Július végi nap van: kora délután, 34 fok, nedves hõség a gyönyörû toszkán kisvárosban, Volterrában. Régi vágyam teljesült, hogy eljussak ide. Nem könnyû. Kacskaringós út vezet Volterrába, a fõ közlekedési útvonalaktól távol fekszik, nehezen közelíthetõ meg. Nem csalódom, a város elragadó, nem lehet betelni csodálatos fõterével, harmonikus, sajátos sárgás-barnás kõbõl épült középkori és reneszánsz városmagjával, kellemesen látogatható, igen szép múzeumaival. Története az etruszkokig nyúlik vissza, sõt még régebbre.

A város közepén emelkedő Medici erődítmény előtt kis csoportok állnak, beszélgetnek. A kép azért szokatlan, mert a reneszánsz erődítmény, a "Fortezza", ma nem más, mint szigorúan őrzött fegyház. Most azonban a Volterrateatro, a színházi fesztivál legizgalmasabb előadására gyülekeznek a nézők. A fesztivál alcíme: I teatri dell’impossibile, azaz, A lehetetlen színházai. A fegyház ötvenkét fős társulatának (a színészek valamennyien elítéltek) előadására várakozunk. A beléptetés, az előzetesen jóváhagyott nézői listák alapján (kinek-kinek büntetlen előéletét kellett tanúsítania) megkezdődik. Körülbelül egy órát vesz igénybe, amíg a mintegy háromszáz néző belép a börtönbe, s leteszi holmiját. Az őrök szívélyesek, még tréfálkoznak is, az egész rendkívül szervezetten zajlik.

A társulatot tizennyolc évvel ezelőtt Armando Punzo, nápolyi származású rendező hozta létre, aki nevelőként érkezett a volterrai szigorított fegyházba. Korábbi tevékenységükről videorészletet, illetve DVD-t láttam, s rendkívül felkeltették az érdeklődésem. A Fortezzát ma az olasz "új színház" egyik legérdekesebb műhelyeként tartja számon a szakma. Punzo 1986-ban érkezett Volterrába, mint később elmondja, a rabok viccelődni szoktak vele: ő mikor szabadul, hiszen már régebben van a börtönben, mint ők maguk. Odaérkezése után szinte rögtön megkezdte a színházi tevékenységet, eleinte még inkább csak titokban. A társulatot két évvel később alapította. A fiatal rendező úttörő volt: a hírhedett fegyházban csupa hosszú büntetését töltő rab volt, senki nem gondolta volna, hogy sikerül céljait megvalósítania. A színházat végül is felkarolta a börtönigazgató, s a rendező lassanként nemcsak a rabokat, hanem a személyzetet is megnyerte munkájának. Mint az előadás utáni beszélgetés során elmondja, az elmúlt húsz évben a börtön is radikálisan megváltozott: Olaszország egyik legrettegettebb fegyházából mintafegyház lett. A színház pedig immár mindannyiuk közös ügye.

A közönség különböző életkorú emberekből, döntően olaszokból áll. Az egyik idősebb hölgy parlamenti képviselői igazolványát mutatja fel a bejáratnál. Kissé elfogódottak vagyunk, mégsem mindennapos a helyzet: az erődítmény külön is körülkerített kellős közepe ezúttal a nézőket és a színészeket egyaránt befogadó óriási színházi tér. (Máskor a rabok rövid szabadidejében a focipálya.)

