Benedek Miklós a legnagyobbak között indult a pályán. Õze Lajostól, Kálmán Györgytõl, Kállaitól, Sinkovitstól, Bessenyeitõl és Majortól vett leckéket az ország elsõ színházában. Édesapja, Benedek Tibor, a legendás Zacsek, a pesti kabaré múlhatatlan intézménye. Benedek nem akarta folytatni az apai örökséget, a Vidám Színpad helyett a Nemzetit, majd a frissen megalakult Katona József Színházat választotta. Részese alapításának és fénykorának. Most ismét a Nemzeti tagja, ismét az alapítók között. Most tõle lehetne tanulni, mégis õ az, aki újfent okulni kényszerül. Türelembõl, alázatból, megértésbõl vizsgázik - hatvanévesen.
Már a főiskolai gyakorlóéveit is a Nemzetiben töltötte. Mikor került oda pontosan?
1967-ben, majd két évvel később szerződtetett le Both Béla. Ezzel egy időben hívott Zsámbéki Gábor Kaposvárra, de buta voltam, vagy lusta - nem tudom -, nem mentem.
Megbánta később?
Igen, időnként azt gondoltam, menni kellett volna. Rengeteg igazgatót megértem a Nemzetiben. Mikor odakerültem, erős társulata volt a színháznak. Még a nagy epizodisták is éltek és dolgoztak, mint Suka Sándor vagy a Makláryk. És persze ott voltak a bölények: Kálmán, Őze, Sinkovits, Bessenyei... Én pedig több előadásban statisztáltam. Hiányoztak a fiatal rendezők, akik akkoriban végeztek, jórészt elmentek vidékre. Mi meg Major és Marton Endre harcát néztük évekig. Ami egyrészt rettentően szórakoztató volt, másrészt gyilkos is.
|
Végül a "gyűlölködésnek" Marton halála vetett véget.
Ő rendezte a hatalmas sikereket a Nemzetiben. Marat halála, Bűnbeesés után (Váradival és Kálmánnal), Mózes, Czillei és a Hunyadiak, Major meg a kísérleteket, amelyek jóval kevesebbet mentek. Két táborra szakadt a színház, voltak martonos és majoros színészek.
Ön melyikhez tartozott?
Mi, fiatalok sokkal izgalmasabbnak találtuk azokat a félkész előadásokat, amiket Major rendezett. Soha nem végzett a harmadik felvonással, nem jutott rá ideje. Nagyon élveztük a próbáit, főleg ahogyan előjátszott. Mindig mindenkit mozgatott. De emlékszem, beugrásnál például soha nem a beugróval foglalkozott, hanem kipécézett magának valakit, és azt cseszegette.
Említette, időnként bánta, hogy nemet mondott Kaposvárra...
Kis híján kétszer otthagytam a színházat. A szerződtetésem után rögtön kaptam egy jó kis epizódot, a Babarczy László rendezte Az Arbát meséiben, amelyben Bessenyei és Rajz Jancsi bácsi játszották a főbb szerepeket. Egy bugyuta kérőt alakítottam. Szép sikert értem el benne, utána mégis hosszú csend következett. Illetve jött sok-sok epizód, melyek közül többet örömmel játszottam - például a Rokonok titkárát. Aztán jó lett volna tovább lépni, de valaki mindig egy kicsit jobb helyzetbe került. Először a híres Tovsztonogov-féle A revizornál vesztettem el a türelmemet. Felmondtam, de Major nem engedett el. Második alkalommal ő írt ki a Színház a cethal hátán című darabban egy néma szerepre, és ráadásul azzal próbált etetni, hogy ez milyen fantasztikus lehetőség. Na, ezzel betelt a pohár. Újfent felmondtam. Ekkor Major leültetett és elmondott egy rendkívül helyes történetet: "Idehallgasson, volt egy Sugár Károly nevű híres színész, aki szintén felmondott a színházában. Elment a társulat Erdélybe, valami isten háta mögötti településre, ahol egyik este az igazgató kölcsön