A Skupa Fesztivál 1967 januárjában került elõször megrendezésre, névadója születésének 75. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Kezdetben évente, 1978- tól kétévente találkozik a bábos szakma és a nagyközönség a II. Vencel király alapította, több mint 700 éves nyugat-csehországi városban. Pilsenrõl sokan tudják, hogy nevezetes a sörgyártásáról és a ©koda- mûvekrõl, jóval kevesebben, hogy késõ gótikus és barokk épületei Közép-Európa legszebb látnivalói közé tartoznak, de a romántól a reneszánszig és a klasszicizmustól a szecesszióig szinte valamennyi építészeti stílus megtalálható a négy folyó találkozásánál épült városban.

Pilsen nevezetes bábművész fiai, Josef Skupa (1892-1957), Spejbl és Hurvínek figurájának megteremtője és első megszólaltatója, valamint egykori gimnáziumi tanítványa majd munkatársa, az elsősorban bábfilmjei révén nemzetközi hírnevű Jiří Trnka (1912-1969) betetőzi azt a folyamatot, amelyet a XIX. század elején a vásári bábjátékosok indítottak el. A cseh nemzetébresztő mozgalmak idején tucatnyi bábjátékosról tud a bábtörténet, akik már a századforduló előtt mutatványosként járták a környéket. Közülük emeli ki és dagasztja legendává a közhiedelem - majd 1945 után a politika - Matěj Kopecky` (1775-1847) alakját, akit kivételes művészi képességekkel és hazafias tulajdonságokkal ruház fel. Idealizált alakja többé-kevésbé máig él a köztudatban.

A "Skupova Plzeň" elnevezés lassan átalakult a köztudatban egy könnyedebb és közvetlenebb fogalommá; a köznyelv egy ideje egyszerűen "Skupovká"-nak becézi az egy híján negyvenesztendős rendezvényt. Eleinte a névadó alakja köré szerveződtek a fesztivált kísérő események, koszorúzások, emlékkiállítások, emléktábla- avatások. 1970-től minden alkalommal átadták a legjobb előadásnak járó Skupa-díjat (akkoriban tekintélyesnek számító összeg, 20000 korona kíséretében). Miközben lassan kialakult a rendezvény végleges arculata, kezdtek elmaradni a Skupa emlékét ápoló megemlékezések. 1992-ben megszűnt a fődíj, helyette tíz egyéni díjat osztanak ki jóval szerényebb összeg kíséretében, amelyet egy öttagú zsűri ítél oda (ezúttal én is e zsűri tagjaként voltam jelen). A fesztivál szigorúan országos jellegű, a versenyprogramban kizárólag hazai hivatásos és alternatív együttesek, szólisták vesznek részt, de rendszeresen meghívnak külföldi előadásokat és főiskolai vizsgaprodukciókat is. Az idén 6 intézményesen működő bábszínház, 4 magán-, 3 külföldi együttes produkcióit, valamint két színművészeti főiskola, a prágai DAMU és a pozsonyi VŠMU bábművészeti tanszékének osztályvizsgáit láthattuk.