Zene, vidám hangulat: a téglalap alakú térség elején, színpadi magaslaton egy kissé groteszk, fehérbe öltözött angyal fogad bennünket, kezében kereszt, két oldalt külön dobogókon 3-3 alak, ördögök, bohócok, szerzetesek - a domináns színek a piros, a fekete és a fehér -, a karneváli forgatag szereplői. A közönség középen foglal helyet. Az előadás hosszú címe Rabelais művéhez, a Gargantua és Pantagruelhez nyúl vissza: Budini, capretti, capponi e grassi signori ovvero La Scuola dei Buffoni - 1° studio, azaz: Véreshurka, gödölye, kappan és kövér urak, avagy Pojácák iskolája - tanulmány 1. rész. A reneszánsz életerővel telített, rendkívül szókimondó epizódok vallásról, társadalomról szólnak, kihasználva a karneváli komédia lehetőségét, hiszen ilyenkor szinte mindent szabad, a maszkok máskor elképzelhetetlen társadalmon kívüliséget, társadalom felettiséget élvezhetnek. (A feldolgozásra nyilván hatott a Bahtyin-féle Rabelais-tanulmány is.) A szereplők monológokkal, énekkel, versbetétekkel s természetesen szépen koreografált mozgással, tánccal, zenével elevenítik meg a karnevált. A karnesváli szabadság jegyében a clownok óriási piros rongy falloszt viselnek, a szereplők között számosan szerzetest játszanak. A nézőket közvetlenül is megszólítják, bevonják a karneválba, a széksorok közelségében, testközelben mozognak. Egy fiatal lányhoz szólva, az egyik "szerzetes" a közönség "csibéit" a sekrestyébe invitálja, ahol grillen sütött báránykát kaphatnak. Játékuk felszabadult és felszabadító: képzeletünkben el is tűnnek a drótkerítések és a rácsok, az őrök. A reneszánsz karnevál alkalmat ad arra, hogy a rabok felülemelkedjenek saját mindennapjaikon, mindenkiről és mindenről beszélhessenek, hiszen a karnevál éppen erre való. A szókimondás ugyanakkor visszafogott és mértékletes marad, nem válik tolakodóvá.

Felvonul (a szó szoros értelmében is) a kor társadalma: szerzetesek, katonák, szakácsok. A karneváli játék részei nemcsak a maszkok mozgása, akrobatikája, bemutatkozása, a közönséggel való véleménycseréje, hanem a kocsma jelzése, a szakácsok ügyködése, az ételek készítése is az elülső színpad két oldalán. A közönséget is megkínálják - nekem nagyon ízletes sült krumplis tészta jut.

A grand guignolra emlékeztető maszkokat, jeleneteket, a bolondos, groteszk játékot a szereplők szemlátomást maguk is élvezik. Az epizódok, minthogy a clownok iskolájáról van szó, Tano bohóc "megkövezésével" érnek véget: a közönség soraiban tojásokat osztanak, a középső színpad fehér műanyag leple, az "ég" elé feláll a Bohóc: a közönség, a rá osztott feladatnak megfelelően, előrehajítja a tojásokat - mindössze egykettő téveszt célt, s landol az első sorokban, de hiszen ez is hozzátartozik a játékhoz. A fehér leplen festőien csurog a sárga lé, szerencsénkre Tano a meghajlásra már újra életre kel. A karnevál véget ér. A közönség lelkesen ünnepli a társulatot, amely többször is visszatér meghajolni: előttem egy rab-színész meghatottan köszöni a tapsot, egy néző válaszol is: "mi köszönjük" - ritka katartikus előadás. Aztán még hideg görögdinnyével is megvendégelnek bennünket az elítéltek: óriási késsel vágják fel a dinnyéket - más börtönben ilyen nemigen fordulhatna elő.

Közben "kinn" nemzetközi konferencia zajlik a börtönszínházakról. (Olaszországban mintegy száz börtönben foglalkoznak színházzal, ha nem is a Compagnia della Fortezza szintjén.) Ebből az alkalomból fotókiállítás is nyílik Armando fotós munkatársa, Stefano Vaja műveiből, a Fortezza tavalyi előadásáról. Vaja fontosnak tartja kiemelni Armando "totális színpadát", melyet most is láthattunk, azaz színpad és játéktér egymásba olvadását, melyben nézők és szereplők közösen léteznek, egyfajta "színpad-világ", melyben a nézők is közelről élik át az előadást. Elogio alla libertŕ, A szabadság dicsérete. A Compagnia della Fortezza Pasolinije, az előadásról megjelent könyv címe. Az előadásé Elogio al disimpegno, azaz, A közönyösség dicsérete volt. (A cím azért különös, mert Pasolini kapcsán éppen ellenkezőleg, az "impegno"-ra, a társadalmi, politikai elkötelezettségre gondolunk.) Sokáig kemény előadásokat rendezett Armando Punzo: Genet, Brecht és mások voltak a lehetőségek, hogy ezek az emberek valami fontosat megjeleníthessenek magukból, a börtönből. Többek között Roberto De Simone La gatta Cenerentola (Hamupipőke macska), Peter Weiss Marat Sade-ja, Brecht Koldusoperája szerepeltek műsorukon. A Pasolinielőadás nemcsak a megszokott Pasolinifelfogástól tért el, hanem a társulat történetében először nem kemény, hanem játékos, karneváli előadás volt. Mint elmondja, Genet Négerekjénél fordult elő, hogy egy igen kemény jelenetet végül tréfássá alakított, s ekkor érzett rá arra, hogy a társadalmi korlátok áthágásának a játékos, karneváli formája is fontos kifejezési lehetőség.