akarta kérni Sugár Károly frakkját, mert operettet adtak. Ő nem adta, az igazgató pedig addig erősködött, amíg Sugár kijelentette, inkább felmond. Otthagyta a színházat és gyalog indult vissza Pestre, egyetlen fillér nélkül. Útközben kocsmákban énekelt, úgy gyűjtögetett pénzt. Évekkel később sokszor mondogatta Sugár Károly: Sose mondjuk azt, hogy felmondok, hanem inkább azt: ha ez még egyszer előfordul..." A mese után Major rögtön a közepébe vágott: "Iglódi elmegy a színházból, de tovább játsszuk az Amphitryont és a Kényeskedőket, melyiket szeretné átvenni? Egyiket vagy másikat, vagy mindkettőt? Vegye át mindkettőt!" - mondta, és ettől kezdve gyökeresen megváltozott a helyzetem. Major bízni kezdett bennem. Figyelt rám és jó szerepeket adott: a Bertalannapi vásár bábszínházasát, a Szeget szeggel Claudióját. Újságírót alakítottam Szinetár nagy hírű rendezésében, A nép ellenségében, Őze, Kállai, Mészáros Ági partnereként. A Téli regében ismét rámosztott Major egy epizódot, az Időt. Akkor is rettenetesen meg voltam sértve, el akartam menni vidékre. Aztán nagyon megszerettem. Egyetlen monológból állt az egész, hátulról jöttem egy nagy homokórával, zöldre festett fejjel. Óriási sikerem lett benne.
Eközben gyarapodtak a gyermekszínházas szerepei is.
A gyermekszínház igazgatója, Duka Margitka nagyon szeretett engem, sokat hívott. Egy ideig a mai Tháliában léptünk fel, majd a mai Új Színház épületében. Később Nyilassy Judit vette át az igazgatást, ő is megtartott. Szinte minden délután játszottam: A kőszívű ember fiait, Csipkerózsikát, Hamupipőkét...
Szerette?
Nagyon!
Miután Zsámbéki Gábor, Székely Gábor és Ascher Tamás bekerültek a Nemzetibe, jelenlétük kisebbfajta forradalomhoz vezetett. Sok legenda kering az összetűzésekről, mi történt tulajdonképpen?
Ahhoz nagyon kicsik voltunk, hogy a pontos történetet ismerjük. Mindenesetre egészen más módszerekkel dolgoztak, mint ahogy az ország első színházában előtte szokás volt. Kettőkor jött az ügyelő, Zsolt István, a függöny mögül ránézett a rendezőre, és ő tudta, be kell fejezni a próbát. Aztán mindenki ment, amerre látott. Zsámbékiék pedig az egész napot a színházban töltötték, kettő után is próbálni akartak, egyáltalán, szerettek volna valami újat és nagyszerűt faragni a Nemzetiből. Nagyon nehezen alkalmazkodtak ehhez a bölények. De valószínűleg nem is ez volt a fő probléma, sokkal inkább az "átformálás". Jobban ki akarták használni ezeknek a színészeknek az erejét és energiáit, ők meg nem akarták adni. Például Székelynek, ha az elgondolásait keresztül akarta vinni, rengeteget kellett beszélnie. Előfordult, hogy három órán keresztül magyarázott, majd fél órát próbáltunk. Aztán másnap ugyanez. Ezt a színészek nem értették, és nem akarták elfogadni. Azt mondták, ők mindent tudnak a szakmáról, nekik újat senki nem mond, és különben is, mit fecseg annyit itt ez a fiatalember. Ascher is jött lógó haj jal, feltűrt pulóverben, ők meg háborogtak, hogyan kerül a Nemzetiben a "csizma az asztalra".
Ugyanakkor hatalmas sikert hozott Kállai Ferencnek az Úrhatnám polgár, amit Zsámbéki Gábor rendezett, és szintén emblematikus előadás Székelytől a Danton halála Őze Lajossal, Kálmán Györggyel és Kállaival.
Így van. Imádták a Mirandolinát és A konyhát is. De volt néhány siralmas bukás.
