XII. Szegedi Alternatív Színházi Szemle

Rengeteg ajtó egy hét alatt. Akadt, amelyik úgy tárult ki elõttem, mint a legszebb mesekönyv a gyermek elõtt. Volt olyan is, amelyiken nem tudtam még bekopogni sem, de valamelyik befogadott, és nem szabadultam a mögötte rejlõ világtól. Olykor ûr várt meg kényelem és egyszerûség. Õszinteség és szenvedélyes suttogás is köszöntött. Kirázott a hideg és néha elöntött a félelem. Személyes volt, csendesen rejtelmes, azt hiszem.

Alternatív. Máshogyan születő? Kísérletező? Szerintem magból jövő. Egy ízes gyümölcs vastag maghéjából kibújó piciny, bátor és értékes létezés. A Régi Zsinagóga udvarán zsizsegni kezd a kíváncsiság. Egy bohócpár sétál körbe minket. Némák, festett arcukra árnyékot ível az esernyőjük szegélye. Óvatosan mozdulnak, várnak. Mi is. Megnyitó. A Derevo Ketzal című előadása vezet be minket a fesztiválhangulatba. Sokan vagyunk, épp beférünk. Kopasz, szinte egytestű lények táncolnak. Virágszirommá alakítja a lány vékony kis testét. Gyáretűdöt imitálnak. Szemeteszsák, test, víz és szabadság. Az ő hihetetlen szabadságuk. Bő szoknyákban körbepörgik a teret, miközben a testük ezerféle színben úszik. Ők a felhőtlen létezés és a test által-nélküli szenvedély.

Mint valamiféle utazó hajó, úgy kötünk ki a következő előadásig. Pintér Béla: Anyám orra. A cím egyszerre érdekel és taszít. Az előadás viszont elkápráztat. Szinte a gyomromig érzem a zene lüktetését. Énekes beszéd a káromkodás ízével. Forgó és átalakuló színpadkör, egy pohár bor. A gazdag apa, aki megdolgozott és megdolgozik mindezért. Vese ki - élet be. Gyarlóságaink kiterítve, akár a státushelyzet egy házasság csipkevastagságú szálain. Álom és valóság. Mi és a humánum.

Másnap a Malij Tyeatr A herceg és az óriás lánya című bábelőadása visz a gyermekkor vad fantáziaajtaja mögé. Papírból kimunkált királyfi, a celofán sárkány és az óriás. Hihetetlen finoman kirajzolódó formák, óvatossággal megalkotott báblények. A fény kialszik, és a fehér királyi udvar életre kel. Látom a lezúduló havat, szárnyaikat szélesen feszítő madárkákat. Szurkolok az én papír hercegemnek. Aki persze megjárja a fekete erdőt, meg majdnem megeszik, de végül megszerzi az ő bájos szerelmét. Happy end, hogy stílszerű legyek, az adott nyelven.

Az Artus - Goda Gábor Társulata Don Quijote Mauzóleuma nyílik meg előttem. Belépve vörös négyzetlap hever középen. A termet körbeölelve installációk. A nő, aki a testet öltött gramofon, tőle pár centire az eleven asztronauta. Filmet hajtó, bukósisakkal a feje búbján tekerő biciklis. A dióbelű prédikátor és a kinyitott matematikakönyv. Na meg a srác, aki a nagymama szekrényei között ad koncertet. Van "dió pálesz" büfé, meg szabad járás. Valaki él vele, valaki nem. Egy biztos, mindenki szokja, hogy mindent megtehet, hogy mindent megnézhet. Kiállításmegnyitó, ravatal, vagy oltári nagy buli? Mire rájönnék, a vörös páston a kiválasztott mozgássorozatba kezd. A többiek csatlakoznak, leveszik installációjelmezük, és elkezdődik valami érzékletes érzékeltetés. Mindenki Don Quijote. Ők és arra az egy órácskára mi is.

A kizökkentett nézőszerepemet kapom vissza a TÁP Színház Minden rossz varietéje alatt is. A rossz színház iránti szenvedély elkötelezettjei felrúgják a "tapsolj és nevess, ha tetszik" konvenciókat. Mi engedelmesen a fúj szót használjuk, ha tetszik, és beleszólunk, ha nem tetszik. Célkitűzésük: kínos pillanatokat átélni a rossz színház értéknövelt fénye alatt. Igazából könnyekig nevettető önkiöblögetés. Helyenként szinte elementárisan szabad színészi pillanatokkal. Ööö-zős média film, egy termet lebontó büfögés, cipósztepp. Schwarz meg Günter egybeolvasztott kettőse, öngyújtós égés, és az elmaradhatatlan szappanopera-percek. A szabadság könnyedségével messzebbre tud vinni, mint a megfelelni akarás negatív energiájával. Felold, kiolvaszt, és igazán aggaszt. Nem ez a rossz színház, van ennél tényleg rosszabb.

