Forgách András: Erik
Kiss Csaba: Tahiti

Csak sejtéseim lehetnek arról, hogyan is születhetett Forgách András új drámája, az Erik. A Budapesti Kamaraszínház mûsortervében még Schnitzler Anatolja szerepelt, ám a fordításra felkért Forgách András végül mégis új drámát kreált: a XIX. század végén játszódó darabot a mai Budapestre ültette át. A történet relatíve keveset, a nevek, a helyek, a viszonyok annál többet változtak.

Alighanem abból az indíttatásból, hogy a schnitzleri önarckép helyett forgáchi önarcképpel szembesülhessünk. Mert az Erikben minden a címszereplő, a jó adag (ön)iróniával, szellemes humorral ábrázolt, szüntelen alkotási lázban égő, hétköznapi kapcsolataiban megejtően gátlásos, ám ugyanakkor vérfagyasztóan gátlástalan, narcisztikus, hűtlen, de betegesen féltékeny, kiállhatatlan és mégis ellenállhatatlan, szerelmein a bántás legkisebb szándéka nélkül keresztülgázoló író alakja köré épül. Az eseményeknek és a mellékszereplőként megjelenő nőknek csak az ő portréján keresztül van jelentőségük.

Erik és barátja, a Maxból Gerzsonná avanzsált pszichológus hét nőn, hét kapcsolaton jutnak keresztül, míg előbbi a házasság boldog-boldogtalan révébe evez az akaratos, öntudatos, kitűnő házisárkányi adottságokkal rendelkező Laurával. Közben hat kapcsolat hat különböző nővel: Lindával, a súlyosan szőke fodrászlánnyal, Liliannal, a rámenős transzvesztita prostival, Ludmillával, a kikapós színésznővel (aki Gerzsonnal csalja Eriket), Leilával, az önfeláldozásra hajlamos kékharisnyával, Lolával, az Eriket már jól ismerő, neki ellenállni egyedül képes egykori barátnővel és Lilivel, a hamvasan naiv és üdítően természetes (mintegy Laurát ellenpontozó) lánykával. A némiképp egyenetlenül megírt jelenetek összességükben hatásosan, érzékletesen rajzolják meg az író portréját: a formátumos, szeretetre méltó, ám elviselhetetlen, időnként csaknem életképtelennek látszó művészét. A többi szereplőt Forgách kevésbé sikeresen rajzolja meg. Gerzson alakja sem mefisztói vonásokat hordozó famulusnak, sem Erik másik énjének nem tűnik - inkább a "csak a barátaimtól ments meg, Uram, az ellenségeimmel elbánok magam is" alapigazságának érzékletes kivetülése. Ami nem lenne baj, ám maga a figura - különösen Erik mellett - nem hat igazán mainak és életszerűnek; kicsit irodalmi levegőt áraszt, s inkább érződik múlt századi frivol különcnek, mint mai életművésznek. A nők pedig - az egyetlen Lolát leszámítva - sztereotip klisék kivetítései. Az is igaz, hogy a szerző szívesen használ jól ismert dramaturgiai kliséket is. Mégis, az Erik fogyatékosságai ellenére is élvezetes, szerethető darab. És nemcsak a főszereplő energikusan és árnyalatban gazdagon megrajzolt portréja teszi azzá, hanem az érzékelhető írói személyesség, a mindent átható önirónia, s nem utolsósorban Forgách Andrásnak a mai kortárs dráma mezőnyéből kimagasló dialógusíró és szituációteremtő képessége. Nem olyan kiemelkedő, jelentős alkotás persze, mint szerzőjének kevéssel korábban, a Kamrában bemutatott darabja, A kulcs, de kellemes estét ígérő, jó színházi alapanyag.