Ahogy az ezt megelőző időszakban is.
Természetesen. Önnek mit jelentett Zsámbékiék jelenléte? Nagyon szép feladatokat. Az én igazi pályámat a velük való találkozás indította el. Elfogadtak, befogadtak, becsültek, és azt hiszem, szerették, amit csináltam. Filozófiatanár voltam az Úrhatnám polgárban, cukrász A konyhában, Varrabin tábornok a Tarelkin halálában, beugrottam Őze helyett a Troilus és Cressidába, Kálmán György helyett a Menedékhelybe...
1979 karácsonyán mutatták be a Fészekben a Budapest Orfeumot, amit eredetileg erre az egy estére készítettek, majd tíz éven át nem került le a műsorról.
Székely és Zsámbéki is eljött megnézni, és úgy döntöttek, szívesen átvennék. Következő év februárjában mutattuk be a Nemzeti stúdiójában-ruhatárában, 11- én. Aznap született Albert fiam. Majd átvittük az előadást a Katonába.
Mi történt, amikor a Katona levált a Nemzetiről?
Hatalmas felbolydulást keltett, de nekünk, fiataloknak nagyon jól jött. Óriási izgalom kerekedett, amikor kiderült, új színház van a láthatáron. Székely hozta az övéit Szolnokról, Zsámbéki pedig Kaposvárról, illetve közülük többen már a Nemzetibe is beszivárogtak. Én csak vártam, hátha sorra kerülök. Megtörtént. Így lettem alapító tagja a Katonának. A manó volt az első, teljesen önálló bemutató. Az indulás színháztörténeti jelentőségű pillanat volt. Átjött Major, Gobbi, Máthé Erzsi, Gellei Kornél, Horváth József.
Csak őket hívták a Nemzetiből?
Nem, de sokan maradtak. Őze, Agárdy és Bubik például nem akartak eljönni.
Meddig tartott a felhőtlen boldogság a Katonában?
Mennyi a válási idő? Hét vagy tíz év? Én tizenhármat maradtam. Sokáig csodálatos volt. Bulgakov Menekülés, Pirandello Az ember, az állat és az erény, Shakespeare Ahogy tetszik, Parti Nagy Lajos Mauzóleum, Gogol A revizor - mindet nagyon szerettem. A pályám egyik fordulópontja a Catullus, amit Székely rendezett. Hihetetlen élményt adott a próba és az előadás is mindenkinek, aki részese lehetett. A szakmában őrületes sikert aratott, de a közönség valahogy félt tőle. Ezt a saját édesanyámtól tudom, aki reszketett a nézőtéren. Sokak a feszültségtől nem bírták nézni. Én ilyen hatásban azelőtt soha nem vettem részt. Azóta sem.
Zsúfolt házakkal játszott a színház. Sokan tízszer-hússzor megnézték ugyanazokat az előadásokat...
Emlékszem, még a gyengébben sikerült A három testőrt is oldalt állták végig az emberek. Összejött mindaz, amit úgy hívunk, szerencsés csillagzat. A színpadon, a háttérben, az előadás előtt, alatt, után. Órákat sörözgettünk a Pilvaxban, a próbák után hosszan beszélgettünk, mit lehetne jobban, hatékonyabban, másképp... Minden, ami egy jó színházhoz kell, és minden, ami öröm ezen a pályán, az akkor és ott összejött.
Végül is miért jött el?
Idővel úgy éreztem, rám már nincs szükség. Nem kaptam meg azokat a feladatokat, amiket egy ötvenéves színésznek kellene. Másrészt olyan szerepeket játszottam, amikben nem leltem igazán örömöm. Nem törődtek már velünk. Ha durván akarok fogalmazni, demagóg módon bemagyarázták, hogy a nem elég sikerek is sikerek, mert azok kísérletek, a társulatépítés szempontjából fontosak.
Ön ezt nem így gondolta?
Nem. Az óriási bukások révén egyenesen társulatromboló erejük volt. Persze a színházvezetés szempontjából ez egészen másképp néz ki.