Andaxínház: Suttogók. József Attila és a színház. Suttogva bújnak ki a szavak a színészek száján. Óvatos és mégis erős a távolodás a jelen és az ő jelenük között. Ez volt a legnagyobb ajtó, amin bátran léptem be, és óvatosan hátráltam ki. Egy pillanata azért még mindig motoszkál. A Kései sirató személyesen értelmezett akaratossága, a test körbefont magánya. Egy pillanat, amikor a vers éle megállt a levegőben, és majdnem megvágta a lelkem.

Gangaray Táncszínház: Vörös. Építkező, a szemet és az elmét egyszerre zsibbasztó koreográfia. A táncosok olyanok, mint a magányos fák, akik társat keresni indulnak a világba. Szembefordulnak, elfordulnak, és rossz irányba tartanak. Közös etűdjeikből olykor kiválik valaki. Az egyén, aki eltáncolja a benne ülepedő föld ringását. Feszesen, lassan, gyorsan, könnyedén. A színek a jelmezen, mint valami sorsrendelés, úgy kavarják meg a természetet. Egyetlen érintkezésbe csorduló találkozás van az előadásban. Mindenki más csak ismerkedik a találkozás reményével. Szembeülnek, egymásba néznek. Egyedül emelik a testük szédítette létezést. Semmi sem vörös, csak az elérhetetlen ég, meg a fájdalom, ahogy elveszítik a találkozás reményét. A tánc szárnyas ajtaja beszippantott a Magyar Mozdulatművészeti Társulat és a -KETféle Káin-Ábel jelenséggel. Remek, tele van tekintetekkel és a testvériség kegyes kegyetlenségeivel. Nem tudjuk, hogy ki fog ölni, és ki fog meghalni. Nem tudjuk őket nem nézni. Egyszerre mozognak, de mégsem egy időben. Lélegzetnyi összhang pumpál bennük. Káinok és Ábelek. Mindketten, az utolsó gyilkos pillanatig. Ezután azt hittem, hogy a fesztivál már nem képes újabb élményteli ajtóval várni. Tévedtem. A személyesség egyre inkább beleférkőzött a délutánokba, és féktelen erővel formálta a teret és az időt.

Bulgáriából a Legart Art Centre Sarah Kane 4.48 Pszihózisával. Ez az az előadás, amiről nem lehet sem írni, sem beszélni. Minden próbálkozás csak szilánkokat szedegetne fel egy őrület által széttört világgömb maradékaiból. Lírai szöveg, bolgárul kúszik felém a színpadról. Nem értek egy szót sem. Nem érdekel, hogy nem értem. Két hihetetlen színész jelenlétének és pupillájának fényében ülünk. Kis lámpa villódzik a fejük fölött. Lelkierejük szaggatott szenvedélyeként. Őrült hisztéria az önmagunk ringatta sebes álomba. Vallomás. Az őrület kettős velejéről. Mennyire nevetséges kifordulni a könnyeink által. Mennyire szánalmas behergelni az elménk salakját. Mennyire fáj szembenézni a halállal. Gyerekek sorolják a diagnózis decens tényszerűségét. Nevetnek. Együtt nevetnek. Önfeledten. Úgy kacagnak, ahogy csak az tud, akinek már vagy még nem számít semmi. Magányosak. Felénk néznek, nem egymásra. Olyanok, mint az elme. Hangok, elfojtott ősi sejtelmek törnek ki a torkukból, miközben piros ruhájuk már a lélek által feloldozott szereplést karcolja. Kívül és belül egyaránt. Úgy szorul belénk a levegő, hogy közben kiszökik a szemünk sarkán. Kifolyik, és elhomályosítja a tekintetünket.

A Hólyagcirkusz által lelassított humor- dobozvilág érdekessége, mint egy régi sláger dallama, úgy sejlik fel. Szórakoztató, egyedi, és egy kissé távoli. Don Cristóbál és a varázslat. Igazi mosoly a világra, és hangzápor a virágoskertek ápolására.

A délutánokon a szakmai beszélgetések, reggelenként a szeminárium etette tele az agy fodrait, aminek kimunkált gondolatmenetén az éjszakai koncertek lazítottak. Az eszmék előadásról előadásra futottak, és még találkozni is volt idejük. Alternatív. Kísérletező? Máshogyan születő? Magból jövő. Egy húsosan ízes növényben megbújó, értékes létezés. Csak meg kell találni a magon az ajtót, amin az ember befér. Ott belül már akkora világ várja, amiben csendesen megtalálhatja az elveszített érzést és a hitet, hogy kertész lehet még.

SZABÓ IMOLA JULIANNA