a gyulai Shakespeare-fesztiválon LAPOK
Második alkalommal rendezték meg Gyulán a Shakespeare-fesztivált, másodszor jártak világhírû színtársulatok a mind szebb, hangulatosabb, s egyre inkább a nyári szabadtéri szezon központjának számító dél-alföldi kisvárosban. A színházi bemutatókat több rendezvény egészítette ki: a választék a tudományos konferenciától a filmvetítéseken és a Tim Carroll által tartott mesterkurzuson át az Erzsébet kori gasztronómia bemutatásáig tartott.
A színházi előadások ugyan nem szerveződtek egy téma, egy darab köré, ám a fókuszba idén egyértelműen a Hamlet került. Látható volt a Bárka idei előadása, a most végzett színészosztály tavalyi vizsgája, s két kiemelkedő nemzetközi produkció: Nekrošius rendezése, melyet néhány évvel ezelőtt az uniós fesztiválon Budapesten már megcsodálhattunk, s most először Robert Sturua Hamletje.
Pontosabban az egyik Hamletje - hiszen a grúz mester nem először, nem másodszor, s vélhetően nem is utoljára rendezte meg a legtalányosabb, legkiismerhetetlenebb Shakespeare-remeket. Korábbi munkáit nem láttam, ám az ezekről olvasottakból egyértelmű: Szturua nem "sorozatrendező", nem ugyanazt a Hamletet rendezi mániákusan, s végképp nem korábbi sikereinek remake-jét értékesíti. Hamlet-verziókat rendez, eltérő gondolati, formai, stiláris megközelítéssel nyúlva az alapanyaghoz. Ez épp arra figyelmeztet, amire az akár csak ezen a fesztiválon látott bemutatók sora: a Hamlet mint egész valószínűleg színre vihetetlen. Csak fragmentumok és aspektusok léteznek. Egy előadás hatása, ereje - szakmai kvalitásain túl - pedig nagyban függ a választott fragmentum érdekességétől, fontosságától és a nézőpont, a forma eredetiségétől.
|
A Rusztaveli Nemzeti Színház Hamletje bámulatosan eklektikus és bámulatosan egységes alkotás. Alapszíne a groteszk farce-é, alaptónusa a bábjátékoké; a játékok, a frivol ötletek azonban új és új képzettársításokat nyitnak meg, s erős asszociációs rendszert képeznek. A játék hangsúlyos pontokon megfeszül, "megkomolyodik", realista tónusra vált, hogy aztán még frivolabb, még "komolytalanabb" lehessen. Az előadás kezdetén bábok között elevenednek meg az emberek; sokáig nem tudni azt sem, ki a bábu, s ki nem az. És hogy ki mozgatja ezt az áttekinthetetlenül kaotikus, vad, de mégsem rideg világot? Ki tudja. A Szellem hol öszszegörnyedve, makogva, hol nagyokat szökellve, hol a deszkák alól fejét kidugva próbálja felhívni magára a figyelmet. Néha szeleburdi kisfiúnak, majd szerencsétlen nyomorultnak, olykor veszedelmes őrültnek látjuk. Van, hogy magával ragadja Hamletet, máskor mintha Hamlet irányítaná őt.
Kornak, hierarchikus viszonynak amúgy sincs sok jelentősége a játékban: Zaza Papuashvili Hamletja határozottan idősebbnek tűnik Beso Zanguri kölyök képű Claudiusánál. Papuashvili Hamletja a játék kezdetén bakancsával, elhanyagolt öltözetével amolyan megkésett, anakronisztikus lázadónak érződik, a Szellemmel való találkozás után cinikus, bármely manipulációra kész, ám bármely tettre képtelen szemüveges értelmiségi válik belőle, hogy aztán Angliából visszatérve nagyvonalú és kellően rezignált világfit láthassunk benne. Legalább annyira mozgatója, mint áldozata a világnak. Szturua értelmezésében Dánia nem börtön, inkább kisebb- nagyobb emberi gyarlóságok, hülyeségek, szerencsétlenkedések tere. Nino Kasradze pipiskedő, affektáló, hangsúlyosan nőies Gertrudja nyilvánvalóan kötődik Claudiushoz; elhatalmasodó alkoholfüggősége (vö. "Gertrud, ne igyál!") alighanem a kettős kötődés képtelensége elől való menekülés. A gaztetteknek nincs szakrális, mitikus háttere, a gyilkosságok, árulások is szánalmasan vagy éppen röhejesen hétköznapiak. A szándékok a véletlenekkel keverednek, a tettek elkövetői behelyettesíthetők, felcserélhetők.