Nehezen döntött?
Legalább három évet gondolkodtam, mire oda jutottam, nekem ebből elég, számomra nincs benne több. Nem bírtam ilyen körülmények között folytatni. Egyszer megkérdeztem Zsámbékit, miért nem játszunk Molnárt, Szép Ernőt vagy Szomoryt. Miért megalázó ez a Katonának? Azt már nem is említettem, nekem milyen jó lenne. Azt felelte, nem oda való. Ez is egy válasz a sok közül a kérdésére, hogy mi volt a problémám. Egyébként, amint kitettem a lábam a színház kapuján, bemutatták a Játék a kastélybant.
Miután otthagyta a Katonát, szabadúszó lett.
Rendeztem a József Attila Színházban, játszottam Szolnokon a Szerelemben, a Vígszínházban pedig a Nóra Rank doktorát. Akkoriban kezdtem többet rendezni - Miskolcon, Veszprémben, Komáromban -, és persze ott volt nekem a főiskola is.
Mikor kezdett tanítani?
Lassan húsz éve. Az egyik Zsámbékiosztályban kezdtem, ők kértek fel először. Majd eltelt egy-két év, és bejelentették, "mindenkit nem veszünk be a főiskolára tanárnak az utcáról" - szó szerint idézve. Nem is mentem egy ideig, aztán az akkori Kerényi-osztály - Kerekes Viki, Szűcs Gábor, Kelemen István... - keresett meg, hogy szeretnének egy zenés vizsgát. A Budapest Orfeumtól datálható, hogy elterjedt rólam, ezt a két világháború közötti zenés-sanzonos világot én nagyon jól tudom. Így újra bementem a főiskolára, Horvai, Marton, Szirtes, Kerényi és Zsámbéki osztályainak rendeztem vizsgákat, kaptam két saját osztályt, és a múlt évig ki se jöttem onnan. Imádtam tanítani, ez volt az életem.
Miért döntött úgy, hogy befejezi?
Nem ez történt, inkább elfelejtettek. Most nincs bennem az a lelkesedés, ami tizennyolc éven keresztül.
Ön változott? Valószínűleg én is, de most ugyanazt a furcsa légkört érzem, mint amit anno, amikor a Katonából eljöttem. Hogy nincs szükség Önre?
És hogy nekem sincs tovább szükségem erre. A színészi paletta rendkívül színes, mégis egyforma színű gyerekek jönnek ki az egyetemről. Ez nem az ő felelősségük, persze azért velük is baj van. Óriási probléma az érdeklődés totális hiánya. Nem tudják az irodalmat. Rendben. Nem tudják a történelmet. Rendben. Nem tudnak viselkedni. Rendben. De ez a sok fajta nem tudás együtt hihetetlen energiákat emészt fel. Persze mondhatnánk, azért van az iskola, hogy ezeket megtanítsa, de akkor mi maradna a színészetre?
Az Ön generációjánál nem ugyanez volt a helyzet?
Természetesen nem tudok az egész generációm nevében beszélni, de az én baráti körömben másképp gondolkoztunk. Ha nem játszottunk, majd minden este színházban ültünk. Olvastunk. Valahogy tudtunk élni. Lehet, hogy rosszabbul: hajnalig a mulatókat jártuk, táncosnőkkel ismerkedtünk meg, de tudtunk. Más mentalitás uralkodott, mást jelentett az életkedv. Talán nagyon furcsán hangzik, de például erősebb volt bennünk a "nőszeretet". Ma még az udvarlást is tanítani kell huszonéves fiatalembereknek. Az, hogy találkozunk az interneten, meg a wiw-en, nem az én világom. Bizonyára az én hibám, hiszen ez a jövő.
Alkati szempontból is óriási különbségek vannak a régebben és napjainkban felvettek között. Rengeteg a kifejezetten beszédhibás főiskolás, sokan pedig nemhogy verses szöveget mondani, beszélni sem tudnak.
