Sziget Színház-Szabad Tér Színház Kht. - Városmajori Szabadtéri Színpad

Nyáreste van. Együtt vagyunk. Úgy tûnik, mindenki hozott magával még egy embert, sõt, még kettõt, mert a nyári színház, pláne, ha családi jellege is van az eseménynek, nem viselhetõ el magányosan. Nappali világosság, szellõzködõ tömeg. A legolcsóbb jegy 1400 forint. Családok és párok puha pereceket majszolnak, s a melegtõl kissé kábán merednek elõre, valahova messze. Ezren vagyunk.

A távolban a színpadkép házilagos kivitelezésű padlásteret mutat. Afféle díszlet ez, amit vidéki művelődési házak szerény színpadán gyorsan föl lehet építeni, s még gyorsabban el lehet bontani, ha vár a következő helyszín. Talán ez az indokolatlan kopárság, ez a "varázspadláshoz" nem méltó üresség kelt sejtelmes rossz érzést. Díszlettervezőt nem jelöl a színlap. Várakozó csönd van. Türkizszín füst szivárog a játéktér jobb oldaláról, aztán lustán gomolyogni kezd. Egy néző megjegyzi: "Na, füst má’ van."

Működni kezd a "zenei alap", s megérkeznek a bolygó szellemek, az E. T. módjára hazavágyó kóbor lelkek: a mesékből itt maradt Herceg, a meztelen császárt leleplező Kölyök, a Meglökő és a Lámpás szellem. Szedett-vedett ruháiknál csak selypegésük figyelmeztetőbb. A Lámpás szellem bizonytalan IQ-jú kerti törpét játszik, Meglökő hátából pedig irdatlan kés markolata és pengecsonkja áll ki, aminek következtében valami zsibbadó várakozás kezdi kínozni az embert, hogy majdcsak elhangzik az ide illő idézet, s azzal átlépünk egy másik történetbe. De nem. Akkor meg minek az a kés ott, ha senki nem jön érte? A finoman szólva "óvatos" koreográfia újabb kérdésre késztet: ez valami tréfa? Nem. Komolyan gondolják. A hajdani nyári táborok zakatolásának szintjén vagyunk.

A cselekmény által előírt, lélekmentési célokat szolgáló csillagközi révészprogram - Horváth Péter írói tervei szerint - kicsit döcögve, de még éppen érthetően lefut. Presser Gábor dalai Sztevanovity Dusán szövegével még mindig slágerek, a hangosítási gondok ellenére is azok. Ám a kivitelezés elkeserítő rendezői és színészi minősége felszínre hozza a darab eredendő sutaságait, és eltünteti annak szövegbeli erényeit. Az aforisztikus bölcselkedés gyöngyszemeit (pl. "És ha itt az idő, akkor minden sokkal könnyebb") improvizatív szöveggazdagítás követi ("A fiú lassan lehúzza a lány bugyiját..."), végül - dramaturgiai újításként - a kacéran homokos felügyelő kikezd a meghatározhatatlan nemű robottal. Az eredeti mű homályos költőisége odavész, az ízlésbeli összeomlás teljes.

A csapat váltott színészekkel s néhány fix főszereplővel állítja elő a játékot. A főszereplő fiatalembert, a Rádiós alakját, maga a színházvezető rendező, Pintér Tibor kelti életre. Ez az életre keltés nagyjából abból áll, hogy a magas szőke férfi a szervezetlen tér központi helyére törekszik, terpeszben megáll, s Kossuth-szobor pózban, vállig fölemelt, kinyújtott kezét oly módon rázza ki, hogy mutatóujja görbén leffegve kb. azt üzeni: oda tedd, oda tedd, oda tedd... Prózai megszólalásait az operetteknél régóta szokásos hehezetes fölébeszélés jellemzi, melyet mintaadó lazaságként kínál a társak számára is. Letagadhatatlan énekhangja jelentős önélvezettel fényeződik a szólók során. Elméleti érdeklődését a déli tévéhíradó kulturális mellékletében elhangzott, s most szó szerint idézendő nyilatkozata dokumentálja: "A musical- ek nagy hibái szokott lenni, hogy lelassítják a prózákat, Csehovként játszatják őket, miközben ezeket ritmusban meg kell pörgetni, hogy felépítsük a következő zenét, hogy aztán a próza az gyakorlatilag csak egy tökéletes híd eleme annak az egésznek, ami átsegíti a következő fantasztikus dalhoz ezt az egész művet."

A játékmód különösségéhez tartozik, hogy egyszerre érzékelhető az előadásban egyfajta pozitív gondolkodású, lebegő dilettantizmus, s valami illúziótlan ipariság. A szigetszentmiklósi Sziget Színház nagy ütemben gyártja produkcióit. Az amatőrök mellett fölfedezhető a csapatban olyan színész, aki egy másik együttesben, nem is oly régen, a legjobb szinten teljesített. Most alig nézhető.

Ha mindaz az emberi kedvesség és jóhiszeműség igaz, amit a színházvezető hirdet magáról és a társaságáról, majd csak akad egy barát, aki szelíden megfogja, s kivezeti őt legalább a rendezői szerepköréből, s meggyőzi arról, hogy ez nemcsak egy szakma, de jellegzetes tehetség is kell hozzá. Meg persze - ízlés.

A legfontosabb kérdés: a Városmajori Színpadon ezután ez a fajta színház lesz? A fesztiváligazgató asszony nem védekezhet azzal, hogy most készült el a játék. Látni lehetett, hisz régen fut az országban. Kiváló színészeink és rendezőink viszont munka nélkül vannak.

GABNAI KATALIN