2006-ban rendhagyó módon, Prágában kezdődött a pilseni fesztivál. Nincs ebben semmi extravagancia vagy szándékolt formabontás. Egyszerűen arról van szó, hogy a Minor Színház egyik versenyprogramja, az Eduard Bass (1888-1946) Klapzuba és a tizenegyek (Klapzubova jedenáctka) című regényéből készült revü technikai okokból nem mozdítható ki az anyaszínházból. A Forman testvérek külsőségekre épülő, hosszadalmas és nehézkes produkciójáról egy másik fesztivál kapcsán írtam már (Criticai Lapok 2006/2), ellenérzéseim másodjára csak megerősödtek a végkifejleten erőszakot tevő, dramaturgiai bukfencektől terhes csinnadrattával szemben. Nincs egyetlen élő alak, egyénített karakter, még a címszereplő tizenegyeket is legfeljebb csak nagyság szerint, tornasorban különböztethetjük meg egymástól. Egyetlen pillanatra sem villan fel emberi sors-töredék, csupa ritmus, együttmozgás, csupa "rendezés" és túlbonyolított szcenika, kívülről jött, tetszetős és kigondolt ötlet az, amit a színpadon, a nézőtéri járásokban és a világítási hidakon eltáncolnak, elmozognak, elmórikálnak. A csodacsatárok kalandos históriájának mégis különös fényt és aktualitást adott az előző napon lezajlott Csehország- Ghána világbajnoki mérkőzés: a Minortól mintegy negyedórányi sétaútra levő Óváros tér hatalmas kivetítője és az előtte összeverődött, nemzeti színűre festett arcú, eleinte lelkes, majd egyre csalódottabb szurkoló tömeg sokkal drámaibb látványosságot produkált, mint a mesterkélt színházi próbálkozás. (Színpadra alkalmazta: Ivan Arsenjev, Petr Forman, Veronika Švábová, rendezte: Petr Forman, tervezte: Matěj Forman, Ondřej Mašek és Jakub Zich, zene: Jarda Traband Svoboda.) A Minor Színház másik, már a fesztivál tényleges helyszínén bemutatott produkciója hasonló szimptómákat mutatott: a Karl May népszerű regényét feldolgozó Winnetou, avagy örök vadászmező for everybody (Vinnetou aneb Věčná lovišě for everybody) sem sokat pepecsel drámai helyzetek és jellemek kibontásával, igaz, a rossz játéktér helyet sem biztosít az ilyenfajta hívságoknak. Mindkét előadás elsősorban a zenére koncentrál, utóbbi esetben az irodalmi előzmény jószerével ürügy csupán egy eléggé színvonalas rockkoncerthez. Mindkét előadás szomorú jellemzője továbbá a bábbal eljátszott jelenetek kidolgozatlansága és ügyetlensége. A Winnetou esetében egy parányi, elkülönített színpad szolgál a bábokkal játszott jelenetek színhelyéül, amelyen azonban az élő szereplők is többször kénytelenek megjelenni, derékban elfűrészelve, zavaros és rosszul komponált beállításokban. (Színpadra alkalmazta és rendezte: Jan Jirků, tervező: Robert Smolík, zene: Jakub Dvořáček.)

Néhányszor a továbbiakban is kénytelen vagyok ismétlésekbe bocsátkozni, ez a notórius fesztivállátogató kényszerhelyzetéből fakad. Többször jártam a közelmúltban cseh bábfesztiválokon, és bizonyos előadások természetesen több alkalommal láthatók. Ez nem mindig bosszantó, különösen akkor nem, ha olyan produkciót lehet újra megnézni, és újabb részleteit, átgondolt összefüggéseit felfedezni, mint a Hradec Králové-i Drak Színház költői és mulatságos Hófehérkeparafrázisa, a Hogyan játszanak az apukák (Jak si hrají tatinkové). Ebben az előadásban minden van, ami az előzőkből hiányzik: szív, lélek, költészet, bölcsesség, emberség. Férfiak vallomása gyerekekről, gyerekeknek. Továbbá a bábszínház minden lényeges alkotóeleme, megelevenedő tárgyak metamorfózisa. Hiszen minden másból van, mint ami valójában, a varázstükör egy kimustrált tévé, a mérgezett alma nem alma, hanem körte, méghozzá villanykörte, zölden izzik, majd ugyanez az izzás világítja át a Hófehérkét megszemélyesítő kaucsukbabát is, mert a többszörösen kifordított mese egy lakatosműhelyben kel új életre, szerszámosládák, forrasztópákák, hegesztőpisztolyok, satupadok, kombinált fogók, kábeldobok, meg a hegesztéshez használt védőszemüvegek és védőmaszkok segítségével. A hét törpéből csak hatra futja, három szaki két-két lábára vannak szerelve, de annyi baj legyen, kárpótol érte egy tűzokádó sárkány, aki ugyan nem szerepel az eredeti mesében, de ha már van a műhely közepén egy daru, akkor miért ne vívjon meg vele a cseppet sem ifjú hős, vagyis Gyurka, akit egészen véletlenül civilben is Gyurkának, azaz Jirkának hívnak? A sárkányt ugyanis rendszerint ilyen nevű daliák szokták legyőzni. Meg van egy szörnyű kegyetlen, bika alakú, jókora szarvas is, szintén nem a Grimm testvérek képzeletének szülötte, sokkal inkább egy cseh klasszikusé, Václav Kliment Klicperáé (1792-1859). Neki az lenne a dolga, hogy felfalja az erdőben Hófehérkét, ám az illemtudó szörny inkább a királyné bizalmasát nyeli le, akinek a kislány elveszejtése lett volna a feladata. Csupa improvizációra épülő remek helyzet, ötlet, tökéletesen működő metafora. Az előadás sokban emlékeztet a Drak évtizedekkel korábbi, nagy romantikus-poétikus korszakára, az Eulenspiegelre (1974), a Hamupipőkére (1975), a Csipkerózsikára (1976) és kései ikertestvérükre, a Pinokkióra (1992). (Író: Josef Krofta és a társulat, rendező: Josef Krofta, tervező: Marek Zákosteleck, zene: Jiří Vyšohlíd.)