Ennek a világnak a színház tart tükörképet. Szturua rendezésének teátrális, a színház színház voltát hangsúlyozó elemei ezt nyomatékosítják. Az előadás kulcsjelenete az egérfogó jelenet, melyet Szturuánál nem a színészek adnak elő (ők csak "utánjátszanak"), hanem Claudius és Gertrud, megelevenítve így magát a konkrét gyilkosságot. Ám ezt relativizálja, hogy a játéknak szereplője Polonius is (egykori színészmúltjának jogán). S színre csúszik-mászik a Szellem is, ám megjelenése itt egyértelműen parodisztikus. Vagyis az eklektika egészen sűrű jelentéshálót hoz létre: megelevenedik a múlt, szerep és ember találkozik, de ez a találkozás rögtön idézőjelbe is tétetik. Claudius mindenesetre a játék végeztével sem lép ki a szerepből: az általa alakított figura mondja el az imát és az azt kísérő monológot - bűnt és bűnhődést végképp relativizálva ezzel.
Ám a színház teátrális voltára épített forma adja az előadás leginkább realista s leginkább tragikus, felkavaró pillanatait is. Iamze Sukhitashvili Opheliája megjelenésében, mozgásában, mozdulatainak légies finomságában is balett-táncosnőre asszociáltat. Ám a "hattyú halála" szívbe markoló: itt nem egy áldozati bárány fúl vízbe, hanem az eseményeket felfogni képes, érzékeny, sebezhető lány válik rejtélyes körülmények közt a sors, a környezet és Hamlet áldozatává.
Az előadás zárlata megerősíti a játék korábbi ambivalenciáit. Miután a nyitány bábjai eltűntek, csak egy bábu, egy újságot olvasó ember, egy idegen, egy voyeur marad a színen. A bábu mindvégig megmarad a háttérben, némán, újságjába temetkezve, közönyösen figyelve az eseményeket. Az utolsó jelenetben azután megelevenedik - Hamletként. Fortinbras Hamlet maszkjában vagy Hamlet Fortinbraséban? Kívülről figyelt, újságból olvasott élet? Mindegy, hiszen Hamlet egyszerre irányítója, elszenvedője, megfigyelője a maga és a többiek sorsának. (Erre az ambivalenciára a gyulai előadásban még a technika is rásegített. Mivel a hőség megártott a feliratozó számítógépnek - vagy kezelőjének -, még az sem vált világossá, hogy a záró szavak Fortinbras szövegéből vétettek-e. Így a technika ördöge - az alkotói intenciónak megfelelően - végképp lehetetlenné tette a történet lekerekítését, a játék ambivalenciájának kiiktatását.)
Az előadás jelentőségét nemcsak az eklektikára alapozó rendezői koncepció, a csillogó forma adja, hanem a kivitelezés magas szakmai színvonala is. A zene változatos használata, a figurákhoz igazított egyéni koreográfia, a precíz ritmus és természetesen a kitűnő színészi alakítások (a már említetteken kívül feltétlenül kiemelendő még Malkhaz Krivishvili nem vénemberként, hanem udvari karrieristaként ravaszkodó, helyezkedő Poloniusa, aki később sírásóként tér vissza). Szturua olyan erősen hozza létre a megálmodott formát, s annyira összetetten építi köré az asszociációs hálót, hogy az előadás még alighanem azokat is magával ragadja, vagy legalábbis elszórakoztatja, akik töredékek helyett egészet, ambivalencia helyett egyértelműséget, farce és humor helyett komolyságot várnának.
Hogy azok, akik mégis idő előtt távoztak, nemtetszésüknek adtak-e hangot, vagy csupán a felirat és a légkondicionálás hiánya viselte meg őket, nem tudhatom. De ettől függetlenül tény, hogy a Shakespeare-fesztivál befogadói horizontja tágulni látszik: míg tavaly nagyrészt inkább a szakma látta az előadások jó részét, idén érezhető volt a "civil" közönség fokozottabb érdeklődése is. Nem mondom, hogy ne lehetne még változtatni egy-két dolgon (a már említett technikai problémákon túl magam egy reklámozni nem kívánt, így itt meg nem nevezett vendéglő szakácsának javasolnám, hogy vizsgálja felül ama koncepcióját, mely szerint Shakespeare korában semmilyen húst nem sütöttek át rendesen), de a nagyszerű előadások mellett egyre inkább fesztiválhangulat is költözik a városba. Ami egy magyar kisvárosban, a forró nyár kellős közepén nem lebecsülendő eredmény.
URBÁN BALÁZS