Murányi Tünde és Rátóti Zoltán
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Budapesti Kamaraszínház Benedek Miklós rendezte előadása a szó minden értelmében korrekt. Nem tudja, valószínűleg nem is kívánja korrigálni a mű gyengéit, de érzékletessé teszi erényeit is. Dévényi Rita jelmeztervezőként kevéssé szerencsésen játszik rá a szövegben megjelenített női sztereotípiákra, az ugyancsak általa tervezett díszlet azonban kitűnő. A játék különböző helyszíneit (lakást, éttermet, rendelőt, kávéházat) ugyanabba a tagolt, de változatlan térbe szorítja, hatásosan érzékeltetve ezáltal, hogy itt minden Erik életterében játszódik. A játék tempója precízen kimért: ahol lassabbnak kell lennie, ott kellemesen komótos, ahol arra van szükség, rögvest felpörög. A színészi alakítások is többnyire adekvátak a dráma kínálta lehetőségekkel, talán csak néhány női szerep hagy maga után némi kívánnivalót. Az Eriket oltárhoz vonszoló Laura alakja Juhász Rékáénál erősebb színpadi jelenléttel bíró színészt igényelne, Szabó Margaréta és Stefanovics Angéla pedig egyaránt túlkarikírozzák a levakarhatatlan szajha és a karriervágyó, pletykás, csélcsap színésznő alakját. (Más kérdés, hogy az előbbinél így is érzékelhető a fokozatos színészi előrelépés, utóbbinak pedig kifejezetten jól áll, hogy végre egészséges, hús-vér nőt játszhat.) Linda és Leila kevéssé körvonalazott alakja nem sok színészi lehetőséget kínál: Gilicze Márta precízen és ízlésesen csomagolja ki a buta liba közhelyeit, Fábián Anita pedig az inkább végszó értékű megszólalások helyett főként mimikára, apró gesztusokra támaszkodva éli meg a sznob módon rajongó lány reménytelen helyzetét. Nagy Cecília természetes hangsúlyokkal, színesen és komoly vonzerővel sáfárkodva hozza Lili friss, üde alakját; elhiteti, hogy egy "normális" férfi Laura helyett ezt a lányt venné el, de sejteti a kapcsolat reménytelenségét is. Murányi Tünde kiemelkedő alakítása pedig nemcsak él a legjobban megírt női szerep lehetőségeivel, de a jelenet végére egészen torokszorító drámát épít fel a sok csalódáson túljutott, okos, szenvedélyes és végtelenül magányos Lola sorsából. Karácsonyi Zoltán Gerzsonként leginkább a pragmatikus és cinikus világfi ábrázolására helyezi a hangsúlyt, egyebekben méltánylandó színészi eleganciával és alázattal vállalja a klasszikus unterman szerepet. Az előadás sikere nagyrészt a főszereplőn áll vagy bukik. A Budapesti Kamaraszínház bemutatója a vendégül hívott Rátóti Zoltán személyében rátalált a maga ideális Erikjére. Rátóti perfekt színészi technikával, számos árnyalattal, pontosan alkalmazott váltásokkal, érzékelhetően jelentős energiákat mozgósítva játssza a szerepet. Hatásosan érzékíti meg Erik szeretetéhségét és önzését is, éppoly erőteljesen tud utálatos, mint vonzó lenni, s maradéktalanul elhiteti a figura formátumát. Éppen annyira emeli el Erik alakját, hogy nyilvánvalóvá tegye az átható öniróniát, de megőrizze a szerep életszerűségét is. Játékán emellett átüt a személyesség is, mellyel mintegy igazolja az írói portré személyességét - ami Forgách biztos kézzel írott, szellemes darabjának talán legfőbb érdeme.

Véletlen vagy sem, a Budapesti Kamaraszínház másik játszóhelyén, a Shure Stúdióban kevéssel az Erik bemutatója után egy másik kortárs magyar író, Kiss Csaba szintén önarcképet formázó darabja került színre. A Tahiti főszereplője Gauguin, tárgya pedig mindaz, amit az ő sorsának apropóján a szerző a művészlét gyötrelmeiről, a meg nem értett lángelme hányattatásairól el kíván mondani. Bár nem teljesen sportszerű a Tahitit a más műfajt képviselő Erikkel összevetni, nem tud nem feltűnni, hogy az a rokonszenves önirónia és friss szellemesség, mely Forgách darabjának éltető eleme, Kiss Csabából és drámájából teljes mértékben hiányzik.

A Tahiti ugyan követi Gauguin életútjának eseményeit, de a mű lényegét a konfliktusok adják. A művész összetűzésbe kerül gyakorlatilag az egész világgal: feleségével, barátaival, a csak haszonra kacsintgató műkereskedővel (sőt, voltaképpen - ha némiképp más okból - a tahiti bennszülöttekkel is). A konfliktusok mögött - még ha kicsinységek miatt robbannak is ki - általános probléma áll: Gauguin azzal a szemlélettel kerül szembe, amely a művészben csak furcsa különcöt vagy értékesíthető árucikket lát, s ha a nagyságot esetleg érzékeli is, annak miértjéről és mikéntjéről éppúgy nincs fogalma, mint a művészetet létrehozó emberi szenvedésről. Erre nincs gyógyír, nincs feloldozás sem Párizsban, sem Tahitin, pontot a történet végére csak a hősért jövő, szimbolikus, de antropomorfizált halál tehet.

Horváth Lajos Ottó és Györgyi Anna
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nehéz téma és nehéz történet ez, többszörösen is síkos terep: nehéz elkerülni a témához tapadó közhelyeket, még nehezebb elhitetni (mint színpadon mindig) a művészi zsenialitást, de a legnehezebb kikerülni a fellengzősség, az önsajnálat csapdáit. Sajnos, ez Kiss Csabának sem sikerül: a rutinosan megírt történetbe rengeteg klisé, érzelgősség, pátosz vegyül. A szerző éppoly komolyan veszi Gauguint, a drámai hőst, mint amennyire az komolyan veszi önmagát; külső nézőpont, rálátás, ambivalencia nem létezik (hogy humorról, iróniáról, elemelésről már ne is beszéljünk). Ennyi pátosz, túlfokozott érzelmesség még akkor sem könnyen viselhető el, ha egészen magas művészi szinten komponált mondatok bontakoztatják ki - a Tahiti pedig jobbára a bevált megoldásokra épül. Igaz, a szerkezet professzionálisan megkonstruált, s azért van annyi "gyúanyag" a szövegben, amit egy hatásosan működtetett, a drámában felhalmozott érzelmeket és érzéseket valóban átélhetővé tenni kívánó előadás felszínre hozhat.