Az ifjúságnak és felnőtt közönségnek szánta politikai szatíráját a prágai Színház a Dlouhá utcában elnevezésű alternatív együttes. Az ígéretes alcím ("cseh krimi, amelyben nem folyik vér") és az alkotók szándéka figyelemre méltó lehetne, ha valamit is sikerülne megvalósítani belőle. De Iva Klestilová-Volánková darabnak alig nevezhető írása, a Standa problémája (Standa má problém) aligha nevezhető szatírának. A viccelődés nem szatíra. Márpedig az előadás viccelődik a politikával, meglehetősen direkt módon és alacsony színvonalon, mindenkit és mindent néven nevezve. A szellemes forma néhány perc után vontatottá és kényszeredetté válik, majd tökéletes unalomba fullad: a parányi színpadon síkfigurák jelenítik meg az ismert és (számomra) kevésbé ismert személyeket, a félreértések elkerülése végett az arcukat fotók helyettesítik; a párbeszédeket pedig a távol-keleti bábjátéktípusokra utalva, és némi mesterkélt távolságot tartva, az oldalt elhelyezkedő két szóvivő szólaltatja meg. (Rendező: Karel Král, tervező: Zuzana Petráková, zene: Vendulka Kafková.)

A gyűrűk ura előzményeit írja le John Ronald Reuel Tolkien (1892-1973) magyarul A babó címmel megjelent regénye, amelyből az eredeti címet megőrizve írt bábjátékot az ostravai Divadlo loutek számára Jana Pithartová. A Hobbit, avagy oda és megint vissza középpontjában a nagy mesetrilógia főhősének, Frodónak a nagybátyja, Bilbó áll, aki felveszi a harcot Smaug sárkánnyal, és megszerzi a gyűrűt, melynek segítségével Szauron, a sötétség ura korlátlan hatalmat szerezhet minden élő teremtmény felett. A vállalkozás impozáns és tetszetős, az előadás karakterét elsősorban a tervező erőteljes egyénisége határozza meg. A rengeteg kényszerű verbális információ azonban nem teszi lehetővé a valódi dráma kibontakozását. A rendező megelégszik az izgalmas és dinamikus változások lebonyolításával, a beálló új helyszíneken, egy-egy statikus kompozícióban a bábszereplők felmondják a szöveget, és újabb információáradattal látják el a nézőket. Meglehetősen problematikus a főszereplők, Bilbó és Gandalf megjelenése hol bábként, hol élő szereplőként. A gyakori "plánváltás" zavaróan elidegenít, ráadásul indokolatlanul látjuk, hogy a Bilbót játszó színész önmaga báb-hasonmását mozgatja-élteti, miközben az élő jelenetekben hagyományos és közhelyekkel teli eszközökkel próbál jellemet formálni. Az sem teljesen világos, hogy a regénybeli főhőst miért kellett megfiatalítani. (Rendező: Michal Przebinda, tervező: Irena Marečková, zene: Nikosz Engonidisz.)

Ha Marek Bečka tevékenységét csak a kladnói Lampion Színház előadása alapján ítélném meg, könnyedén besorolnám a középszerű rendezők közé. Gyanítom, hogy a politikus író, Ivan Olbracht (1882-1952) 1947-ben megjelent A hódító (Dobyvatel) című regénye nem különösebben keltette fel a rendező érdeklődését. Valószínűleg inkább a főhős, Hernando Cortez ellentmondásokkal, sikerekkel és kudarcokkal teli életútja vonzotta. A mesés Eldorádót előbb Kubában kutató conquistador, az azték birodalom kultúrájának megsemmisítője, aki végül kegyvesztetten, szegényen, eladósodva és magányosan halt meg Cervantes születésének évében, valódi drámahős is lehetne, ha ehhez elegendő muníciót biztosítana az irodalmi alapanyag. Ennek híján azonban a rendező kénytelen függetleníteni magát az Olbracht kínálta helyzetektől, és saját kútfőből színházat teremteni; így születhetett a történet állandó helyszínéül szolgáló aréna mint metafora, amely azonban nem képes túllépni közhelyjelentésén. A kimódoltság érzetét tovább mélyítik a kifejezéstelen és meglehetősen mozgáskorlátozott bábok. (Írta: Ivan Olbracht-Marek Bečka, rendező: Marek Bečka, Tervező: Robert Smolík, zene: Vit Brukner.)

