R. S. 9. Stúdiószínház

Valahogy meg lehet érteni, miért akarta Puccini operává írni a Liliomot (aztán mégis a Turandotot választotta). Annyira zárt, repetitív, redukált a nyelve, mesteri a szerkezete, a jelenetépítése (a 7-es mágikus számmal, akár a zenei hídszerkezet az aranymetszéssel), hogy szinte kiált az operai forma után is (ahogy volt már eredetileg novella, s a színmû után film és musical is).

Az R. S. 9. kényszerűségből oly gyakran erényt kovácsoló módszere diktálja, hogy csontra csupaszított, a felesleges staffázsoktól megkímélt állapotban tálalja fel a klasszikusokat, ahogy tette ezt például a Cymbeline-t, Ödön von Horváthot vagy a Csongor és Tündét színre állítva.

A figyelmet a szöveg létrehozta viszonyokra irányítva szinte a dekonstrukciós elmélet előírásai szerint jár el Balkay Géza ökonomikus és tiszta rendezése. Amit látunk, nem életképek füzére, hanem egy kapcsolat teljes íve, a szemérmes szerelem mindent túlélő irracionalitásának képe. Tegyük hozzá azonnal, hogy a világítás miatt a barnás-sötétes tónusok uralják hangulatilag is a játékteret, ezzel is segítenek elemelni a kisrealista század eleji pesti miliő rajzától a művet. S megint csak a szükség diktálta, ám jóra forduló megoldás. A második rész kezdetére - logikusan - tett gyilkosságra készülés helyszíne, a vasúti talpfák a nézőtéri részbe torkollnak, mintegy a közönséget is bevonva a pattanásig feszült, s a végletes és mulatságos kártyacsatával ellenpontozott jelenetbe. Ebben a képben Liliom és Ficsúr, azaz Jáger Szabolcs és Major Róbert szinte improvizálva teremti meg a félelem és az egymásrahangoltság különös keverékét: Liliomnak beakadnak a zsebébe az eldugdosott fémpénzek, úgy kell őket a varrások közül előbányászni. Van valami kedves, szerencsétlen civil ügyetlenkedés az egészben, amitől a jelenet mesteri csúcsponttá válik.

A színészválasztás majdnem tökéletes: Jáger Szabolcs alkatilag és modor-tartás-hangulat viszonyrendszerében is ideális Liliom, amiként Major Róbert mindenre képes arca és teste is Ficsúr romlottságának különös színeit képes felfesteni.

Szerepről szerepre látjuk, hogy Kovács Éva Rebecca mennyire kész és "flott" színészileg. Mari, Juli cselédlány barátnőjének szerepében pazarul ábrázolja a felemelkedés, a részvétből a lesajnálásig jutó kapcsolatuk hullámzását, egy mikroszkopikus karriertörténet lepergetését.

Mellékszereplőként szinte a játék alaphangját adja meg Florian Leona a szállást adó fényképész, Hollunderné szerepében. Cigaretta, pulóver, harmonikázó harisnya: az "értelmiségibb" foglalkozást űző asszony gyors, pontos rajza ez. Hasonlóan markáns a pártoló-egykori szerető-rivális, a nagy "művészeti" álom, a körhinta tulajdonosnőjének, Muskátnénak szerepében Lacza Edit.

A címszereplőével azonos jelentőségű a bátor, szilárd, tartásos kiscseléd, Zeller Juli szerepe. Ha nincs Juli, nincs értelme Liliom depressziójának, bűnténybe kavarodásának, hiábavaló áldozathozatalának, dacosságának. Az első részben a pici, ártatlan, de kis konok Juli szerepében nincs otthon Gergely Erika. A hirtelen odaadás abszurditása nem jön létre, hiszen nem tudjuk annyira hamvasnak, szinte kamaszlánynak látni. Ami viszont hiányosságként tűnik fel, az események előrehaladtával pozitívumra vált. Az elfogadó, szívós asszonyi türelem már testreszabottabb, s az amúgy is késpenge élű jelenetben, a Liliomot szapulókat "igen"-jeivel látszólag visszaigazolva, alakítása szívbe markoló. Az utolsó kép, a túlvilágról visszatérő Liliom fogadásakor már az érett asszony megvilágosodása és bölcsessége illik hozzá legkivált.

Külön tárgyalandó a mennyországi jelenet, a Jóisten mint bírósági fogalmazó megjelenítése. (Erre sem volt vevő az 1909-es bemutató megdöbbent közönsége.) A rendező, Balkay Géza, iskolateremtő pedagógusként játssza el halkan, vészjósló visszafogottsággal a briliáns szerepet, a menny és a pokol közti választás, a még egyszer elkövethető jótett engedékeny, ám szigorú kirovóját. A szociális létrán újra csak a kitaszítottak szerepébe került Liliom értelmezésének megfelelő túlvilág ettől is lesz borzasztóan félelmetes, egyszersmind nekünk valóan köznapi. Amiként az R. S. 9. kiváló előadása is egyszerre tart a realitás, az abszurditás és a felemelő transzcendencia világában.

*

Írtam egy kritikát több hete. Itt áll e lapszámban az is. Nem nyúltunk egyetlen betűjéhez sem én, sem a szerkesztőm. Minden változatlan. És semmi sem ugyanaz.

Akinek rendezését és elmélyült, iskolateremtő színészi játékát csodáltam, a megjelenéskor már nem él. Balkay Géza nem olvashatja, amit írtam, pedig hogy örülnék, ha örülne. Mint ahogy csak örvendezett mindenki annak, ahogyan aktívan visszatért a színházi közösségbe az R. S. 9. Stúdiószínház alkotói műhelyében, ahogyan magára talált ismét, s ahogyan egy megújult fogalmazáshoz elvezette ezt a nehéz választott útján járó autonóm társulást. S ahogyan fiatal embereket nevelt. Nagyszerű produkciók kötődnek ehhez a periódusához is (Beckett, Ödön von Horváth, Csongor és Tünde, Periklész stb.). Is: mert sokunk számára ő a forradalmi váltást jelentő, Zsámbékiék-féle Nemzeti központi alakja, a feledhetetlen Jövedelmező állás értelmiségi magatartásmintát is megjelenítő hőse, a Katona színháztörténeti jelentőségű Három nővérének a feszültségtől és a mindig elnyomott szerelmi hevülettől elviselhetetlenné növesztett Szoljonija ("cseresma" vagy "csehatma" - emlékszünk, ugye?). Vagy ahogy a karizmatikus Kovács Imreként kaszál a Tanítványokban... De aki az ő Platonovját láthatta, annak is egy életre ő égette a retinájára és a szívébe ezt az értelmetlen létében is tragikus figurát. Sprőd, sosem simulékony, bonyolult, a félelmetesség mélységeit mindig felvillantani képes alkata, orgánuma egészen kivételessé tették színészi jelenlétét. És fájóvá a hiányt, amikor nem láthattuk.

Tartása, felkészültsége, a legmagasabb szakmai jártasságot célul tűző ethosza végül győzedelmeskedett a pokolra vivő erőkön - teremtett, tehát legyőzte a halált. Ami most történt vele, már túl van ezen a heroikus birkózáson. Fáradt lett a szíve - csak alszik, mint Liliom.

BUDAI KATALIN