Ilyenek jelentkeznek. Ha betéved valaki, aki tehetséges, szépen beszél, netalán a külseje is esztétikusnak mondható, örömünnepet ülünk. Ha nem tud beszélni, de határozottan jók a képességei, van benne valami, felvesszük azzal, hogy majd kijavítja a beszédtanár. Aztán az esetek nagy százalékában nem így történik - hol azért, mert alkalmatlan a beszédtanár, hol azért, mert lusta a növendék. Aztán lassan megszokja az ember, és már nem is szól. A külső végképp háttérbe szorult. Ha igazán szép fiatal színésznőt keres az ember, mondjuk egy Szép Ernő-darabhoz, vért pisil, mire talál egyet. De ma egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy az adottságok mellett az esztétikum is követelmény legyen.
Ha jól tudom, ősszel éppen Szép Ernőt rendez a Ruttkai Éva Színházban, a Fiú és leányt.
Úgy volt, másképp alakult. Bedobtam a törülközőt. Egy színház működtetéséhez szakemberekre van szükség. Hosszas viták, egyeztetések után úgy döntöttem, nem tudom jelen körülmények között vállalni. Egy új színház indításához próbáltuk megadni az alaphangot, stílust teremteni neki, de ez a törekvésünk csődöt mondott, mind szakmai, mind technikai szempontból.
A nemrég bemutatott Hyppolit, a lakáj próbafolyamata zökkenőmentesebb volt?
Az egészen más. Ott is felmerültek problémák, de mivel az egy "bejáratott" produkció, lényegesen simábban alakultak a dolgok. Eddig összesen tíz alkalommal játszottuk, táblás házakkal. Olyan sikert aratott, amiben nem volt részem évek óta.
Gyermekkorából hozza a két világháború közti évek iránti nosztalgiáját?
Én nem nosztalgiázom - mindig hangsúlyozom. Soha, egyetlen percig sem vágyódtam vissza a múltba, nem akarok sétapálcát hordani vagy monoklit viselni az utcán. Csak sajnálom, hogy lassan megszűnik az operett, a zenés vígjáték, hogy nem írnak kuplékat, sem színészekre darabokat. Hogy a kabarétréfát szóba sem lehet hozni a főiskolán, mert az nem szakma. A választott anyagokban sem a nosztalgiát keresem, de rajtuk keresztül meg lehet tanítani a szakmát.
Szerette a kabarét?
|
Hogyne, azon nőttem fel. Hívtak is a Vidám Színpadra, hogy folytassam apámat - nagyon hasonlítok rá -, de csak egyetlen vendégjátékra tudtak rábeszélni. Az Oscar zenés darab volt, Kazal Lászlóval, Balogh Erzsivel, Gyurkovics Zsuzsával. Mindig tiszteltem a műfajt, de nem akartam kizárólag kabarészínész lenni. Különös érzés volt azon a színpadon állni, ahol korábban annyit néztem apámat.
Egészen kicsi volt még, amikor eldöntötte, színész lesz.
A véremben van, soha nem akartam más lenni. Mondjuk, nem is értek semmi máshoz.
Sokáig hasonlítgatták édesapjához?
Hosszú ideig minden újságban ez állt: főszerepben Benedek Miklós (a nemrég elhunyt Benedek Tibor fia). Most meg a Benedek Tibor apja vagyok.
Mikor kezdett rendezni?
A Berényi-féle Játékszín időszakában. Ő kérdezett meg egyszer, nincs-e kedvem hozzá. Egy ismeretlen Molnárt, a Valakit vettem elő. Agárdy játszotta a főszerepet. Közepes előadás volt, ráadásul nagyon hamar le kellett venni, mert Agárdy akkor betegedett meg először komolyabban. Ezután jött a Galócza a Katonában. Rettentően féltem tőle. Hogy jövök én ahhoz, hogy a saját kollégáimat instruáljam? Végül nagy siker lett, így attól kezdve, amire felkértek és amihez kedvem volt, elvállaltam. De nem akartam feltétlenül, sorozatban rendezni. Az Illatszertárt nagyon szerették a József Attila Színházban, a Mirandolinát Komáromban, és kedves emlékem a szolnoki A hattyú. Most szomorú lettem, mert tizenöt évvel ezelőtt kinéztem magamnak egy teljesen ismeretlen Molnár Ferenc-darabot, a Harmóniát, ott hevert a polcomon, míg én keresgéltem, hol lehetne bemutatni, mire látom, hogy megelőzött a Vígszínház.