Szerencsé(m)re azonban két produkcióval is jelen volt a fesztiválon a nevezetes és sokat emlegetett Bukták és bábok (Buchty a loutky), Bečka szellemi műhelye. Számomra a valóságos találkozást sokszorosan megelőzte a hírük. Eddigi buktológiai ismereteimet immár három produkcióra alapozhatom. Az első, korábban lezajlott találkozásom alkalmával, A hét mesterlövész című kultuszfilm ironikusblőd remake-je kapcsán még csak kóstolgattam a társulat sajátos ízeit, meghökkentő és képtelen asszociációit, a cseh lélek mélyéből különlegesen kanyargós hajszálgyökereken táplálkozó humorát. Voltak persze kétségeim, hol önmagammal, saját "vevőkészülékemmel", hol azoknak az ítéletével kapcsolatban, akik napjaink legjelentősebb vállalkozásai közé számítják a különös nevű intézményt. A mostani fesztivál szervezőinek szeszélye folytán előbb a Magyarországon A sátán kutyája címen ismert Conan Doyle-regény és tekintélyes mennyiségű filmfeldolgozása nyomán készült előadásuk került sorra. Most már nem önmagamban kételkedtem; úgy gondolom, unatkozni minden nézőnek joga van, s én éltem ezzel a jogommal. Valószínűleg nem egyedül. A sátán kutyája unalmas. A sátán kutyája hosszadalmas. A nézők többsége nevet ugyan, mert tudja, hogy a Buchty a loutky előadásai mulatságosak, és ők most, ha törik, ha szakad, jól fognak szórakozni. De jobb híján az együttes vissza-visszatérő sztereotípiáin, megszokott gegjein kuncognak. (Írta és rendezte: Tomáš Procházka és a Buchty a loutky, tervezte: Milena Dubšíková, zene: Vit Brukner.)

Aztán megtaláltam az igazit. Úgy hívják, hogy Rocky IX. Természetesen a Rocky 1, 2, 3, 4, 5 stb. című elfogyhatatlan Silvester Stallone-sorozat ürügyén előállított termékről van szó. A nálam műveltebbek állítják, hogy a legelső történet, a Rocky 1 szolgált a káprázatos blődli alapjául. Töredelmesen bevallom, én egyetlenegyet sem láttam az ötből (?), kénytelen vagyok hát elhinni, amit az ismerőseim mondanak. A hol parányi bábokkal és babákkal, hol élőben eljátszott történet nagyon amerikai. Vagy mégis inkább nagyon cseh. De lehetne akár nagyon magyar is. A szűkszavú műsorfüzetben - amelynek hármas jelszava: boxing, kissing, loutking, azaz magyar változatban bábing - ez olvasható: "Rocky egy figura. Arra való, hogy elbukjon. Amikor elbukik, hős lesz belőle. A nagy nemzeteknél másképpen van, mint minálunk. A kis népek hősei mindjárt a győzelem után kapnak a pofájukra, a nagyokét meg hősként ünneplik. És Rocky hős. Nem nagy ész, de van szíve és igazakat álmodik. És hisz bennük. Hiszi, hogy talpra áll és győzni fog. (...) Képzeljék csak el: Csehország - szupernagyhatalom. Túl dagályosan hangzik? Jöjjenek a szorítóba, aztán majd kapnak egyet. Meg még egyet. Meg még egyet." Persze az előadás távolról sem ilyen filozofikus. Ott hullára röhögjük magunkat. Csak utána támad kedvünk filozofálni. Ott valóságos, kézzel fogható dolgok történnek. Rockyt igazi serpenyőben sütik lapos húsmasszává igazi rezsón, igazi rotyogó zsíron, orvosi felügyelet mellett. A sarki kricsmiben gumi- Rumcájsz méri a sört, a vécében három sugár vizelet csurog le a csempézett padlóra, miközben láthatatlan férfiak eszmét cserélnek az ökölvívásról meg a világ dolgairól. Hősünk ellenfele előbb egy bádog öltözőszekrény, majd egy iszonyatosan elnyűtt és mocskos plüssmackó. Jönnek a meztelen Barbie-kurvák, köztük Rocky még mindig érintetlen szerelme, akinek nem sikerül a prostitúció, meg a csücsörítő szájú felfújható guminő és az amerikai álom számtalan más tárgya, vagy tárgyiasult, emberinek látszó figurája, mígnem elérkezik a győzelem, a boldog végkifejlet, amelyből nincs többé menekvés. (Szövegét írta: Buchty a loutky, rendezői felügyelet: Radek Beran, tervezői felügyelet: Bára Čechová, zenei felügyelet: Vit Brukner.) A Rocky IX után tudom már, mi az, hogy Buchty a loutky: nagyon tehetséges fiatalemberek gyülekezete, akik néha káprázatosak, néha nem annyira, néha remekműveket hoznak létre (akárcsak Shakespeare), néha nem (akárcsak Shakespeare), de minden alkalommal felelősségük teljes tudatában teszik a dolgukat, mert azt remélik, hogy ettől egy kicsit különb lesz a világ. Szeretném hinni, hogy nem tévednek nagyot.

