szép lassan a kérdések: lehet-e ártatlan valaki Park fedőnévvel? Hogyan működtethette valaki illegális mulatóját mahlsdorfi házának pincéjében majdnem harminc évig, miközben a Stasi folyamatos megfigyelés alatt tartotta az épületet? S minek tekintsük, árulónak vagy értékmentőnek azt, aki összegyűjti az elhurcolt emberek tárgyait, elfogadja a Stasitól az üldözöttek, disszidensek és politikai foglyok elkobzott holmijait? Értékmentés, vagy egy gyűjtő féktelen szenvedélye ez, ami gyengévé s megingathatóvá teszi az adott pillanatban? És ha szenvedély, ártott-e vele valakinek? Miért enged valaki a Stasinak: gyávaságból, önérdekből vagy önvédelemből? És nem utolsósorban, hol a határ áldozat és bűnös között? A válaszok nem is olyan egyértelműek.
Lothar nagynénjének tanácsa mindenesetre így szól: légy olyan okos, mint a kígyó, és sose feledd, hogy benne élsz az oroszlán barlangjában, és néha együtt kell vonítanod a farkasokkal.
Wright nem menti fel és nem ítéli el hősét, maga is tépelődve keresi a választ, és épp e viszonyulást, az ítélkezés lehetőségét illetve lehetetlenségét mint kérdésfelvetést ragadja meg drámájában, amely nemcsak témájában, formájában is izgalmas. A monodráma alapszituációja ugyanis a dráma születésének előzménye, az anyaggyűjtés - a Charlotte-tal készült interjúsorozat, amit maga a drámaíró, Dough Wright készít 1990 szeptemberétől, a berlini fal leomlásától, három éven át. E munka során egyszer csak válaszút elé kerül, amikor kiderül, Charlotte/Lothar meséje köszönő viszonyban sincs a Stasi-aktákban szereplő tényekkel, és döntenie kell, hogyan rakja össze az igazságot. Minek higgyen inkább: a biztonságiak, a Stasi által manipulált és kiegészített jelentéseknek, vagy Charlotte egykori, ferdített és csúsztatott, félelemtől vezérelt, magamentegető történeteinek?
Csúsztatások vagy tények? Charlotte meséjének higgyünk, vagy maradjunk csak a jó öreg tényeknél? Ám az akták éppoly kevéssé vallanak a múltról, mint egy-egy elfogult beszámoló. És aki most ítélkezik, annak vajon kopogtatott-e valaha az ajtaján a Stasi? Emellett - ahogy egy ifjú német politológushallgató is vallja - annak idején minden harmadik ember jelentett s ügynök volt, így az ujjal mutogatás teljesen értelmetlen.
Az életet próbálom rekonstruálni, és fogalmam sincs, hogy mit hagyjak el belőle és mit tartsak meg - mondja a Lothar életét feltáró s megérteni kívánó drámaíró. A személyes és a közösségi múlttal, a történelemmel kapcsolatos bizonytalanságát fogalmazza meg Charlotte/Lothar történetén keresztül. Maradnak tehát a kételyek. S hogy mi az igazság? Talán nem is felfejthető. Akárhogy is volt azonban, a jelenre sem árt odafigyelni, mert a barna pestis és a homofóbia megint büntetlenül jelen lehet, terrorizálhatja az embereket, fenyegethet, félelmet kelthet - Lothar múzeuma is a neonácik áldozatává válik. (Morbid, hogy az a hely, amely átvészelt egy világháborút, túlélt vészterhes történelmi időket, üldöztetéseket, most nem éli túl a békét.)
Várnai Szilárd (aki maga fordította is a drámát) harmincöt figura bőrébe bújik a közel két és fél óra alatt. Rendkívül plasztikusan állítja elénk Charlotte finom, tartózkodó, pedáns lényét, a gyöngysorát szégyenlősen morzsolgató mozdulatait. Alakítása hiteles, szuggesztív és magával ragadó, miként Charlotte kevert nyelvhasználata és akcentusa is. Talán csak a mellékalakokon lehetne kicsit finomítani, mert azok némileg egysíkúak maradnak Charlotte érzékenyen, árnyaltan megrajzolt alakja mellett. Wright rafináltan bölcs, szellemes darabja Czeizel Gábor rendezésében a közelmúlt egyik legfontosabb, legelgondolkodtatóbb előadása a közelmúltról és napjainkról.
MARIK NOÉMI