Antonia Moro filmet forgatott a tavalyi előadásról: Chant d’amour... ma chi me l’avrebbe detto a me che avrei fatto l’attore - a kissé hibás nyelvtannal a beszélt nyelvet reprodukáló mondat az egyik elítéltre utal: Chant d’amour... ki mondta volna, hogy színészkedni fogok a film címe. A film nem reprodukálni akarja az előadást, bár valószínűleg sikeres lenne a különösség, a börtön mindennapjainak bemutatása. Ehelyett inkább azt a művészi-emberi közeget mutatja be, amelyben mindez létrejön. Armando Punzo folytatni kívánja a Rabelais-feldolgozást, az ez évi előadás volt az első lépés. Nem tekinti végleges, lezárt műnek, ezért is nevezi "tanulmánynak".

Az előadást négyszer ismétlik meg, s a börtönön kívül is játszanak. Tíz évvel ezelőtt az egyik turnéról két rab megszökött, s rablást követett el - utána évekig nem engedélyezték az együttes turnéit. Most ismét több külső előadást is tartanak, sőt, a színházi tevékenységet a törvény ma már börtönön belüli munkatevékenységként ismeri el, ami azt jelenti, hogy a raboknak nem kell a családi látogatásra szánt eltávozási napjaikat áldozni a színházi előadásokra, hanem külön szabadnapot kaphatnak. A börtön többi lakója valamint a személyzet is annyira fontosnak tartja a próbákat (élükön a börtön jelenlegi igazgatónőjével), hogy az utolsó hónapban a többi, mintegy száz rab lemondott a futball lehetőségéről, hogy helyette a focipályán próbálhassanak, a börtönőrök pedig vállalták az előadásokkal járó jelentős többletmunkát, a közönség megjelenésével járó terheket. Mint a rendező megállapítja, a színház hatására a börtön személyzete is sokat változott az elmúlt húsz évben, úgy gondolja, ha most például egyik napról a másikra lecserélnék a foglárokat, nem létezne tovább a színház.

Természetesen azért nem egészen idilli a kép: a társulat állandó súlyos anyagi gondokkal küzd, s a legrangosabb olasz kísérleti színházi díj, az Übü-díj (Premio Ubu) is mindössze egy év túlélésre volt elég. De Armando Punzo bizakodó, valahogy majd csak képesek lesznek folytatni a munkát. Naponta próbálnak, ami egyben azt is jelenti, hogy maga is csak ritkán tud Volterrától elszakadni, félti az eredményeket, attól tart, hogy egy-egy kihagyás rossz hatással volna a társulatra. Mint mondja, amikor belép a börtönbe, elfelejti, hogy ott van, csak az emberek érdeklik. Nagy kihívás, hogy ebben a közegben magas színvonalú művészeti tevékenységet folytassanak. Börtönszínháza a "teatro civile", a társadalmi színház kiváló példája, hiszen nem a börtönről szól, hanem tág látókörű és egyetemes.

A "karnevál" másnapján az argentin Rodrigo Garcia performance-át néztem meg, ő a fesztivál díszvendége (több más olasz fesztiválnak is vendége): Accidens - Matar para comer, azaz Ölni az evésért. Egy helyiségben három oldalról körülüljük a földön Rodrigo Garciát és a közelében lévő asztalt. Elkövetem azt a hibát, hogy nem olvasom el előre az előadás leírását, ezért még inkább sokkol: egy gyönyörű, színes tengeri rákfélét akaszt fel drótokra a közönség előtt, kihangosítja az állat szívverését, s agóniáját még sokkal felfokozottabban kísérjük végig. Amikor lehalkul a szívverés, 3-4 alkalommal is, kis vízzel locsolja az állatot. Az egész talán 20 percig tart. Mondanom sem kell, előadás közben többen elmennek. Amint az állat kimúlik, leszedi a drótokról, serpenyőbe teszi, komótosan megsüti. Ezután enni kezdi. Egy munkatársa ekkor tájékoztatja a közönséget, hogy az előadás véget ért, ha akarjuk, persze végignézhetjük az étkezést, de ez már nem tartozik hozzá az előadáshoz.