A vendéglátó pilseni Divadlo Alfa három produkcióval vett részt a fesztiválon. Az első kettő Jézus Krisztusról szól. Az egyik az újszülöttről, a másik a keresztre feszített Megváltóról. A Betlehem című játék eredeti változata 1989-ben készült a brünni Divadlo na provázku számára. Szerzője az akkor pályakezdő, ma a középnemzedék fontos rendezőjeként számon tartott Jan Antonin Pitinský. A szövegkönyv dramatizált versek, dalok, kolindák, karácsonyi játékok, mondókák és monológok kollázsa. A pilseni előadás rendezője mai környezetbe helyezi a történetet: egy egészen hétköznapi háromtagú cseh család éppen szentestére várja a második gyermek születését. Bemennek a szülőszobára, ahol az elalvó kamaszlány-testvér álmában összemosódik a kis Jézus születése saját kisöccse világra jöttével. A keretjáték azonban nem képes igazán eggyé olvadni a legendával, a naiv költői részletek ünnepélyessége a hétköznapok valóságával. (Átdolgozta és rendezte: Petr Vodička, díszlet: Pavel Kodeda, jelmez: Bára Čechová, zene: Vratislav Šrámek.)

Dario Fo középkori színházi szöveggyűjteményének négy darabjából készült A bolond és a halál című moralitás szövegkönyve. Az építészből lett színész, rendező, festő és Nobel-díjas drámaíró joggal népszerű a bábművészek körében. Felesége bábjátékosok leszármazottja, ő maga is játszott a feleségével bábszínházat; két éve az UNIMA felkérésére ő írta a Bábjáték Világnapjának köszöntőjét, amelyet a tavasz első napján, március 21- én ünnepelnek a bábművészek. Univerzális művész, aki minden lehetséges teátrális eszközt felhasznál irodalmi és színpadi munkásságában. A Buffó Misztérium (1969) középkori liturgikus szövegek, történelmi krónikák és népi komédiák nyomán készült szöveggyűjtemény, amelyet eredetileg önmaga számára írt és játszott egyszemélyes színházában. Az Alfa stúdiójában létrejött előadás A csecsemők meggyilkolása, A Lázár keresztre feszítése, A vak és a béna, valamint A bolond és a halál című monodrámákból született, és kétféle lehetséges emberi életutat állít színpadra. Az egyik a földhözragadt Bolondé, aki pillanatnyi előnyökért semmitől nem riad vissza, még a gyilkosságtól sem. A másik a Megváltóé, aki a nehéz pillanatokban mindig kellemetlenné válik önző ellenlábasa számára. Az átdolgozás sok problémát vet fel, hiszen beleavatkozik egy saját törvényei szerint felépített zárt írói-színészi világba, mégis figyelmet érdemel képzeletszerű megoldásaival, mértéktartó hatáselemeivel és jelentős színészi teljesítményeivel. (Átdolgozta: Blanka Josephová-Luňáková, rendező- dramaturg: Pavel Vašíček, tervező: Irena Marečková, zene: Jiří Vyšohlíd.)