Komoly Molnár-rajongó. Melyik a kedvenc darabja?
Az ördög. De képzelje, soha nem játszottam Molnárt. Egyszer majdnem, a Játék a kastélybant, de nem adtak ki a Katonából. Helyette kaptam egy kis szerepet, az Akárkiben.
Már Schwajda György vizsgadarabjában is játszott a főiskolán, később a Ludas Matyiban, és ő hívta meg a Nemzetibe, méghozzá A vihar Prosperójára. Hogy élte meg a színház körüli óriási botrányokat?
Akkor nem is sejtettem, hogy ebből mekkora cirkusz lesz. Mi ott valóban átéltük, mit jelent, ha a politika betolakszik a színházba. Nem kívánom senkinek. Miután a Nemzeti bemutatta Az ember tragédiáját, Schwajdát elöntötték a problémák. Baj volt a technikával, minisztériumba kellett szaladgálnia, sorolhatnám... Talán nem kellett volna magára vállalnia A vihart. Lehetetlen körülmények között próbáltunk, sokszor ott álltunk magunkra hagyatva, tehetetlenül. Egy ideig elfogadtuk a zaklatott helyzetet, aztán szóltunk, ez így nem fog menni. Schwajda először azt mondta, elhalasztjuk, de közben a gondok egyre tornyosultak, és mi persze ezekről csak másod-, harmadkézből kaptunk felvilágosítást. Végül mégsem maradt el a bemutató.
Mi a véleménye A viharról?
Nem volt jó előadás - habár hetvenszer ment telt házzal. Erősen közepesnek mondanám. Én sem voltam jó benne, de ettől még nem tartom magam a pálya szégyenének, alkalmatlannak, árulónak, sem anyagi érdekek által motivált gazembernek. És Schwajda Györgyöt sem rossz színházvezetőnek. Vagy aminek még lehordtak minket. Alaposan megszenvedtem azért, hogy az akkori Nemzetiben színpadra mertem lépni. Amit kaptam érte, jó pár hónapra elvette a kedvemet mind a szakmától, mind az élettől. Színész vagyok. Felkértek a világirodalom egyik legszebb, legizgalmasabb szerepére. Mondja meg, ki adta volna vissza?
Túltette magát a történteken?
Mondjuk, de nem felejtem el.
A vihar után jött a java. Schwajda elment, jött Huszti Péter pünkösdi királysága, végül Jordán Tamás. Tőle kapott állandó szerződést. Minden szörnyűség ellenére maradt. Nem ment el a kedve teljesen a Nemzetitől?
Azért van az embernek valamiféle becsülete. Hoztam egy döntést, ahhoz tartottam magam.
Ma milyennek ítéli a döntést?
Még mindig várakozó állásponton vagyok. Nem csak én, mindenki.
Mi a probléma?
Az én legfőbb bajom, hogy soha nem az a minőség jön létre, amit az ember szeretne.
Pedig a Nemzetiben van az egykori Katona társulatának java.
Szeretnék ismét olyan előadásokban részt venni, amiért öröm bemenni a színházba, amire szívesen emlékszünk. Néha szeretném azt érezni, minden mást elfelejtek, és csak ennek élek. De sajnos rendre közbejön valami: legtöbbször rosszul kiválasztott darabok, hozzá nem értő rendezők.
Talán az átfogó koncepció hiányzik, ami már a szerződtetésnél kezdődik.