Kiss Csaba azonban rendezőként - úgy tűnik - kevés rálátással bír az általa írott szövegre. Nemhogy átélhetővé tenni nem kívánja a darabban ábrázolt szenvedélyeket, de egyenesen stilizálja, intellektualizálja azokat. Hogy ez a szöveg túlértékeléséből fakad-e, vagy a kényszerűen megkötött kompromisszumok eredménye, nem tudom, de a végeredmény szempontjából kevéssé érdekes. Nyilvánvaló, hogy a Shure Stúdióban a darab előadhatatlan, hiszen e parányi térben még a párizsi festőműhelyt sem lehet élményszerűen életre kelteni, nemhogy Tahitit. (Berzsenyi Krisztina díszlettervezői munkája így gyakorlatilag értékelhetetlen.) Következésképp nincs hangulati váltás a játékban, pillanatra sem élhető át, mit jelent Gauguinnek Tahiti. Az a művi atmoszféra pedig, amit a sötétre hangolt világítással, a videó használatával Kiss Csaba megteremt, inkább teátrálisan modoros, mint feszülten erőteljes, s még a darab világához sem illeszkedik. Egyáltalán: nem lüktet szenvedély, nem forr erotika a játékban, mindent sterilen pasztellárnyalatok uralnak. A legjellemzőbb példa az a jelenet, amelyben a kereskedő kalmárszemléletétől felháborodott Gauguin összetépi saját képeit. Maga a dialógus csupa verbális közhely, ha viszont sikerülne hatásossá tenni, s érzékeltetni azt a fájdalmat, amit a saját mű elpusztítása jelent, akkor az előadás kulcsa lehetne. Ám ha a (színen nem létező) képek helyett a színész színes csomagolópapírt tép szét, egyetlen pillanatra sincs tétje a jelenetnek. A befogadó így legfeljebb felfogja, mi történik, de egy pillanatra sem érzi át - ami viszont finoman fogalmazva sincs arányban a szövegből túlcsorduló patetikus érzelmekkel. Így az érzelmesség érzelgősséggé, a szenvedély szenvelgéssé, a világfájdalom közhelyes nyavalygássá válik.

A színészi alakítások nem sokat javítanak a helyzeten. Az abszolút főszerepet játszó Horváth Lajos Ottó vitathatatlanul formátumos, szuggesztív színész, de talán túl gyakran találják meg a hasonlóan pátosszal telített, világfájdalmat közvetítő szerepek. Kialakított egy stabil eszköztárat, mellyel rutinosan játssza e figurákat: fájdalmas arckifejezés, pontosan adagolt hangsúlyváltások, enigmatikus pózok, s persze a fénylő orgánumra építő szövegmondás jellemzik az alakítást. A párizsi környezet szerepei kevéssé körvonalazott sztereotípiák megnyilvánulásai inkább, mint hús-vér alakok. Györgyi Anna még így is képes némi színt, életet vinni a férje melletti életet feladó, pragmatikusan anyagias feleség alakjába, Jánosi Dávid (A tanítvány) és Szőlőskei Tímea (A modell) pedig fegyelmezetten kitölti a figurák felskiccelt körvonalait. Kerekes József ismert színészi eszközeivel karikírozza kissé a gátlástalan kereskedő alakját, legalább némi változatosságot hozva ezzel az előadásba. Színészi erőt, kisugárzást inkább a tahiti bennszülött lány és a mű végén megjelenő Halál szerepe igényelne, de Kiss Csaba itt inkább alkat, mint szakmai tudás alapján választott szereplőket. Ami a gyönyörű, a tahiti hangulatot első megszólalásáig pompásan megérzékítő Fosu Nicolett esetében még bizonyos fokig érthető is (magam legalábbis nem ismerek professzionális félvér színésznőt), ám hogy a Halál szerepét Torma István helyett miért nem jelentős erővel, kisugárzással rendelkező, a banális és gyengén megírt jelenetet hitelesíteni képes színész játssza, azt nem könnyű megérteni. A zárlatnak így nincs súlya, miként az egész előadásnak sincs: a nyilvánvalóan személyes élet- és világlátást ezúttal nem sikerült ihletett formában közvetíteni, s így az alkotó számára oly fontos önarcképet sem sikerülhetett a közhelyeken túlemelve, a befogadó számára is személyesen átélhetővé tenni.

URBÁN BALÁZS