Harmadik produkciójuk, A három testőr a fesztivál egyik legjobb előadása. Kesztyűsbábokkal, a vásári bábjátékok modorában, ötven percben játszszák el D’Artagnan és mindenre elszánt testőrtársai zanzásított történetét. Rettenthetetlen főhősünk rettenetes gebén érkezik, szegény pára alig áll a lábán, de amikor D’Artagnan csónakon kénytelen menekülni, mégis a rozoga telivér evez helyette. Buckingham herceg rajong a bábművészetért, palotájában Punchjátékot néz, az előadó sem akárki: maga Mr. Kopecký, a korábban már említett híres- nevezetes cseh bábjátékos. A furmányos Richelieu bíborosnak még az arcképe is hallgatózik: a saját szobájában csak a tarkóját látni, mert arccal a szomszédos helyiségben tartózkodó boldogtalan királynét lesi. Kifogyhatatlan ötletek sora, amelyek azonban sohasem öncélú gegek, hanem egy következetes stílus és formanyelv tartozékai. A színészvezetés egyik briliáns példáját láthatjuk mindjárt a játék elején: a testőrök a megbeszélt párbajra várják D’Artagnant. D’Artagnan késik. D’Artagnan nem jön. A három testőr leül egymás mellé a paravánra. (Hová máshová, elvégre vásári bábjátékot játszunk.) Végtelenül hosszú idő telik el. A nézők már mocorognak. Athos kinéz, összenéz Porthosszal. Az ellenfél csak nem jön. Egyikük lassan elbóbiskol. Felkapja a fejét, társai rosszallóan néznek rá. Aztán a másiknak bukik előre a feje. Ugyanaz a játék. Majd a harmadik. Klasszikus bohózati jelenet. A hallatlan gonddal kidolgozott és tökéletes precizitással előadott lazzo az előadás ritmusának és a rendező szándékának pontos tükre: komolyan venni a báb minden megmoccanását, betartani a komédia szigorú szabályait. Mindez csak úgy lehetséges, hogy a színész nemcsak virtuóz módon képes kezelni "hangszerét", de egyszerre tart kapcsolatot saját bábjával, bábpartnereivel és játszótársaival. A mesterségbeli tudásnak olyan magas foka ez, amelyet a Távol-Kelet bábjátékosai sok éven keresztül tanulnak, gyakorolnak.

A számtalan filmfeldolgozás közül az alkotók Max Linder 1922-ben készült némafilmbohózatát választották példaképül. A lenyűgözően tömör párbeszédeket a szerzők "SMS-stílusúaknak" nevezik, többnyire indulat- és hangutánzó szavakból meg ritmikus halandzsából állnak, és csak a legszükségesebb információkat tartalmazzák (azokat viszont a nyomaték kedvéért többször megismételve). A némafilmfeliratokat és egyéb tudnivalókat dalok helyettesítik, amelyeket harmonika, duda és dob kísér (a remek dalszövegek szerzője és egyik előadója ugyanaz a színésznő, Blanka Josephová-Luňáková, aki a Dario Fo-monológokat alkalmazta színpadra). Az igazi párbeszéd nem is a színpadon zajlik, hanem a játszók és a nézők között: mindannyian töviről hegyire ismerjük a 162 éves történetet, réges-rég kellőképpen eltávolodtunk tőle, a könyökünkön jön ki, mégis örömmel idézzük fel újra meg újra, ezúttal éppen egy tökéletesen kivitelezett XXI. századi vásári bábjátékként, illően tartva a távolságot a bolondos romantikus történet és kevésbé vicces korunk között, amikor kardpárbaj helyett sokkal választékosabb eszközökkel nyírjuk ki egymást. (Szövegkönyv: Tomáš Dvořák, Ivan Nesveda, Pavel Vašíček, rendező: Tomaš Dvořák, tervező: Ivan Nesveda, zene: Michal Vaniš.) Tomáš Dvořák "konzervatív" rendező. Ennél a megállapításnál talán felesleges is az óvatoskodó idézőjel. Tiszteli a zárt, klasszikus formákat, akárcsak állandó munkatársa, Ivan Nesveda tervező. Mindketten azt szeretik, ha a bábszínpadon lehetőleg csak és kizárólag bábokat lehet látni. Azt szeretik, amikor a bábjátékot bábok játsszák. Ez manapság korántsem magától értetődő törekvés. Az egyre tisztázatlanabb és tisztátalanabb játékformák között a báb gyakran kellék csupán, segédeszköz, vagy még az se. Dvořák és Nesveda rehabilitálják a bábot: visszahelyezik ősi jogaiba, amikor még az volt a természetes, hogy a játékos elrejtőzött a nézők szeme elől, jelenlétével nem zavarta meg a varázslatot. Ezt teszik, amikor vásári komédiát játszanak, meg amikor igazi "nagy" színházat imitálnak. Mint a fesztivál másik legjobb előadásában, a libereci Naiv Színház pompás színháztörténeti eseményjátékában, Iva Peřínová A szép főtűzoltó, avagy Tűzvész a Nemzeti Színházban (Krásný nadhasič aneb Požár Národního divadla) című nagyon szomorú és nagyon mulatságos darabjának előadásában.