Mint Garcia írja a programban, azt a brutalitást kívánja ábrázolni, amellyel az étkeinkhez hozzájutunk, s amit nem szoktunk látni, mivel már konzerv vagy egyéb formában jutunk hozzá ennivalóinkhoz, az ölés már nem jelenik meg.

Egy másik előadás önmagában feledhető ugyan, kísérlet, érdekessége inkább az, hogy "szobaszínház" - a fesztiválnak az is célja, hogy különböző épületeket, lakásokat megnyissanak színház céljára.

Este az Il libro della vita, Az élet könyve, Mimoun El Barouni, a Compagnia della Fortezza színészének különös monológját látom.

Az élet könyve szó szerint értendő: saját életét meséli el, immár szabad emberként, mert közben letöltötte büntetését, talán igazi jövendő színészként. Mimoun, bármennyire szimbolikus is a sorsa, különleges eset, hiszen normál körülmények között az egykori elítéltek sem színészek nem lesznek, nem lehetnek szabadulásuk után, sem Armando nem kísérheti figyelemmel a továbbiakban is életútjukat.

Nem mindennapi sors, a fiatal férfi a képtár pincéjében ülve beszél (Armando Nunzio rendezte a monológot), szép olaszsággal, igen szép orgánummal, igen érdekes, változatos előadásmódban. Haragos, szenvedélyes arab mondatokkal kezdi, nem értjük, de érezzük szenvedélyét. Majd olaszul, immár narratív, szinte közömbös tónusban közli velünk, hogy a következőkben el fogja beszélni az életét - elérkeztünk a "narratív színházhoz". Ez önmagában is érdekes lenne, azonban az elbeszélést El Barouni meg-megszakítja olasz nyelvű, rendkívül haragos, lázadó, egészen más hangvételű, kemény verseivel, amelyek életérzéseit, megalázottságát, kisemmizettségét közvetítik. A kettős regiszter valamiféle középkori "daloskönyv"- re emlékeztet, a prózai részek és a versek váltakozása, egymás kiegészítése - a különbség annyi, hogy ezúttal látszólag minden átmenet nélkül vált az elbeszélőszínész az egyik műnemről a másikra, az egyik előadásmódról a vele szinte ellentétesre.

A történet az arab-berber ellentét magyarázatával kezdődik, Mimoun apja ugyanis berber volt, akinek, a társadalmi szokások szerint, nem lett volna szabad arab nővel házasodnia. El Barouni édesanyja a marokkói apa második felesége volt, s mint ilyen, a leszármazott fiúnak semmiféle joga nem volt az első feleség gyermekeivel szemben, amit azok ki is használtak. Minthogy napirenden voltak az első feleséggel, illetve annak fiaival való konfliktusok, Mimoun már tízéves korában lázadni próbált: őrültnek tettette magát, olyannyira, hogy már-már intézetbe vitették, ezért fel kellett hagynia a játékkal. Az apa harmadik felesége arab nő lett, s eközben játékon a vagyonát is elverte. A fiú Marokkóból Franciaországba szökött, ahol ő is játszani kezdett, s hogy pénzt szerezzen, kábítószer dealer lett. Így kötött ki a volterrai börtönben. Életének történetét szabadulásával zárja: felhívta édesanyját, akitől megtudta, hogy apja meghalt. Ebben a különös gyászban találkozott ismét Armando Nunzióval, s beszélték meg Az élet könyvének előadását. Közben a torinói Teatro Stabile is munkát ajánlott számára. Estjét egy kérdéssel zárja: a közönséghez fordul, hátha valaki szintén el akarná mesélni az életét. Senki nem válaszol, csak tapsol.

FRIED ILONA