Igen, de én színész vagyok, és nem is akarok vezető lenni. Pontosabban, egyszer próbálkoztam: Berényi távozása után Máté Gáborral megpályáztuk a Játékszínt, de Balázsovits Lajos kapta meg. Így aztán soha nem tudtam, mi történik az igazgatói irodákban, következésképp a koncepciókhoz sem értek. Színészként figyelem az eseményeket, és azt látom, hogy az igazgatás mögött mindig van valami "susmus". Kicsit hazudni kell itt is, ott is, nem egészen őszintén beszélni arról, mi miért történik, mi valójában a probléma. Az biztos, hogy a munkánk során rengeteg tehetségtelen helyzettel kerülünk szembe.
Mire gondol pontosan?
Amire Csortos (elhangzott a Budapest Orfeumban is): "- Művészetről, színházról szeretnék önnel beszélgetni. - Művészet? Nemigen találkoztam azzal mostanában. A szaktudás kiveszett az emberekből. Ha például valaki sétál az utcán, unatkozik, bemegy a legközelebbi színházba, és rendez. Vak vezet világtalant, a tök filkó magyaráz a zöld alsónak. Hát ebbe álljak én be makk királynak?" Én is beálltam. Semmi nem változott, léptennyomon olyan emberekbe kell ütközni, akik nem értenek a színházhoz. Sok a középszerű rendező, kevés a mester. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben hihetetlen mennyiségű színész kezdett rendezni. Egyre türelmetlenebbek vagyunk, próbálunk magyarázatot keresni.
Mindenesetre az is kiderült, hogy a rengeteg színészből felcsapott rendező sem igazán üdvözítő megoldás.
Így van, ez a tendencia egyáltalán nem szerencsés. Nyilvánvalóan nem megoldás.
Mi lenne az?
Nem tudom. Bizonyára nincs is erre recept. De a pályám közel negyven éve alatt mindig azok az előadások voltak jók, amikben a rendező partnernek tekintette a színészt, nem ellenségnek, amiben a kolléga velem jött, nem ellenem, amelyekre odafigyeltek, és amelyeknél nem hagytuk ki a kalkulációból a legfontosabbat, a fizető közönséget. Ma a szakmát akarjuk megnyerni, nem a nézőket.
Vannak olyan előadások a Nemzetiben, amikről azt mondja, sikerültek?
Természetesen. Nagyon jónak tartom a III. Richárdot, amit Valló rendezett, és Mohácsi Sárga liliomját is.
Mire lenne szükség a Nemzetiben?
Az a baj, hogy az egész szakmában kevés az ügy, a lelkesedés, az izgalom, sok az idegesség, a fölöslegesség, a dilettantizmus. Túl nagy a felhígulás, az egyik napról a másikra sztárság. Talán ezeken az arányokon kéne változtatni. Hogy a színház ne gyár legyen, hanem játszótér. Mindenesetre a Nemzetiben a következő évad papíron kifejezetten biztató. Lesz Lear király Bocsárdival, bemutatjuk Az ötödik pecsétet és a Mesél a Bécsi Erdőt, Ascher Hamvas Bélát rendez... Az elmúlt évad nem volt izgalmas. Az égvilágon semmi említésre méltó nem történt.
Általában mi alapján hívnak rendezőket?
Barátság alapján. Nem érezzük, hogy törődnének az előadásokkal. Rutin, legyünk már túl rajta, satöbbi. Egyáltalán nem akarnak inspirálni minket. Sokszor már magamat is halálosan unom. Ugyanazokkal a gesztusokkal és módszerekkel dolgozom, mert nem mondja a rendező, hogy ugyan, hagyd már ezt a francba és csinálj helyette mást! És főként, mit! A Katonában így volt. Egyébként a színészek is hibásak abban, hogy a dolgok idáig fajultak.
Ha nem változik a helyzet, meddig bírja még a Nemzetiben?
Nézze, kétszeres "világ- és olimpiai bajnok" vagyok. Azt hiszem, megtettem a magamét. A fiam azt mondta, őt már nem tudja inspirálni egy harmadik olimpia. Nem harcol tovább, kicsit élni akar. Én is így vagyok ezzel. Ha egyszer csak már nem bírom, nem veszek részt benne többé.
Az interjút készítette: KŐVÁRI ORSOLYA