A darab és az előadás azért is kakukktojás a fesztivál műsorában, mert az egyetlen eredeti bábjáték. Nem regényátdolgozás, filmparafrázis, vagy egyéb más műfajtól kölcsönvett adaptáció. A cseh nemzeti színjátszás történetének legszomorúbb fejezetét dolgozza fel. 1881. augusztus 12-én, alig két hónappal azután, hogy közadakozásból felépült, néhány óra leforgása alatt leégett a prágai Nemzeti Színház épülete. Június 11-én avatták fel Smetana Libuše című operájával, és a tűzvészig mindössze tizenegy előadást tartottak benne. Még a lángokban álló épület körül megindult a gyűjtés az újabb színházra. Az asszonyok gyűrűiket, karpereceiket, brossaikat, a férfiak óraláncaikat, cigarettatárcáikat dobálták az erre a célra elhelyezett kalapokba. Az újjáépítés 1883 októberében fejeződött be, s november 18-án ismét megnyitotta kapuit a máig Zlatá kapličkának, Arany Kápolnának nevezett Národní divadlo Prága belvárosában, a Moldva folyó partján. A tragikus eseményben a darab szerint fontos szerepet játszott egy Čeněk Diviš nevezetű, szerelmes természetű és snájdig tűzoltóparancsnok, mégpedig oly módon, hogy szerelmi bánatában néhány nappal a tűzeset előtt nem átallotta főbe lőni magát. Személye úgy kerül bele a színháztörténet eddigelé meg nem írt fejezetébe, hogy temetése éppen arra a tragikus augusztusi napra esett, amikor tűz ütött ki a vadonatúj teátrumban. A főváros egész tűzoltósága a nőcsábász főtűzoltó temetésén vett részt, így nem volt, aki eloltsa a lángokat. Mire a temetés véget ért, az Arany Kápolnából már csak üszkös romok maradtak.

Iva Peřínová nagyon illetlen darabot írt a megrázó történetből. Még Smetanával sem bánik kellő tisztelettel: a Libuše ekkor már súlyos beteg szerzőjét, a cseh nemzeti opera megteremtőjét bemutatják az ünnepélyes megnyitó magas rangú vendégének, Rudolf trónörökösnek. Miközben a Libuše nyitányát hallgatjuk a főherceg páholyából, egyoldalú és meglehetősen abszurd párbeszéd zajlik kettejük között. Akár Ionesco is írhatta volna, akár A kopasz énekesnőben is elhangozhatna. Az évek óta teljesen süket zeneszerzőnek, aki alig három évvel később egy prágai elmegyógyintézet zárt osztályán végzi életét, fogalma sincs, milyen magas méltóság mellett foglal helyet, Rudolf pedig nem tudja, ki az a Bedřich Smetana. A jelenetre éppúgy jellemző a "korhű" előadás romantika és irónia között libikókázó kettőssége, mint A három testőr szunyókáló hőseinek epizódjára Dvořák és Nesveda másik vállalkozásának bohózati stílusa. Ezúttal "történelmi" játékot imitálnak, XIX. századi festett kulisszák között megelevenedő, már-már valóságos embereket utánzó marionettekkel. Néha még meg is hatódunk egy-egy pillanatra, vagy legalábbis elámulunk a precízen kivitelezett csodák láttán, de aztán a témában rejlő humor felülkerekedik, és legyűri legszentebb érzéseinket. (Rendező: Tomaš Dvořák, tervező: Ivan Nesveda, zene: Vratislav Šrámek.)

Figyelmet érdemel a libereciek másik bemutatkozása is, a stúdiómunkában létrehozott Nyugtalanság-kúra (Léčba neklidem), amely az ír Hector Hugh Munro-Saki (1870-1916) öt novelláját állítja színpadra. A rémregények atmoszféráját fegyelmezetten és angol (ír) hidegvérrel megteremtő írások ízléses kivitelezésben, egyszerűségében is hatásos, hófehér, szimmetrikus játéktérben elevenednek meg, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A hűvös elegancia kitűnően ellenpontozza a meghökkentő és morbid fordulatokat. Kár, hogy nem érték be ennyivel, a jelenetek közé dalokat komponáltak, amelyek sehogy sem akarnak összebékülni az író világával. (Rendező: Markéta Sýkorová, színpadra alkalmazta és a dalszövegeket írta: Vítek Peřina, zene: Jan Basista Novotný.)

Szívesen láttam a brünni Divadlo Neslyším újabb előadását. Zoja Mikotová megszállottsága és tehetsége most is képes volt túllépni azon a kézenfekvő célon, hogy együttérzést ébresszen a siketek és hallássérültek intenzív kreativitása iránt, bár a Peter Hacks, Milne, Christian Morgenstern és mások verseiből összeállított Jöjj az én világomba drámai ereje nem éri el az általam látott korábbi kompozíciókét. Az ugyancsak brünni székhelyű, Divadlo Líšeň elnevezésű roma együttes szerepeltetése félreértés volt. A Paramisa (Mesék) című énekes- táncos folklórműsor alkalmaz ugyan bábokat, maszkokat, tárgyakat és élettelen anyagokat a történet felidézéséhez, de következetlenül és ötletszerűen. Kézenfekvő lett volna, hogy a kosárfonó mesterséget űző romák meséjének tárgyi világát ebből az anyagból állítsák elő. A játékosok igazi lételeme a tánc, minden más módon történő színpadi megnyilvánulásuk hamis és kényszeredett. (Rendező: Pavla Dombrovská, tervezők: Eva Krásenská, Barbora Křistková, Šárka Jelínková, Antonin Maloň, Ignác Zima, zene: Milan Horváth.) A versenyen kívül szereplő vizsgaelőadások közül kiemelkedik a prágai Művészeti Akadémia másodéves bábszínész hallgatóinak két produkciója: a Dalok az emberevővel (Písničky s lidojedem) című összeállítás, amely a húszas évektől 1970- ig született sanzonok és kuplék segítségével követi nyomon a cseh és a világtörténelem cseppet sem eseménytelen korszakait (rendező: Přemysl Rut), valamint az Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című bűnügyi regénye nyomán készült énekes- táncos szürrealista játék, melyben a két "valóságos" prózai szereplő (Poirot és a vasúttársaság igazgatója) irányítja-elemzi az eseményeket, a többiek fantasztikus álomalakokként, magánszámokban és duettekben segítik vagy akadályozzák a zseniális belga nyomozó munkáját. (Színpadra alkalmazta: Filip Jevič, rendezte: Filip Jevič és Martin Pacek, koreográfus: Martin Pacek, tervező: Máša Černíková, Klára Fonová és Jaroslav Fidrmuc.)

A külföldi vendégek között újra láthattam a szlovák Divadlo Piki kétszemélyes játékát, Roald Dahl Szofi és a Habó című regényének ötletes feldolgozását (színpadra alkalmazta: Katarína Aulitisová, rendezte: Katarína Aulitisová és L’ubomír Piktor, zene: Michal Novinský), valamint a tavalyi ostravai fesztivál nagydíjasát, a Hollandiában élő és angolul játszó brazil Eduardo de Paiva Souzát és Angyal című monodrámáját (írta és rendezte: Paul Selwyn Norton, tervezte: Eduardo de Paiva Souza, báb: Ulrike Quade, zene: Jim Barnard és Eduardo de Paiva Souza). A bulgáriai Sztara Zagorából érkezett bábszínház Álmatlanság című etűdsorozata a férfi-nő kapcsolat sokféleségéről szól. Az előadás az utóbbi másfél évtizedben kialakult bolgár vizuális színház legszebb hagyományait folytatja. Népdalok, népszokások, hiedelmek, mítoszok olvadnak össze hétköznapi, földi dolgokkal, mindennapi emberi kapcsolatok emelkednek költői magaslatokba és a képzelet világába. A hét költői miniatűr hét színpadi költemény. Nem szavakból, hanem mozdulatokból. Meg anyagokból, puha és folyton változó selymekből. Ebben a lírai mesesorozatban még az olyan mindennapi és nélkülözhetetlen anyagoknak is földöntúli ereje és értéke van, mint a víznek. A víznek, amelyet a tenyerünkből iszunk, de amely akkor lesz igazán becses a számunkra, ha megoszthatjuk másokkal. (Készítette: Zseni Pasova és Petar Pasov, zene: Diljana Milcseva.)

A társulat szép fiatalokból áll. Szép nőkből és egészséges, jó kiállású férfiakból, akik igazi érdeklődéssel képesek partnerük szemébe nézni. És igazi kapcsolatot tudnak teremteni egymással a színpadon. Nem mindennapi érték korunk színházában.

BALOGH GÉZA